Hogy sokszor az ügyvédnek könnyebb másokat, mint magát védelmezni.
INEZ, vagy az ESTREMADURAI SZERELEM.
Inez de Baca Monte oly nevezetes szépség volt Estremadurában, mint
Angliában Nottingham Betti, Franciaországban Lascelles Flora,
Németországban Hoffmann Klára, Magyarországban Kopányi Julis. Kik vele
először találkozának, megállottak, kik pedig álltokban pillanták meg,
szaladni kezdének a csodálkozás miatt. A tartomány tükrének nevezék, és
szerencsés volt, ki e tükörbe beletekinthetett.
Szépségéről s bájairól lapokat irhatnánk össze, s még akkor sem volna
leirásunk tökéletes; a miért szépségének s bájainak csak kitünőbb
részleteit fogjuk elősorolni.
Tizenöt évet számlált. Tizenöt év a spanyol égalj alatt épen elégséges
arra, hogy az ember szeressen és szerettessék. Hollófürtei buján
hullámzának fehér vállaira, s a magas, gömbölyü alabastrom nyak körül
tömör fodrokká verődve, az ifju szerető szivek irányában veszedelmes
Scyllát és Charibdist alkotának. Szemei sötétkékek valának, mint az
alkanzori szilvák hamvai, hosszú szempillái az athenei szépekre
emlékeztetének, melyeket Graecia Romanzeroi alkotának. Halvány fehér
kolorit, vékony szegélyü hosszúkás száj, incarnát fülecskék, gyöngy
fogsorok, pogácsa kacsócskák, gömbölyü lábacskák, antilop termet, lepke
könnyüség. – Ineznek csak mutatnia kellett magát, s a don-ok és sennorok
őrjöngének.
Inez szegény volt, de azért elkezdve don Fernando Bodrogargestől, ki egy
millio évi jövedelemmel rendelkezett, le egészen don Gabrielo Topánkáig,
ki hires uszó volt az adósságban, minden don megkereste szerelmével.
Inez megesküvék, hogy szeretni fog hűn, igazán és rendületlenül, de csak
olyat, ki tökély leend testben és lélekben.
Grand Pergő kezét visszautasitá, mert Grand Pergőnek olyan orra volt,
mint egy angol nyereg, s olyan lábai, mint egyegy szórólapát.
Don Manuel nem kellett neki, mert don Manuel görbe volt, mint egy
estramaduriai Coriso.
Lepantes hercegtől iszonyodott, mert Lepantes herceg tele volt
pattanással, minden pattanásra tapaszt helyezett, s az urnapi ünnepen
oly tarka pofával jelent meg, mint a libuctojás.
Fernando Bodrogarges odvas fogakkal birt és gyakran nevetett.
Don Gabrielo Topánka pedig ugy tele volt aranyérrel, mint a Mont-Byan.
Inez atyja lakatosmester volt a Velliutcában egy kisded házzal, s még
kisebb kerttel birt, s egész Spanyolországban a leghiresebb zárakat s
lakatokat készité. A sennorok, donok és grandok naponként özönlének
hozzá, csakhogy Inezt szemlélhessék, halomra készittették a kulcsokat és
lakatokat, mind hasztalan, Inez szivecskéjének zárját egyik sem birta
felnyitni.
Albuquerque hercegnek 6000 lakatja készült Inez atyjánál, a Montinoi
gróf pedig 24 köböl kulcscsal bírt a Toledo-utcában.
Az öreg lakatos napról napra jobban lépesedett, s alig birta kitalálni
minek köszönheti e kitüntetést és szerencsét.
Mialatt ezek történtek, a Velli-utca kisded kertjében egy ifju szegény
halász sohajtozott, kit Pietronak neveztek. Pietro szépségben
felülhaladá Spanyolország valamennyi hirhedtebb szépségeit, feddhetlen
lélekkel birt, bátor volt, a vidéken a szomszédok szeplőtlennek
nevezték.
Inezt egy sétán szemlélte meg először, ugyanakkor érezte szivét
legelőször erősebben dobogni, ugyanakkor kezdett először gondolkodni e
szó jelentőségéről: szerelem.
