1839-ben kilenc hónapot töltöttem B…-ben bizonyos távol rokonomnál, ki a
vadászsoron meglehetős szállodát tartott bérben. Az első emeletben két
szoba s egy csinos alkoven állott rendelkezésem alatt. Tőlem balra a 14.
számu osztályzatban, mely három szobából, egy nagyobb salonból, s egy
előcsarnokból állott, X. olasz marquis szállásolt gyönyörü fiatal
nejével, komornik- és komornával, s egy Afrikában született
szobaleánynyal, kit Zam-Midinek neveztek.
Zam-Midi gyermek volt, alig 16 éves; arcát feketére festette Afrika
napja, de lelke fehéren maradt. E gyermek maga volt a jóság és
szelidség. Többször találkoztam vele a folyosón, irányában mindenkor
leereszkedőleg viseltem magamat, mi szivében szeretetet, és bizalmat
ébresztett irántam. Többször beszélt nékem hazája ormairól, hegyeiről,
folyóiról, rengetegeiről, s olyankor mindig könyezett. Beszédét
mindenkor örömmel hallgattam, mint valami regényt, vagy költeményt,
melyet a természettől tanult meg, s nekem elszavalt.
Napról napra örömestebben csevegtem e fekete virággal, de legörömestebb
csak akkor, midőn senkisem látta. Hiába! szobaleányokkali társalgásból,
ha mindjárt Afrikában születnek, se nagy dicsőséget aratunk mi europai
gentlemenek. Annyit azonban lelkiismeretesen állithatok, hogy Zam-Midi
iránt mindent inkább éreztem, mint szerelmet. Szerettem vele csevegni,
tréfálkodni, magam sem tudom miért? meglehet épen azért, mert
észrevettem, hogy ő irántam tulságos ragaszkodással és bizalommal
viselteték.
Előre kell bocsátanom, hogy 19 éves, nőtelen, diákos ember voltam, s az
egészen ártatlan szobaleányviszonyok egy cseppet sem geniroztak A
marquis gyönyörü nejével az operában volt. Midi nálam ült egy
karszékben, én pamlagomon nyugodtam. Tizenkilenc éves fiatal nőtelen
ember pajkosabb kérdésektől sem iszonyodik, főleg midőn azoknak nemtelen
célokat nem fektet alapjául.
Hagytál-e kedves emlékeket Afrikában?
Szüleimet, s a természet szépségeit.
Ezen emlékek veled születtek, s veled fognak meghalni; mást értettem.
Gondolkozott-e szived Afrikában szerelemről?
Igen!
Nem maradt-e szived ilyetén gondolatja hazádban?
Nem!
Szüleiden, s a természet szépségein kivül tehát, Afrikában nem szerettél
senkit?
Soha senkit!
Mennyivel boldogabb s nyugodtabb vagy, mintha szerettél volna!
Visszatérsz-e még valaha hazádba?
Szeretnék visszatérni!
Igyekezzél, hogy szerelem nélkül csókolhasd meg hazád földjét. Europában
egymást is alig tudjuk szerelmünkkel boldogitani, hát még egy
ismeretlen, egy messze haza gyermekét! Neked a mi szerelmünk halál
volna!
Igazad van… és én már mégis szeretek!
Izgatottan ugrottam fel pamlagomról, azt hittem engem fog nevezni.
Szerencsétlen Midi! fekete és fehér! a világosság megöli a sötétséget.
Az ébenfa kiszárad a mi földünkben. Szerencsétlen Midi, te megölted
magadat!
A leányka szemérmesen nézett a földre, valamivel későbben rám szegezé
onyx szemeit, azután fájdalmasan mosolygott. E percben szebbnek tetszett
nékem Afrika éjszakája, mint az europai nappalok.
Én örömest meghalok azért, a kit szeretek! – felelt a fájdalom édes
hangján, s egy gyöngyöt hullatott ki szemeiből.
Megérdemli-e választottad, hogy úgy szeresd? Van-e sziv e roppant
városban, mely szivedet megérdemelje?
Szivemet és a halhatatlanságot Siare völgyében! Meg kell halnom érette,
hogy megérdemeljem!
S biztositott-e szerelméről?
Szavát adta, kinyilatkoztatván: hogy Afrikában hideg lesz s feketén fog
világolni a hold, midőn elfeled!
Megkönnyebbültem, annyit legalább biztosan kipuhatoltam, hogy nem én
vagyok választottja.
