Prokátor rendezte az egészet. Ki? és mikor? kabinettitkaim közé
tartozik. Műkedvelőkből állott a társaság, kik kölcsön fejében
hangászokul felajánlkoztak, miután a prokátor is zenész volt s adandó
alkalmakkor szivesen fútta a fagótot.
Vendéglőben jöttek össze, hol addig dőzsöltek, mig feljött a holdvilág.
Vidéki éji zenéknél a holdvilág sine qua non; ha a zeneadót, a
megtisztelt fel nem ismerheti, az egész éji zene, mint roszul sikerült
dolog ugy tekintetik.
Egy óra tájban feljött a holdvilág, ha fel nem jött volna, a világnak
kellett volna elveszni. Minthogy megjövendöltetett: a világ vesztét
rendkivüli dolgok fogják megelőzni.
A társaság egy U alakban épült földszintes ház előtt állott meg. E
házban lakott Róza kisasszony, s utcára nyiló ablakkal ellátott szobában
álmodott, talán épen a prokátorról.
A prokátor az ablak mellé lapult, örömestebb lapult volna talán máshová,
de a ház közelében még eperfa sem találtatott.
Pianissimo osztá ki rendeleteit.
Először a Makbeth indulóját fogjátok játszani, Róza majd megvész ezen
indulóért.
A prokátor a szavakat, kivált éjszaka, nem igen válogatta.
Az induló forti, fortiori, fortissimo eljátszatott – a csupa fuvó
hangszerekkel működött társaság felséges zajt csinált.
György – igy hivták a Róza apjának inasát, a fortissimora, keresztül
kasul a kertajtón az utcán termett s épen egy trombita dilettáns mellett
állott meg.
Kissé pihenjetek! azután a tormási keringő következik; Róza dühödik e
keringő után.
A keringő is executiroztatott.
A szünet alatt prokátor cimboránk, magán ömlengések által ragadtatott
el, mi alatt még közelebb lapult az ablakhoz.
Róza! lelkem rózsája, ezen szerény ünnepélyecske egyedül miattad
rendezteték, szivecskéd ártatlanságát dicsőitik keblem zengő hurjai,
neked, kizárólag neked szól szivem rózsácskája.
Mazurt! minden áron mazurt a keringő után. A mazurt Róza nemcsak imádja,
hanem őrült szenvedélylyel szereti táncolni is.
A mazurban hallatszott ugyan egypár hamis hang is, de az annyi tökély
közepett ugy enyészett el, mint a vizözönben a Chimborasso.
A prokátor ismét ábrándokba sülyedt.
Földi nagyság, észreveszed-e parányiságomat, mennyei tökély, remélhet-e
tökéletlenségem? Angyal, akarod-e boldogitani az embert? ne vedd rosz
neven, hogy mennyálmaidból felriasztottalak, mert hidd meg, mindent
elkövetendek, hogy mennyálmaid egykoron valósuljanak. Hol álmod
végződik, ott fog a való kezdődni, s hol a való végződik, ott fog álmod
kezdődni. Müvészi világot teremtek körötted, irigyelni fognak még azok
is, a kik eddigelő érdektelen barátaid valának. Olympiát csinálok, azaz
Olympussá varázsolom lakásod.
Az alvajárót, fiuk! az alvajárót! hadd merengjen ébredő angyalom! Az
alvajárót annyi bensőséggel kezdték, mennyit pár napi studiumtól
kivánhatni, főleg a klarinettos remekelt. Hiszem, hogy maga Donizetti,
ha neheztelt volna is, de el nem űzte volna a műkedvelőket.
Da capo! da capo! kiáltott a prokátor magán kivül az elragadtatástól, s
az ablak előtt térdeire ereszkedett.
Csak arra kérlek benneteket, hogy lassan és érzéssel játszatok. Lassan
azért, hogy a kebel rétegeit kényelmesen keresztül járhassa. Érzéssel
azért, hogy a sziv bimbóit virággá fakaszsza.
A társaság lassan játszott, és érzéssel.
Másodszori játszás alatt prokátor barátunk carricaturell, grotesk és
drolatik grimaszirozásoknak adta át organismusát.
Fejét a holdvilág felé hajitá.
Kezeit imára kulcsolá.
Későbben szivéhez kapkodott, szemeit az ablakra mereszté, homlokon
öklözé magát, és sohajtott.
Tartósabb szünet következett.
A prokátor sorban szoritgatá a működők kezeit, s mindenkinek mondott
valamit. Ezt is csak azért tette, hogy Róza által minden áron
felismertessék.
A fuvoláshoz igy szólt: – Pista, te ha igyekszel, utoléred Briccialdit.
A trombitáshoz: – Egy év mulva te tapsokat arathatsz Klagenfurtban.
A clarinétoshoz, ha tüdőd kibirja, brillirozni fogsz.
A fagotoshoz: – Kezed közt a fagót fagott.
A második szakaszt a Neruda-csárdással fogjuk megnyitni.
Ugy lőn a mint kivánta, ráfutták a Nerudacsárdást.
Prokátor barátunk mindjárt a kezdetén az utca közepére ugrott, csipőjére
helyezé kezeit s ugy megaprózta, hogy szintugy rengett a föld bele.
Ügyességét, könnyüségét s deli termetét kivánta Rozának bemutatni. A
szünet alatt alig tudta lélekzetét organisálni. Pihegve és lihegve
tántorgott az ablak alá, s mégis, nehogy szuszogása haszontalanul
enyészszék el, epedő sóhajokká alakitá azt.
Quadrillet, de a javából, p. o. Ernanit.
A társaságnak csak parancsolni kellett, az haladéktalanul
engedelmeskedett. Rögtön megzendült az Ernani-quadrille.
Szemeid tűzpillantásival harmatozd be szempilláimat. Beszélj velem,
bájolj el engemet!… nemde édes szeretni és érzeni, hogy imádva
szeretlek? Ketten lenni egyedül? oh az édes, a szerelemről beszélni
egymással, éjszakán, midőn már minden aluszik? Oh engedj nyugodnom,
kebleden álmodnom, te én Solom! én szivem, én szép feleségem!
Ilyesmit mondott Hernani donna Sol de Silvának, ilyesmit érzek én s
mondok el neked Csegefalvi Csegő Róza, – szólt a prokátor elragadtatva.
A quadrille egy kommával sem volt hibátlanabb, a prokátor forditásánál.
Mi nem volt még barátim?
Polka és Polonaise.
A salonpolkát, utána a Sobiesky-polonaiset.
A polka véletlenül már akkor játszatott el, midőn a marhát hajtották, s
igy azon már a korábban felkölt szolgálók ugyancsak chachiroztak.
A polonaiséhez a prokátor kedélyesen recitativozott.
Tralalallatallalalla; i hahahhahaha; tadadadadám; tadadadadadám;
tadadadadám, dallá!…
Kissé mégis bántotta gavallér barátunkat, hogy az egész Serenade alatt
az érdekes ablaknak még csak redőnyei sem mozdultak meg.
Kegyetlen szépem, jól lát, de restelli mutatni. Holnap délután, midőn
meglátogatom, mosolyogni fog, s picinke kacsóival meg fog fenyegetni.
Későbben negédesen fog kérdezősködni:
Barátom, mit csinált az éjszaka?
Csintalan mosolylyal ajkaimon válaszolandok: – Áldozátot vittem a
szerelem oltárára.