Elég… elég! jer, hadd csókoljalak meg; ha ti nem segittek, nem segit
senki; ugyan mi lenne a világból feleség nélkül? hiszen ti még azt is
kitaláljátok, miként lehet az unalmat elűzni, pedig ez már csak nagyobb
mesterség magánál a puskapor-csinálásnál, annyival inkább, mert azt is
csak unalomból lehetett feltalálni.
Nagynehezen fölkapaszkodtam pamlagomról, szeretett nőmet megcsókoltam,
(mit annyival inkább megérdemelt, mert még azért sem haragudott, hogy
körében unatkoztam) kalapot ragadtam, keresztül-kasul mászkáltam két
utcát és három sikátort, mig végre egy kisded, de csinos külsejü házba
betérve, Szelenceihez nyitottam be.
Ő is pamlagon hevert, csakhogy ő nem unatkozott, hanem aludt. –
Haladéktalanul fölvertem.
Mit álmodál?
Azt, hogy te egy lőni való vadállat vagy. Ki mást mennyálmából fölzavar,
nem ember, hanem állat, s igy te állat vagy.
Bocsáss meg, de az unalom kezdett honn fojtogatni.
Medve! talán azt hiszed, hogy én mulatságból aludtam el?!
Ki akartad magad nyugonni!
Talán észre jösz; igazad van, miután az unalom szinte agyonzaklatott és
üldözött.
Társaságban talán nem fogunk unatkozni?
Végtelenül rosz hisztorikus vagy! Chinában egyszer 30,000,000 ember
unatkozott.
Beszélj valamit kalandgazdag életedből!
Nincs kedvem!
Olyat, mit kedv nélkül is lehet elbeszélni.
Szelencei kissé gondolkodott, azután megkinált szivarral, maga is
rágyujtott, s beszélt a mint következik:
Hogy Rizát szerettem, azt ugy hiszem mondanom sem kell, de hogy őt sem
szerettem annyira, hogy kivüle más nőt vagy leányt ne tudtam volna
szeretni, azt ki természetemet ismeri, szinte könnyen elhiendi. Riza
végtelenül szeretett (ő maga mondta); kivülem egyetlen lény tetszett
neki – Ormy! ezen ember elég vakmerő volt, őt folytonos udvarlásaival
ostromolni. – De sikeretlenül! E két szóban feküdt akkor mindenem,
nyugalmam, üdvem, boldogságom, mert én Rizát féltettem, nemcsak Ormytól,
hanem 60 éves házmesteremtől is: – és ismét ezen két szóban feküdt
butaságom.
Riza tudta ezt; oh bár ne tudta volna, nem büntetett volna meg oly
kegyetlenül.
Riza távozott hazulról, egyikét barátnéinak meglátogatni.
Egyedül maradtam. Egész életemen keresztül féltem a magánytól, most is
lehető legroszabbul éreztem magamat, és csak azt vártam, hogy szivarom
végig égjen, azonnal kalapot, botot ragadtam, s minden cél, és irány
nélkül a szabadba nyitottam. A Kristóftérről a váciutcába kanyarodtam,
midőn egy könnyü, karcsu barna teremtés vágott el mellettem.
Elvágott, juratusi kitétel, de sokszor felségesen használható.
Egy ideig mozdulatlanul állottam meg, s szemet, szájt tátva eredtem
utána. Csak sötét selyemfelruhája alól kifehérlő fodros másod mezét s
piros szattyánba szoritott kicsiny gömbölyü lábacskáit ne láttam volna!?
Ellent nem állhaték, utána rohantam.
A Dorottya-utca derekán egy másik nővel találkozott, ki valamivel
éltesebb, de sokkal csunyább volt.
Párbeszédök minden szavát világosan kivehettem.
Tehát bizonyosan ott lészsz a mai álarcosbálban?
Okvetlenül ott leszek, s mi több, reményem van igen jól mulathatni.
Minő szerencse, hogy ismét együtt lehetünk, mint a mult farsangon; – s
minő alakban akarsz megjelenni?
Tehát selyem álarc, fekete selyem domino, kámzsámon egyszerű fehér
keresztke. A lehető legkényelmesebben, hogy annál inkább mulathassak.
Igaza van! nincs kellemetlenebb valami, mint a feszes öltözék, majd itt,
majd amott szoritja az embert valami; a helyett, hogy az ember mulatság,
szórakozás után járhatna, levegőt kell keresnie, hogy magát kifujhassa.
Tehát bizonyosan találkozunk.
Bizonyosan.
Midőn e szavakat kicserélték, egy ház első emeletébél női fej tekintett
le a járó-kelőkre, s a mint a karcsu, könnyü teremtésen végig szaladt
pillanatával, reám nyugasztá tekintetét, ki épen ennyit mondottam.