Elváltunk. Keserüen édes gondolatok cikáztak keresztül agyamon. Afrika
virágai, folyói rengetegei jutottak eszembe… a szerelem… és Zam-Midi.
Három nap mulva a történtek után Nestroynak egy bohózatát adták.
Megjelentem a szinházban, s rendkivül jól mulattam. Szomszédném, a
külvárosból tejárusné, oly jóizüen kacagott, hogy a rendőrség kénytelen
volt felszólalni a vidor kedély ezen illetlen kitörése ellen. A véletlen
ugy akarta, hogy a kedélyes tejárusnővel ugyanazon sörházban költsem el
estelimet. Most még sokkal derültebb kedélyben találtam, annyival
inkább, mert most sem a közönséget, sem a rendőrséget nem genirozta
falakat döntő hahotáival. Ismételve végig kellett hallgatnom e
bohózatot; – Frau Liz – igy nevezték több ismerői – előlről kezdve végig
ismételte Nestroy momusát, s minden elmondott jelenetet ismételve
megröhögött. Most tapasztaltam életemben először, hogy jóizü kacagás
közepett rettenetes étvágyat nyer az ember s minden eledel jobban izlik.
Minden nálam találtató pénzemet felettem és felittam. Pedig nem ettem
meg huszonöt pár virslit, és nem ittam meg 8 itce sört, mint baloldali
szomszédom, egy kétszázfontos szíjgyártó, kinek arca vörösebb volt a
cinobernél. Tele gyomorral és üres erszénynyel tértem szállásomra.
Amint a vendéglő ajtaján beléptem, egy fekete köpenybe burkolt sugár
magas férfi surrant el mellettem. Szemei mint arragoniai tőr ugy
világoltak. Megrettenve huzódtam félre, ő szótalanul haladt el
mellettem. Ezen ember vagy kalandról jő, vagy tolvaj, gondolám magamban,
s vizsgálódva haladtam fel a lépcsőzeten.
Zam-Midit a folyosón talátam; a folyosó nyitott ablakánál állott, s
fejét kis kezére hajtva tekintett le az utcára. Annyira el volt mélyedve
gondolataiba, hogy megjelenésemet sem vette észre, mit én haladéktalanul
felhasználva, lábujjhegyen, nesztelenül állottam meg háta mögött.
Ügyekeztem szemlélődési irányát feltalálni, mi csakhamar sikerült is; az
utcán sebesen haladó fekete köpenybe burkolt férfit kisérte
pillanataival. Az ismeretlen egy utcakanyarulatban nemsokára elveszett.
Midi azonnal megfordult, a mint megpillantott, elsikoltá magát, én
azonban bizalmasan helyeztem kezemet ajkaira.
Találkoztam kedveseddel Midi! esküszöm, hogy mindent titokban fogok
tartani.
A leányka ajkaihoz emelé kezemet, s hulló könyei megnedvesiték ujjaimat.
Prio egyedül van, ki engemet szeret hazátokban, megölném magamat, ha őt
is elvesziteném.
Prio tehát Afrika szülöttje? – kérdeztem kiváncsian.
Midi ajkaira helyezve gyönyörű ujjait, hallgatást intett.
E pillanatban nyitott a marquis a folyosóra. Midi mint nyil tünt el
mellőlem, én mozdulatlanul tartottam meg helyemet.
Fiatal barátom, vigyázzon magára! Nekünk europaiaknak halál mindenféle
szerelmi viszony Afrika szülötteivel. Ők ugy szoktak nyilatkozni
Megajándékoztál sziveddel, én azt minden áron: birni akarom, vagy magad
hagyod örök birtokomban, vagy gyilkommal veszem ki kebledből. Fiatal
barátom vigyázzon magára!
A marquis mosolyogva hagyott el. Én boszankodtam e meglepetésen,
annyival inkább: mert épen semmi hasznát sem vehettem a marquis,
meglehet a legjobb szándékból nyujtott tanácsainak. Midit sajnáltam,
féltettem; hogy a marquise őt sem kimélendi meg tanácsaitól, melyek
szobaleánya irányában bizonyosan szemrehányásokká fajulandnak.
Izgatottan nyitottam szobámba, s igen soká nem tudtam elaludni.
Csakhamar mint minden a világon, e jelenet is feledve lőn általam, s a
marquis által. Többször találkoztam vele azután, többszőr beszélgettünk
egyet, másról, de a nékem nem épen kellemes meglepetésről egyetlen
szóval sem emlékezett.