Keveset aludt el azután Pietro, a nélkül hogy Inezről ne álmodott volna.
Éjszakákon át is a folyamon felejté magát, s mig csolnaka szép csendesen
lefelé úszott, ő fel-felsohajtott s Inez nevét emlité.
Még ekkor Inez nem ismerte Pietrot; nem ismert más udvarlót, csak a
nagyorru grandokat, don-okat s odvas fogu hercegeket.
Mindketten szenvedtek: Inez és Pietro.
A lehető legkellemesebb nyári alkony volt. A bájos Inez kiillant öreg
atyja oldala mellől, a kertbe nyitott, hol az illatozó keleti hársak
árnyai alá huzta magát s ábrándozott.
Egy hosszu és jelentős sohaj üté meg füleit.
Megjegyzendő, hogy Spanyolországban kétféle sohajok vannak, jelentős és
jelentéktelen sohajok. Az elsők akkor szakadnak fel a kebelből, midőn az
ember szeret; a jelentékteleneket rendesen megterhelt gyomor kergeti a
szabadba. Testvérek, egy uton járnak, s mégsem egy atyának gyermekei.
Inez a hosszú és jelentős sohajra felpillantott. Minthogy azonban fenn
semmit sem látott, oldalt pillantott, hol egy deli, szép ifjun akadt meg
tekintete.
Pietro – mert ő volt – érzelemgazdagon emelé nagy sötét szemeit Inezre.
Néhány percig mindketten hallgattak. Pietro szólott először:
Szabad-e a szegény Pietronak reád emelni szemeit, Estremadura virága?!
A punica granata is örömest tűrné ily szemek pillanatait; egy oly
szerény virágot pedig, mint a milyen én vagyok, büszkévé tesz az ilyen
pillanat.
Spanyolország a költészet hazája. Spanyolországban midőn spondeusban
szól valaki, jambusban válaszolnak.
Inez, ma másodszor szemlélem önt, de kivánja életemet, s én odaadom, a
nélkűl hogy kérdezném szeret-e?
Én meg ma először szemléllek Pietro, s esküszöm a madonna dei setti
dolorira, hogy szivemet vagy te birandod, vagy senki sem!
Pietro mint a villám Inez előtt termett, térdeire ereszkedék, ajkaihoz
emelé Inez kezét, s fenhangon rebegé:
Vesszen ki mindkét szemem világa, ha életemben más leányra csak gondolok
is.
Midőn hűséget esküdtek, az alkony csillaga felnyitá ragyogó szemeit,
alig észrevehető illatos szél keletkezett keletről, s a csattogányok
csattogtak.
Spanyolországban röviden és jól szoktak végezni.
Spanyolországban nem ólálkodik a szerelmes három hétig az ablak alatt, s
nem flautázza agyon a szomszédokat, mint Stiriában.
Spanyolországban nem vesztegeti a szerelmes a papirost, s nem levelez,
mint Németországban.
Spanyolországban nem alkalmatlankodik mindennap a szerelmes, és nem
traktáltatja magát, mint Franciaországban.
Spanyolországban nem köszöntget a szerelmes, s nem lábatlankodik uton
utfélen, mint Csehországban.
Spanyolországban nem beszél a szerelmes az időről, mulatságról,
olvasmányokról, s más több efféle szamárságokról, mint Magyarországban.
Spanyolországban meglátják egymást; s vagy megtetszenek egymásnak, s
örök hűséget esküsznek, vagy megriadnak egymástól, s megfutamlanak.
Pietro eljegyzé magának Inezt, – másnap köpenyt kerekitett vállaira, egy
araszszal magasabban hordta fejét, mint azelőtt, és ép olyan büszke,
lett, mint don Enrico a Calatravarend nagymestere.
A donok, grandok, sennorok majd megpukadtak mérgökben, a rongyos
halásznak pedig rendesen olyan jó kedve volt, mintha quaternot csinált
volna.
