A sötét köpenybe burkolt ifju egy nagyot sohajtott, s nemsokára elveszté
Terézt szemei elől.
Esküvő után kastélyba tértek vőlegény, és menyasszony. Egymást érték a
szerencsekivánatok, és ételek. Mindenki boldog volt, mert ehetett,
egyedül Teréz volt boldogtalan, egyedül Teréz szenvedett.
A nővendégek résztvevő kebellel és gyomorral jelentek meg a lakomában, s
a kedves szenvedőt még tele szájjal is vigasztalták.
A vőlegény mindent elkövetett, hogy menyasszonyát vigasztalja. – De e
szerelmes majom annyi hatást gyakorolhatott csak kedvesére, mint a nap,
jégeső után, a letarolt virágokra.
Tiz óra tájban táncolni kezdettek. A vendégek sorba hurcolták a
boldogtalant; maradandó emlékül egypár fésületlen kamasz a gyengéd nő
még gyengédebb lábacskáit szinte szerte taposta.
Teréz (midőn igazán sirnia kellett volna) mosolygott. Szegény gyermek
most saját tapasztalásból érezte, minő különbség van egy gyengéd láb, és
egy gyengéd sziv összetaposása között.
A férj is több izben táncolt nejével, s mindent elkövetett, hogy
kellemesnek tünjék fel. E szánakozásra méltó majom azt hitte, hogy abban
dicsőség van, ha egy férfiu egy nőt kellemetesen boldogtalanit.
A vendégek közől nehányan leittasodva tréfálni is kezdettek.
Majom-fajunk soha sem mutatkozik nyomorúbb alakban, mint akkor, midőn
más fájdalmai közé éretlen tréfákat vegyit. Vannak nemes egyéniségek,
kiket meg a legőszintébb vigasztalás is bánt és keserit olyankor.
Teréz menekülni óhajtott a tréfálkozók köréből.
Pál! engedd meg, hogy kissé távozzam, leánykori emlékeimet kivánom
összeszedni, hogy midőn távozunk, magammal vihessem.
Ennyit Othello is megengedett volna Desdemonának. Pálról pedig még ekkor
nem lehetett tudni, az Othello vagy Desdemona jellemével bir-e?
Nagylelküen adott engedelmet hitvesének.
Teréz haladéktalanul eltünt a teremből. Gyertyával kisded kezében
egyedül végig haladt a csendes folyosón, s leánykorából egyik
legkedvesebb teremébe nyitott. Bezárta az ajtót gondosan, a pamlagra
veté magát, és keservesen zokogott.
A leánykori kedves emlékek, mint széltől ragadott hársfalevelek huzódtak
el lelke előtt.
Hadd tekintsek még egyszer végig, kedves vidék, halotti mezbe öltözött
virányaidon, hadd hivjam fel emlékembe mindazon kedves órákat, melyeket
körödben Leommal átéltünk, ugyis nemsokára én is fehér és hideg leszek,
mint te vagy!
Ezeket mondva Teréz felkelt a pamlagról, az ablak elébe állott, s
elmerengve tekintett a messze vidékre.
Az előtte oly igen ismeretes és kedves hársfához támaszkodva, egy sötét
köpenybe burkolt ifju vesztegelt; Teréz azonnal felismerte Leot, s
akaratlanul elsikoltá magát. Nemsokára azután gondolatokba sülyedt,
többször kérdezte magától, távozzék-e, vagy maradjon, szive azt sugta:
maradjon, s ő megmaradt.
A következő percben gyengéd kopogás hallatszott az ablakzaton; Teréz oda
pillantott; pillanata a Leo esdeklő pillanatával találkozott. Ki ne
nyitná fel az ablakot oly lénynek, kit igazán szeret, még akkor is,
midőn sors, szülei parancs, vagy más le nem győzhető körülmények, egy
más számára csikartak ki hűségi esküt ajkairól.
Az ablak felnyittatott, s Leo belépett a terembe.
Teréz! mindenem:
Leom!
A nő szeretője keblére nyugasztá fejecskéjét s a szerető gyönyörittasan
boritá el csókjaival az illatos fürtöket.
Leom, örökre válni fogunk!
Soha! itt halok meg lábaidnál, de többé el nem eresztelek!
E pillanatban léptek hallatszának a folyosón.
Nagy isten! férjem. Mindenre a mi szent, távozzál!
Soha!
Leom, ha valaha szerettél, ments meg a bekövetkezhető jelenettől. Férjem
rajtam fogná magát megboszulni, kérlelhetlenül meggyilkolna!
Együtt fogunk meghalni!