Nem bánom, ha haragszol. Haragudj.
Szeretem, ha elforditod fejed,
Szeretem a fitymáló remegést,
Mely ajkadat bigygyeszti és finom
Cimpáidat tágítva, összevonja
Házfedelessé két szemöldököd.
Szép ház az, melyre borul e fedél,
Tündértanyára vall sötétes fénynyel
A csillogó két ablak, mely elé
Lassan ereszkedik le, néma gőggel
Elzárkozó szemhéjad függönye.
Csak haragudj és csak nézz el fölöttem –
Ha te gőgös vagy, én konok vagyok,
Makacs, kitartó s utca embere,
Ki órák hosszat eljár föl-alá
Csukott kapuk előtt, ravasz közönynyel,
Mit megugatni nincs oka s joga
És mersze sincs a házőrző kutyának.
Csak haragudj, s mutasd, hogy nem vagyok
Számodra senki – ez igaz lehet,
S mégsem igaz, mert íme: mutatod,
S ahogy akarsz tőlem megszabadulni,
Ugy meglepődnél, úgy megbántana,
Ugy éreznél ürességet szivedben
S szaladna ki a föld lábad alól,
Ha sikerülne, s ha az én szemem
Mást várna, mást keresne száz között
S meglelve, attól fényesedne ki.
Jobb a szemembe nézned, mint szemem
Kerülnöd – úgy talán tekinteted
Leverne lábamról, lehajtanám
Zúgó fejem, s alázat fogna el
Az egyenes hő napsütés iránt,
Mely szépségét egyszerre kiteríti,
Hogy amelyik szem állja ragyogását,
Az birja is. De ez a tüntető
El-nézés, ez a megleckéztető
Elbúvás a közönynek eltökélt
S előparancsolt felhői mögé:
Ez már engedmény, ez alázkodás,
Tanácstalanság és vesztett csata.
Már tőlem függesz, mert csak rajtam áll
Hogy leckéd nevetségben ne maradjon –
Csak elfordítsam fejem én is, és
Húzzam elő órám, ásitsak egyet
S nézzem merőn az előttem feszengő
Asszonyságnak liliomtejezett
Lapockáját, számolva pontosan
Minden pihét rajt s minden pörsenést:
Kinek számára léssz akkor királylyány,
Találhatatlan és elérhetetlen?!