Én is bizonyosan ott leszek!
Nőm, – mert ő volt – mindent látott és hallott, a nélkül, hogy őt láttam
volna.
Esteli hat órakor mindketten otthon voltunk.
Riza, ma álarcos-bál lesz! szóltam nőmhez közönbösen, s annál
biztosabban, mert tudtam, hogy ő az álarcos bálokat ki nem állhatja.
Tudom! miattam lehet mindennap, én nem vágyom belé; én az álarcos
bálokat silány portékákban gazdag városoknak tekintem.
Én egy barátomnak szavamat adtam, s el fogok menni.
Riza szavaimra alig észrevehetőleg elpirult. Én e pirulást oda
magyaráztam, mintha Riza neheztelt volna, hogy ismét egyedül hagyom.
Bocsáss meg angyalom! istenemre mondom, nem örömest hagylak magadra, de
egy régen nem látott barátom erőszakoskodása, s unszolásai…
Riza hirtelen elfordult tőlem, s a mellékterembe távozott.
Én e hirtelen távozást neheztelésnek vettem, pedig az megvetés volt. Nőm
azon percben megutált, a mint meghazudtoltam.
Az estelit együtt ültük át. Riza egy szót sem szólott, magam is
legtanácsosabbnak láttam hallgatni.
Esteli után öltözködni kezdtem. Négyszer, ötször állottam meg a tükör
előtt, mégis mindig találtam igazitni valót magamon. Ugy akartam
megjelenni, hogy a legszigorubb műbirök se találjanak kifogást
öltözékemben, a nők s leánykák pedig minden áron észrevegyenek.
Furcsa, de lelkemre mondom, végtelenül szerettem Rizámat, s a szép
ismeretlennek mégis minden áron tetszeni akartam.
Egyik jellemző oldala majomfajunknak, a változatosság utáni kapkodás.
Elhagyjuk az aranyat az ezüstért, és ólomért, mert ez sárga, ez fehér,
emez szürke. A belbecsre csak akkor gondolunk, midőn a jobb elveszett, a
roszabb megmaradt.
Midőn a táncestélybe benyitottam, a legélénkebben folyt a mulatság,
nagyszámmal voltak a vendégek, és álarcosok. Egy rögtönzött szemle után
stranierám keresésére indultam, minden nődominon végig tekinték, a fehér
keresztke egyelőre vagy kikerülte figyelmemet, vagy az, ki miatt ezen
táncestélyt megláttogattam, még nem volt jelen.
Háromszor, négyszer keresztül kasul sétáltam a termeken; találkoztam
mindenféle ismerőimmel, s az ismerők tarka válogatott csoportozatával,
csak az hiányzott, kit kerestem.
Megnéztem órámat. Pont tizet mutatott. Azzal vigasztaltam magamat, mivel
helyzetemben más ember is vigasztalandotta magát, t. i. hogy még korán
van, hogy még eljöhet. Nincs rettenetesebb, mint valaki után várakozni,
de e rettenetesség még sokkal rettenetesebb, ha az unalmas várakozásért
azon egyetlen lény nyujthat kárpótlást, kiért várakoztunk.
Nyugtalanságomban egy francia négyesbe keveredtem. Kedvetlenebbül talán
életemben sem táncoltam.
Az az ur talán kölcsön kérte lábait, azért bánik velök oly
lelkiismeretesen.
Az az ur én voltam, s több ilyen észrevételeket kénytelenitettem
hallani.
Tizenegy óra is elmult, hiába meresztgetém szemeimet, mindenkit láttam,
csak őt nem szemlélhetém.
Egynegyed tizenkettőre jelent meg – egyedül. Ugy volt öltözködve, amint
a Dorottya-utcában megmondotta.
Még jóformán nem is tájékozhatta magát, már oldalánál termettem.
Tudod-e ismeretlen ismerős, hogy egyedül miattad látogattam meg a mai
táncestélyt, s ha még ¾ig nem jösz, haza megyek, a nélkül, hogy mulattam
volna.
Oh… oh… minek e tettetés?! ha te is álarcban jelentél volna meg,
megjárná, de igy?!… különben is mindenekelőtt tudatnom kell veled, hogy
csalódol, te mást keresessz, miután én soha sem láttalak, nem ismerlek,
s igy te sem ismerhetsz.
Fájdalom, szinte igazad van, egyetlenegyszer láttalak, de ezen
egyetlenegyszeri látás is elégséges volt arra, hogy szeresselek.
Amint az utolsó szót kimondám, a kedves ismeretlen karjaimba illeszté
magát, s nem annyira keresztül vive, mint keresztül ragadva a vigadókon,
egy magános helyen maga mellé nem leültetett, hanem lehúzott.
Én falusi leányka vagyok, s nem egy könnyen hiszek az ilyen városi
urfiaknak.