Antal programm nélkül ment tovább a pirosba, zöldbe, sárgába, lilába,
fehérbe öltözött kövér oszloptól. A lámpák már égtek az Andrássy-uton,
minden második lámpa. Antal megállott egy tulzottan kivilágitott üzlet
előtt, egy különös helyiség előtt, a melyben a falnál végig ültek és
könyököltek mozdulatlan nők és férfiak és két kagylót tartottak a két
fülükön és a falat nézték, vagy pedig lesütött szemmel figyeltek maguk
elé. Antal bement a zeneraktárba, mert még itt nem volt életében.
Lefizette a hatost a kasszánál egy zeneszámért és kitapasztalta, hogy
kell itt a fülébe huzatni a nótát az embernek. Felnyitotta a könyöklőre
tett könyvet, a melyben a zenék és énekek meg vannak számozva s az első
számot, a mit megpillantott, azt forgatta ki a falon a gépezetből: 2909.
Coppélia-valczer. Aztán bedobta a nyilásba a plakkot és a füléhez tette
a hallgatókat. A falat nézte. A fal mögül egy kis rekedt morgás jött,
azután zenekar ébredt a falban és egy édes nyirettyü remegett és nyult
fölfelé. Egy idegen, kéjencz és szomoru dallam sétált elő a sötétben
kisért hegedün, finom és tiszta, szelid és hizelgő és nyugtalanitó s
csüggesztő muzsika. Antal mellett jobbra is, balra is ültek és
hallgatták, végtelen távolban egymás életétől, kiki a maga külön
zenéjét. Antalnak olybá tünt, mintha ismerné ezt a valczert, honnan,
honnan nem, mert a szive rögtön válaszolt a hangjegyeknek és a feje
engedékenyen bókolni kezdett. A valczer ismétlődött és Antal sajnálta,
mikor elhallgatott. A kagylót a fülén hagyta s szórakozottan nézte a
valczer számát: 2909. Egy férfi odajött hozzá s kérdezte, parancsol-e
még plakkot? Antal intett, hogy igen és a férfi hozott neki öt plakkot a
tenyerén. Antal egy koronát adott át a férfinak és megint eljátszatta a
2909. számot. És mind az öt plakkot erre a számra dobta be s hallgatta
és hallgatta a Coppélia-valczert. És mintha a fal mögött egy elzárt
világ lett volna s őt az ismeretlennek és a távolinak fájdalma dajkálta
ott ültében a fal előtt. Szalónt képzelt, álmositó mély illattal, sötét
selyem kerevetekkel és párnákkal tele s cziprusokkal a szögletekben. És
valami álomból öltöztetett delnőt, a ki a kerevetről emelkedik, karjával
ölelni hiv és visszarogyik és zokogni kezd. Aztán nem is földi nő, hanem
tünemény, démon vagy andalitó tündér, élettelen kép, vagy báb, a kire
bolyongó holdsugár süt be a nyitott ablakon át a kék éji kertből és
földöntuli mosolyt von el orczáin. Antal erős sóhajjal kelt föl a
székből