Midivel gyakrabban csevegtem a folyoson azután is; midőn Priot
felemlitém, a helyett hogy örült volna, mindannyiszor elkomolyodott.
Egy hónap alatt legkisebb változatosság sem történt életünkben,
mindannyian napi foglalkozásainkat végeztük, vagy megszokott
szórakozásaink után futkostunk. A vendéglőhez egy meglehetős terjedelmü
kert is volt csatolva; én ebédem végeztével lementem a kertbe, hogy ott
meglehetősen meleg nap után kedves tavaszillatot élvezhessek. Egy jó
órát időzhettem már, amint Zam-Midit felém közeledni észrevettem. Szinte
két hónap alatt nappal soha sem szemléltem ily közelről. Fekete merino
felöltönyben volt, kihajtott hó fehér galérral. Ében fürtei közé
gondatlanul egy fehér rózsabimbó volt tűzve. Boichot meséire
emlékeztetett, melyben az ördögök angyalok képében jelennek meg;
csakhamar azonban készakarva kitöröltem e képeket emlékemből, s a jó és
szelid Zam-Midit választottaink közé soroltam.
Szemeiből élénk fény ragyogott, de e ragyogásban erény tündökölt és
szeretet. Arcbőre sima volt és fekete, mint az ébenfa, keskeny, de
rendes hajlásu homlokán a gyermekgondtalanság játszott. Vastag szegélyü
ajkai keleti gyöngyöket mutattak.
Arca örökké nyugodt volt és egyforma, örömben és fájdalomban. Lelki
életére csak hangjaiból lehetett következtetni.
A marquis családostól kikocsizott a népkertbe; Zam-Midi is szabadságot
kapott hogy elmehessen, de Zam-Midi Prio nélkül nem tud mulatni.
Zam-Midi jó leány, s a leghűségesebb szerető. Zam-Midi megérdemli, hogy
Prio boldogságot teremtsen számára.
Nagyszerű bánat van az én szivemben; beteg az én lelkem; Zam-Midi
szeretne meghalni.
Mi baj talált kis bohó! talán csak nem csalt meg kedvesed. Hiszen
mindössze rövid ideje ismerkedtetek, és szeretitek egymást, lehetlen,
hogy Prio még megunt volna, ilyen hamar mi europaiak sem szoktunk
feledni.
Más baja van Zam-Midinek. A marquis ma ebéd alatt azt mondta, hogy
nemsokára Olaszhonba fog utazni. Akkor követnem kell e családot, melynek
tulajdona vagyok, s meg kell válnom Priotól, s talán örökre.
Ezeket mondva a leányka, keservesen sirni kezdett.
Prio ha igazán szeret, bizonyosan módot találand, hogy viszontláthasson.
Beszéld el kedvesednek a mit hallottál, s vigyázz arra, mit válaszolni
fog.
Még mintegy két óráig fecsegtem a leánykával. Szinte jól esett szivemnek
tapasztalnom, mennyi örömöt talál szavaimban. Ezalatt tökéletesen
bealkonyodott.
Egyike lőn azon igéző estéknek, melyek a nagyobb nyári forróságot
megszokták előzni.
A ki boldog volt, boldogabbá lőn, a ki szenvedett, kétszeresen
szenvedett. Hársfa árnyaiban vontuk meg magunkat, s egy gyeppadon helyet
foglaltunk. Zam-Midi Afrikáról, s az ősi tűzhelyről kezdett beszélgetni.
Örömmel hallgattam a költeményeket, melyek hegyeken, tengereken
keresztül kisérték a számüzöttet, s melyeket nékem ártatlan lelke könyük
között szavalt el.
Ezalatt rokonom cselédei is megjelentek a kertben, s a nap eseményeiről
kezdtek beszélgetni.
Azt mondjátok boldogok a műlovagok, az egész dolguk mulatságból áll és
játékból, a mellett roppant fizetést húznak s sokszor még ajándékokat is
kapnak a közönségtől.
Ezeket rokonom szolgája mondotta.
Én most is azt mondom, hogy boldogok. Inkább volnék Bajazzo a Soulie
társaságában, mint első kocsis akármelyik hercegnél.
Ezeket rokonom kocsisa válaszolta.
A szolga folytatá:
Azért beszélsz igy, mert valamint a közönség, ugy te sem látod mi
történik a cirkus háta megett. Láttad volna csak azt, mit én ma láttam,
tudom nem kivánkoznál ezen komédiások közé.
Magam is figyelmessé lettem, Midi meg nyugtalankodott is.
