Nőm gunyosan lenézett, hátat forditott s eltünt a vendégek között.
Kacagtam, de lelkem sirt a boszutól; e percben csakugyan eltökéltem,
hogy nőmet soha sem eresztem szemeim elé, de midőn kivül a falun egyedül
éreztem magamat, indulatom engedni kezdett, s a józan gondolkodás
karolta át lelkemet.
Igazán felvéve hibás-e nőm!? de hát mit vétett? táncolt!? táncolni nem
vétek; táncosával társalgott!? társálogni nem vétek; mosolygott!?
mosolyogni nem vétek, de suttogott a kapitánynyal; ez vétek, ez
illetlenség. Uristen! hát nem suttognak sokszor a legártatlanabb
emberek; hát nincsenek tárgyak, melyek magukban véve a legártatlanabbak,
és mégsem szeretjük, hogy szomszédjaink hallják azokat. Hiszen ha a nő
rosz akar lenni, ezer utja van férjét kijátszani, a nélkül, hogy
legkisebb gyanura okot volna kénytelen szolgáltatni. Addig ne féltsük
nejeinket, mig szemünk láttára kacérkodnak, mig jelenlétünkben
udvaroltatnak maguknak, mig előttünkk engedik át kezecskéiket valamely
dandynek.
Megforditatám szekeremet, s ugyaazon uton, melyen jőttem, tértem vissza
Geniékhez, mintegy 200 lépésnyire a háztól állottam meg. Leszálltam a
szekérről, és csendesen lábujjhegyen közeledtem a gyertyafényben uszó
épület felé.
A mulatság még javában tartott, egy félreeső ablakból leskelődve mindent
kivehettem. Nőm egyedül ült a pamlagon, szép fejét jobb karjára
nyugasztá, s gondolataiba látszék elmélyedettnek.
Szerettem volna berohanni a terembe, térdre esni előtte, s engedelmet
esengeni annyi méltatlan bántalmakért.
Hát ha mégis bűnös! gondolám magamban, s folytattam leskelődésemet.
Egy pillanatra a vendégek felé vetém szemeimet, mire visszatekintettem,
Genie ült nőm oldala mellett.
Alkalmasint rólam emlékezett meg a kapitány, mert nőm gunyosan
mosolygott. Ismét szerettem volna szétszakgatni, ismét megátkoztam a
percet, melyben oltárhoz vezettem, ismét elhatároztam, hogy soha sem
eresztem szemeim elé.
A világon nincs nagyobb szerencsétlenség mint az ingerlékeny organismus.
Mit évek alatt teremtünk, egy perc alatt képesek vagyunk elrontani,
össze nem forrasztható láncokat szakgatunk szét, sebeket ütünk, melyek
begyógyitására nem létezik ír birtokunkban.
Nőm egy kék selyem hullámzatos kendőt emelt ajkaihoz, s azt több izben
forrón megcsókolta. E kendőt házasságom első napjaiban ajándékoztam
nőmnek, azt első pillanatra felismertem.
Erős metszést éreztem szivemben, könyűim megeredtek.
Nőm ártatlan, bizonyosan ártatlan, ki kelletik őt engesztelnem.
Haladéktalanul visszatértem alkalmatosságomhoz, azzal az eltökélt
szándékkal, hogy egyenesen az udvarra hajtatok, s nőmmel együtt térek
Szakaszra. Férfiui büszkeségem azonban győzött gyengeségemen, kissé
könnyebb kedélylyel vágtam magamat ülésembe, s egyedül hajtaték visza
lakásomba.
Ha szeret, bizonyosan megtöri lelkét, ő közelit meg szerelmével, reggel
visszatér, s én ölelő karjaimba zárom, s forró csókjaimmal halmozom el.
Ez édes reményben aludtam el; igen igen szép álmaim valának.
Későn, tizenegy órakor ébredtem fel. Kedves nőm helyett kellemetlen
szakácsnéja lépett a terembe. Nyugtalanul vártam egész estig, másnap,
harmadnap.
Ide s tova tiz éve mult, hogy Geniéknél névnapot ültünk. Lenkát az
időtől fogva nem láttam soha.
A nőkkel nem tanácsos tréfálni.