Hány éves vagy? Mit ismersz már? Hogy’ élsz?
Kit csalsz meg, mikor észreveszel engem?
És mit tennél meg abból, ami most,
Bár csak pajzán és gondolattalan
Kacérkodás közt, mégis öntudatlan
Mint erre bizgatód, halkan kigyújtja
Kormos szemed, borostyán homlokod?
Honnan tudod, hogy érzem pillantásod?
S hogy’ tudhatod, hogy csak játszol velem
Mikor igy játszol – hogy ura maradhatsz
E játékodnak, amivel csak úgy
Próbálgatod rajtam leányhatalmad,
Mint próbálja nevetve kardja élét
Feldobott papírlapon az arab?
Mit tudhatsz rólam puszta hallomásból,
S puszta látásból mit mondok neked?
Mit tudhatod, hogy vagyok-e való
Labdajátékra – nem vagyok-e más,
Külömb, rosszabb vagy veszedelmesebb,
Mint kiket eddig ismersz? Hogy’ tudod,
Hogy nincs, s hogy’ nem gondolsz rá, hogy lehet
Hatalmam nékem is? Hogy lehetek
Ángolna, ki villámmal üti meg
Váratlan, hirtelen a kecses ujjat,
Mit szórakozva mártottak felé?
Villámmal, lyány, villámmal, mely megrántva
Vékony kart, gyenge vállat, felszaladhat
Vaj ki tudja: talán a szivbe is?!
Hogy’ tudhatod, hogy nem fizetsz-e még
Csókkal meg könynyel, űzve s zaklatottan,
Reszketve szerelemtől s félelemtől
Nap nap után, melyet kivárni kín
De veszteséggé fájdul, mire elmúlt:
E pár perces nyugodt incselkedésért?
Hogy’ tudhatod, hogy nem szövődik-e
Sorsod e helyt, s nem azzal játszol-e
Zúgó zenénél, fény káprázatában,
Ötszáz szorongó, nekiöltözött
Mögötted s körülötted figyelő
Ember közül most épp azzal az egygyel,
Kinek neve a te számodra: végzet?
Nem tudhatod, semmit se tudsz, mert lyány vagy
S a lyány semmit se tud, mert mástól tudja
Amit tud, amit kitud és kikérdez.