Ki tudja, nem esküdtél-e már másnak is?!
Ezen kételyt kifejező kérdés által mindent eszembe juttatott: Rizámat, s
Rizámnak tett hűségi eskümet. Fejemet leeresztém, s hallgattam.
Na de mindegy, én azért jöttem faluról a városba, hogy mulassak, hogy
élvezzek, én nem kivánok csak néhány órai galanteriát, s néhány percnyi
hűséget, s ha a maradandó becsü való helyett, csupán egy kedves emlékkel
térhetek is vissza csendes magányomba, meg leszek elégedve.
Magasra emeltem fejemet, s elragadtatással szónokoltam.
Leány, bennem lovagodra akadtál; mostantól kezdve reggelig rabszolgád
vagyok; akard, hogy táncoljak – haladéktalanul táncolni fogok; – akard
hogy nyiltan mint udvarlód lépjek fel – én az egész világ szemeláttára
térdeimre ereszkedem előtted; – akard, hogy megvivjak éretted – én
minden emberrel megverekszem, ki elsőségedben kétkedik, ki szépségedet
nem dicsőiti, ki nem csodál.
Mindenek előtt azt akarom, hogy izletes esteliről rendelkezzél.
Eszeveszetten rohantam az étterembe, egy perc alatt három pincérnek is
parancsoltam. – Kevéssel azután meleg ételektől gőzölgő asztal előtt
ültünk.
Ha szépen kérlek, nemde le fogod tenni álarcodat?
Szivesen! – ezeket mondva, selyem álarcát lebontá, s az igéző kedves
ismeretlen ismerős ült előttem.
Minő étvágygyal evett, különben ki coloritjét figyelemmel kisérte,
azonnal észreveheté, hogy tele van egészséggel.
A főpincér amint bejött, s végig tekintett rajta, gúnyosan mosolygott. –
E mosoly ki nem kerülheté figyelmemet.
Szabad tudnom e gúnymosoly okát Jean?
Engedje meg uraságod, hogy e kicsiny jogot, mi számunkra is
biztosittatott, szabadon gyakorolhassuk, különben is ha megmondanám,
megeshetnék, hogy a legjobb illusiokat silányitanám tönkre.
Szerencsétlenségemre a nyilatkozat értelmét nem forciroztam, s oda
magyaráztam, hogy talán valamelyik étel adatott fel nevetséges alakban.
Későbben még egy álarcos nővel szaporodott társaságunk, ki parancsolt
ugyan valamit, de azt meg sem izlelé; társalgásunkat azonban éber
figyelemmel kiséré.
A főpincér ismét megjelent, most a másik nőt méregette gyanus
pillanataival, s alkalmasint elismerte, mert egész bizodalommal felé
hajlott, s valamit sugott fülébe.
Az idegen nő éles sikoltást haltatott, hirtelen azonban összeszedte
magát, nem annyira felkelt, mint felugrott ülőhelyéből, s mint villám
tünt el a sokaság között.
A főpincér zavarodva huzódott vissza, s csak ennyit mondott: csalódtam.
A sikoltás mint tőr huzódék keresztül szivemen, s a nélkül, hogy
számolni tudtam volna magamnak, elkomorodtam.
Menjünk innen! – szólt az ismeretlen ismerős, s ismét karomba öltve
magát, vitt a nélkül, hogy tudtam, vagy éreztem volna, csak akkor jöttem
eszméletre, midőn lenn az üvegajtónál kocsizörgést, s lódobogást
hallottam.
Kevéssel azután kényelmes bérkocsiban ültünk egymás mellett.
Reggeli 6 órakor tértem vissza szállásomra. Fejem nehéz volt, azt mégis
elbirhatám; de keblemben nyomott valami, azt alig tudtam elbirni.
Reszketve tettem kezemet a kilincsre, tántorogva nyitottam a szobába.
Minden üres volt. Iróasztalomon egy iratka hevert pecsételve, következő
tartalommal:
Uram!
Hogy ön megcsalt, megbocsátom. Hisz e tekintetben alig kérhetünk önöktől
többet, mint hogy ugy vétkezzenek, miszerint nyugalmunkat ne háboritsák,
s a közönség előtt magokat meg ne bélyegezzék, mert még azon esetben is
a gyalázat nagyobb terhét mi vagyunk kénytelenek elviselni. De hogy ön
meggyalázott, azt soha meg nem bocsátom és soha sem fogom feledni. – Ön
ugyanazon mérlegbe veté szerelmemet olyan szerelemmel, melyet
megvásárolhat. Mit mondana ön, ha azon kincset, melyhez ön legnemesebb
érdekeit, sőt életét köté, áruba bocsátanám?! Tegyen ön ugy; hogy ne
átkozzam! Ne mondja senkinek, hogy birt valaha, hogy szeretett, hogy
nője voltam. Eddig ön közelében, akkor távol öntől is pirulnom kellene.
És én mindezt megérdemeltem!
Mi lett Rizából?
Nő, ki magában is elég arra, hogy nemesen szórakozzék, ki feledni tanult
és feledni tud.