Inez is boldognak érezte magát. E tekintetben a spanyol leányok sem
különböznek a többi europai leányoktól, ők is csak akkor lesznek
boldogokká, midőn szeretnek, és szerettetnek.
Az öreg Baca Monte megnyugodott e választásban.
A másik héten már az esküvőt is megtartották,
Az öreg egy garast sem adott leányával.
A vén fickó, hogy zsugoriságát palástolja, mindenfelé azt beszélgette,
hogy azért nem ád egy garast sem, hogy sennor Pietro érdektelen
szerelméről tökéletesebben meggyőződhessék.
Annyi bizonyos, hogy a lakodalmon sem volt egyéb keménymaglevesnél, meg
riskásánál.
A spanyol szerelmesek azonban igen kevéssel megelégszenek, kivált esküvő
napján, az estebéd pedig mentül ritkábban jut eszökbe. Ineznek csak
másnap jutott eszébe, hogy a riskására jó volna egy kis fűrj, vagy
fogolypecsenye is, hogy azonban kedvesét ne keseritse, nagylelkün
hallgatott.
A sennorok, donok és grandok mindent elkövettek, hogy magokat a büszke s
visszautasitó Inezen megboszulják.
A montinói gróf oly magasra emelteté a halászati haszonbért, miszerint
Pietro kénytelen volt lemondani.
E lemondás után Albuquerque herceg meglátogatta a szép menyecskét, 2000
darab aranynyal kinálta meg szerelmeért, de büszkén visszautasittatott.
Pietro szinte agyon dolgozta magát, csakhogy szerettett nejének meleg
étellel szolgálhasson.
Bodrogarges Pietroval próbált értekezni, de négyszemközt egy
nyaklevessel tiszteltetett meg.
Bodrogarges mint grand meg nem vivhatott egy szegény sorsu halászszal,
de minden lehető módokat elkövetett, hőgy magát Pietron megboszulhassa.
Több hónapok teltek el, mig Pietrot körmei közé keritheté. Egy viharos
éjszakán fogadott zsoldosai a Pietro lakása előtt ólálkodtak, s midőn a
szegény halász izzasztó munkájából hazatért, megcsipték s a grand elé
hurcolták. A grand annyira le méltóztatott bocsátkozni magas
sphaerájából, hogy a szegény halászt személyesen meglovagostorozta.
Pietro testileg levert ugyan, de mint igaz spanyol, lelkileg büszkén
tért szállására. Mindent elbeszélt Ineznek. A hű szerető fülig pirult,
későbben gondolkodóba esett, mig végre nyugodt lelletkületet szinlelve,
megcsókolta Pietrot, s ugy tért alunni.
Másnap nagy ünnep volt a városban.
Inez legszebb ruhájába öltözködött, á la Rianzares foná be hajfürteit, s
ugy jelent meg a főegyházban. Egy szájjal s egy lélekkel mondá a
közönség, hogy Inez legszebb menyecske Estremadurában.
Haladéktalanul körül rajongták a grandok és sennorok, de Inez csak
Bodrogarges grandra lövelé gyulasztó pillanatait. Váláskor egy
kacsintást is nyert az őrült grand, mely miatt ebédkor még a
vadzergecombot is érintetlenül hagyá. Ebéd után, mihelyest az alvást
végezte, egy szerelmi levelkét componált Ineznek, mely szóról szóra igy
hangzott:
„Ideálom megközelitője!
Az okosabb enged, – te engedni látszatol. Meggyőzhetéd magadat Palmilla
példájáról, hogy ki grandokkal társalog és szerelmeskedik, selyemben
jár, s 16 félét ebédel. Pietro most is fát vág, s a favágók nejei
örülhetnek, ha főtt májhussal táplálkozhatnak. A szerelem igen szép
dolog, de csak gazdagsággal garnirozva. Ha szived nevet séges lángja már
ellobogott, vágd magad kipárnázott kocsim belsejébe, s tisztelj meg a
tartósabb parázszsal. Esteli öt órakor kocsim lakod előtt fog állani.
Pietro akkor még fürészel. Csodálód