Hát mit láttál? kérdé a kocsis kiváncsian.
Nem tudom melyik, vérig korbácsolta a szerecsent, elannyira, hogy társai
eszméletlen állapotban szállitották egy külön szobába. Azt is hallottam,
hogy meghalhat e baromi bánás következtében.
Zam-Midi egyetlen sikoltást hallatott, azután ájulva rogyott össze
lábaimnál. Szerencsére a domesticusok mit sem vettek észre, egyedül
voltam tanuja e meglepő, de egyszersmind szerfelett kellemetlen
jelenetnek.
Midőn magához jött, legelőször is felém emelé sötét szemeit. Azután
megszoritá kezemet, azt ajkaihoz emelé, és oly hangon esengett,
miszerint gyengének éreztem magamat bárminő tagadó válaszra.
Nemde, midőn mindnyájan legnyugodtak, el fogsz engemet kisérni?!
Hová? – kérdezém nem kevéssé meglepetve.
Majd foglak én vezetni. Ha egyedül mennék, könnyen letartóztathatnának,
s megtörténhetnék, hogy nem láthatnám, és nem vigasztalhatnám
kedvesemet.
Én gondolkodva, ő kissé nyugodtabban tértünk szállásainkra.
Pontban 11 órakor kopogtatott ajtómon. A hold teljes fényben ragyogott,
midőn elindultunk. Utcák hosszu sorain vezetett keresztül, mig végre,
egyik külváros keskeny utcájában csinnal épült, tiszta külsejü kisded
ház előtt megállottunk.
Várj meg engemet; mindössze legfeljebb félórát mulatok. Imádkozni fogok,
hogy az ur megjutalmazzon jóságodért. A kisded lakba lépett, én künn
maradtam.
Elfordultam az épülettől, a halvány holdra vetém pillantatomat. Nem
láthattam semmit, de hallottam fájdalmas hangokat és zokogást.
Mig én künn ábrándokba sülyedtem, benn két lény szenvedett. Ugyanazon
hold világitott felettem s a szenvedők felett.
Midi korábban jelent meg, mint igérte.
Siessünk! – szólt titokteljes hangon, – szivem megrepedhetne közelében,
s én nem teljesithetném fogadásomat.
Siettünk, mennyire csak lehetett. Épen éjfélkor értünk a folyosóra. Midi
erősen szoritá meg kezemet, s e szavakkal kivánt jó éjszakát:
Midi egyedül marad a világon… de csak addig, mig Prio a légbe szórja
porait, hogy az orkán Afrikába vihesse – Zam-Midi poraival együtt.
Mielőtt el birtam alunni, soká gondolkodtam Zam-Midi szavairól. Másnap
komoly sötét éjszaka lőn. Fekete felhők usztak a magasban, villám
cikázott, s tompa dörgés hangozott közel és távolban.
Féltizenkettőkor kopogtak ajtómon; felébredtem. Zam-Midi azonnal
megismertette magát. Ajtót nyitottam. Visszaborzadtam a látványtól.
Zam-Midi széttépett kebellel, és szétzilált fürtökkel állott előttem.
Végezd be munkádat, hogy mindörökre megáldhassalak! kisérj el utoljára
Priohoz.
Féltem volna nemmel válaszolni.
Ugyanazon uton, melyen tegnap haladtunk, értünk el az emlitett kis
lakhoz. Épen éjfélt ütött, midőn a kis ajtón belépett. Mintha
lecövekeltek volna, reszketve állottam meg az ablak alatt. Imádkozni
kezdtem magamért, és talán a Prio lelkéért.
Mintha valami láthatatlan erő késztetett volna, betekinték az alacson
ablakon. Prio holtan, kiteritve feküdt a padlaton, Zam-Midi épen azon
pillanatban csókolta meg a hideg ajkakat, és feküdt melléje.
Szaladtam, a mennyire erőm engedé, de még fele uton sem lehettem, midőn
a karmeliták tornyában vészre kongatták a harangot.
Fényben úszott a város egy része, a fekete felhőket vörös szalaggal
szegte be az alant pusztitó bősz elem.
Visszapillantottam. A kisded ház, melyben Prio és Zam-Midi egymás
mellett nyugodtak, lángtenger volt. Élő és halott egyszerre hamvadtak
el.
Zam-Midi megtartotta fogadását. A szeretők porait vad orkán ragadta
magasra, s szórta szét Afrika térein, azon hazában a hol születtek.