De nem, ettől ne tarts. Inkább: jelentem,
Alázattal jelentem itt, hogy bennem
Fenséged, félek, törököt fogott.
Eszem ágában sincs, hogy elereszszem,
S ha kidobott a szeme ablakán,
Visszatérek ugyanez ablakon –
Testben, irásban, más jelentkezésben
Ahogy lehet, ahogy nem tehetem
Hogy ne tegyem, ahogy nem teheted,
Hogy észrevenned végre is ne kelljen.
Leszek bolondos és alázatos,
Csak nézz ide. Leszek hivalkodó,
Csak nézz ide. Leszek tolakodó,
Leszek hetvenkedő s kötekedő
S a kopasz úrnak, ki előttem ül
Szeretettel simítom koponyáját,
Csak nézz ide. Itt szemben ül velem
Egy pártában felejtett hajadon,
Ki szerelmes szemet magán nem érzett
Ezernyolcszázkilencvenhárom óta –
Kikezdek vele és bolond tüzet
Csalok fel elfeledt ábrázatára
S csábítom félszeg magakelletésre,
Csak nézz ide. A rézkürtös előtt
Addig csücsörgetem timsósra számat,
Mig nyeldeklőjén nem akad a nyál,
Amint fuldokló orral visszaszíja,
Csak nézz ide. A legszebb pizzicátót
Megbontom durva székrecsegtetéssel,
Hogy elkékülve pisszegnek felém
A révületből felvert zeneértők,
Csak nézz ide. Versenyt verem a taktust
A karmesterrel, a kis témakönyvet
Vad böngészéssel levelezgetem,
S tovább adom a hatodik határba
Belém nem férő elragadtatásom,
Csak nézz ide. Mint a veszett bika
Szügyembe vágom elbusult fejem,
S mint Hamlet szerepében a ripacs,
Négy ujjal boronálom üstököm,
Csak nézz ide, nézz ide, nézz ide.
Nem baj, ha kinevetsz, csak nézz ide,
S ha boszankodva is, de nézz ide.
Gondold, hogy lenn mulatsz a délvidéken
S farsangot ülsz és a virágcsatában
Csörgősapkásan járja a bolondját
Előtted az, aki akkor nevet,
Mikor sirhatnék. Igen, igen, így,
Fordulj felém megint és nézz reám
És mosolyogj s én elcsöndesedem.
Quasi lento, elegiaco, assai espressivo e con dolore.
S elcsöndesedve nézlek, nézlek, nézlek.
Távol világok lelke van felirva
Vonásaidra, elsuhant időké
És elhanyatlott nemzetségeké.
Ivadékot váltott fel ivadék
Elmondhatatlan messzeségig vissza
S beláthatatlan népességü sorban,
Mire te ilyen fínommá lehettél,
Ilyen nem is e világból valóan
Kiváltott széppé. S minden nemzedéknek
Szerelemben történt fogantatása
És fájdalommal történt születése,
És a szerelem és a fájdalom,
Mint két egymás mellett folyó folyam,
Tigris meg Eufrát, termékenyíti
A siralom e völgyét, s megteremti
Mindazt, mi élet és mindazt, mi szépség,
Mindazt, aminek el kell múlnia
Belepve az időknek fövenyétől,
Mely a legdúsabb vizet is beiszsza.
De te megvagy, te idemenekedtél
Mosolygó, vágyó és páválkodó
Anyáidnak virágos lánca rendjén,
Melynek végén te vagy az uj virág
S az uj világ, mely felszítta a régit
Mind, s századok és régvolt emberek
Lehe, sohajja és története
Idegkristálylyá rakodott erében,
Mely villamosan sugározza szét
Maga körül – magáról nem is tudja
S érzéketlen – a fájdalmas szerelmet.
Ládd, énnekem meg éppen örököm
A szenvedő gyönyör. Az én apáim
Mind szenvedtek, mikor megértőn néztek
És mosolyogtak hozzá. Mind szerettek
S mindig szerettek és sokat szerettek,
Lármátlan, halk, némán követelő,
Ellenkezésen elcsodálkozó,
Szelidségében önző s léha tán
És játékos, de véresen komolynak
Érzett és megszenvedett szerelemmel.
Mert senki oly mélyen szenvedni nem tud,
Mint aki nem tud akarni s aki
Könnyen, hamar, szinte sietve mond le,
Kárörvendő kegyetlenül magához:
Az egyetlenhez, akivel kegyetlen
S kárörvendő tud lenni, s akitől
Meg tud tagadni valamit. Te szép
Teremtés – ó mily széditő hamar
Lemondok rólad! Nem is kell mutatnod
Hogy akarod vagy nem bánod – talán
Tenéked kellene harcolnod érttem,
Ha nem akarnád, hogy indulatom,
Mint önkínzó fakir, halált tetessen,
Moccanat nélkül tűrve, hogy temessék,
S nem bánva, hogy majd aztán odalenn
Az ébredés milyen lesz, és milyen lesz
A tehetetlen fuldoklás, az önnön
Husának görcsös megtépése, mind
A legutolsó mozdulatlanságig.
Mit tudod te, hogy mi a szerelem,
És mit tudod, mit tesz lemondani?