Este féltizenegykor üde társaság nyomult be a kávéházba. Két ötven-ötven
évet jelző ur, két bizonytalan koru nagyságos asszony, egy idősebb
uriasszony és egy könnyü urleány. A két ur vállán látcső tokja lógott. A
hölgyek kezén fehér keztyü volt, s puffadt s pazar reticule-öket
emeltek. Egy páholy népe volt, mely magával hozta az öltözeteken, az
arcokon és a szemekben a szinházi est polgári hevületét s ünnepiességét.
Alkalmasint még éjfél előtt haza akartak kerülni, azért szánták el
magukat a hideg s gyors kávéházi vacsorára. A hölgyek szemében az ilyen
kávéházi vacsorának valami kis lumpolási jelentősége is van, talán ők
kivánták ezt a könnyed és takarékos rendetlenséget. Egypár lépésnyire
hatoltak be a szórakozottan zugó kávéházba, az első asztalnál
megállapodtak, az egyik ur előrelépett s az arra gyalogoló pincérnek
megérintette a karját.
– Kaphatnánk egy szabad fülkét?
– Azonnal nagyságos uram, utána nézek.
A pincér végigsietett a kávéházon, jobbra és balra csavargatván nyakát.
A társaság azalatt egymás felé fordulva állott, a hölgyek idegenkedve,
szinte ellenségesen irányitottak egy-egy pillantást a közönség közé. A
pincér visszafelé tartott, a balkarját oldalt kinyujtva s a baltenyerét
kifeszitve:
– Itt hátul balra nagyságos uram.
A társaság óvakodó pillantásokkal elvonult az asztalsorok között
arrafelé, végigmentek a fülkék előtt, mind teli volt. A legutolsó is. A
legutolsó fülke előtt egy asztal üresen állott. Az urak megállottak és
rosszindulattal néztek széjjel. Egy másik pincér ott termett az üres
asztalnál, hátraugratta a székeket és leteritette fehérrel a
márványasztalt.
– Hol van itt az az üres fülke?
– Üres fülke nincs, nagysásuam, ez az asztal lesz teritve,
méltóztassanak helyet foglalni, vacsorát méltóztatik parancsolni?
Az egyik ur mégegyszer körülnézett, végigusztatta a szemét a fülkéken,
azután egymásra néztek mind és ajkaik nyiltak és csukódtak egy darabig.
Megbeszélték, hogy itt is egész jó lesz. Azután kibontakoztak és
kinyiltak a bundákból és lágy köpenyekből és rövid széktologatás után
körülülték az asztalt. A bundákat, köpenyeket, kalapokat egy nyavalyás
kis vörös ember vitte még hátrább, a ruhatár felé, mintha boglyát ölelne
s ugy ment előre, mint aki rémülten hátrál.
A pincér litografált étlapot tett az egyik nagyságos ur elé.
Előrehajolt, figyelt, biccentett a fejével, aztán elsietett. Az egyik
nagyságos asszony az ölébe vette reticule-jét, piciny arany tükröt vett
ki belőle, s lenézett bele s megütögette az ujjaival a haját homlokán és
halántékain. A másik nagyságos asszony gyöngyházas lorgnont huzott elő,
körülforgatta a fejét s közben vezette a szeme előtt a lorgnont. Egy
főhadnagy, aki a harmadik asztalnál ült, kissé fölemelkedett s lefelé
rántotta a fejét. A nagyságos asszony visszabólintott s:
– Ki is ez a főhadnagy, ott, abban a társaságban, nem tudjátok? –
kérdezte az urleánytól, aki az asztal végén ült.
A hölgyek arra néztek, a főhadnagy megint köszönt, mind visszaköszöntek,
a két ur is, kissé elkésve. Az urleány fölhuzta a derekát s egy picikét
megrázta szőke fejét.
– Ja, ez a doktor Galamb. Az ügyvéd – mondta az egyik nagyságos ur.
– Nézd, nem ismertem meg – szólott a lorgnonos nagyságos asszony.
– Galamb főhadnagy, de hiszen az elesett – gyanakodott a másik nagyságos
asszony.
– Igen? A Galamb doktor elesett? – élénkült az idős urnő.
– Az aki elesett, az az öccse volt ennek. Ez a Tivadar. Az volt a Jenő –
mondta a másik nagyságos ur.
– Tényleg, tényleg, ez a Tivadar – mondta a lorgnonos nagyságos asszony.
– A másik is valami doktor volt – emlékezett az egyik nagyságos ur.
– Doktor jurisz, bankban volt különben – mondta a másik nagyságos ur.
– Aha, aha – fejezte be az előző nagyságos ur.
Vacsoráltak, kellemes apró zörejekkel. Hideg csirke, sonka, fölvágott,
tea, barna sör, kugleres üvegtál, apró ecetes uborka s mustár volt az
asztalon. Vacsora közben azokról a dolgokról beszéltek, amiket
fogyasztottak s általában azokról az ételekről és italokról, amelyeket a
kávéházban kapni lehet. Azután a darabról beszélgettek, amelyet ma este
megnéztek és a szinésznőkről és a szinészekről, akik a darabban
játszottak. Azután a többi szinházról beszélgettek s a többi szinház
egyes szinésznőiről és szinészeiről s egy mozidarabról is, amely
állitólag remek legyen és amelyet ők még nem láttak.
Azután a pincér elszállitotta az asztalról a tányérkákat, csészéket és
üvegeket. Azután az uraknak kapucinert hozott. Azután egy féltucat nagy
kemény táblába tett ujságot hozott, képes hetilapokat és divatlapokat, a
térdével odaugratott egy üres széket az asztal sarkához s leejtette rá
az illusztrált lapokat. Az egyik nagyságos ur három kockacukrot tett a
kapucinerjébe, a másik nagyságos ur csak egy kockát. Ugy itták. A
kávénál rá is gyujtottak, egyik a másik tárcájából, az egyik nagyságos
ur aranyos végü cigarette-re, a másik nagyságos ur szivarra. Jó darabig
tartották nyitva egymás felé tárcáikat. Az egyik nagyságos urnak
hosszukás, lapos aranytárcája volt, a másik nagyságos urnak nagyobb,
puffadt, krokodilusbőrből való tárcája, amelynek aranyzárja volt s a
tárca sarkában kivül háromszögletü arany boritás volt a monogramm
részére. Előhuzgáltak és visszasülyesztettek a tárca rekeszeiben egy-egy
szivart, cigarette-et, csupa különlegességet, s elmesélték, honnan,
milyen összeköttetések segitségével s milyen áron szerzik ezeket a
kitünő specialitásokat, amelyeket ma sehol nem lehet kapni. Azután a
miniszterelnök beszédével foglalkoztak, amelyet délelőtt mondott a
képviselőházban. Azután áttértek közgazdasági dolgokra és azokról
diskuráltak. Az idős urnő mereven ült egy kinyitott szépirodalmi lap
fölött, lassukat pillantott, a szemhéjai félpercekig lenn maradtak, s
mikor föl-fölnyitotta a szemét, a szemben ülő nagyságos asszony haját
nézte mozdulatlan tekintettel. A két nagyságos asszony meg az urleány a
Wiener Chic cimü nagy divatlap ábrái fölött hajoltak össze, a divatlap
jobbra és balra fordult el a kezeik között, ilyenkor a hölgyek fejei is
jobbra meg balra voltak hajolva. Élénken tanakodtak s gyöngéd és ügyes
gesztusokat csináltak, egyszer-egyszer ugy tettek, mint a keleti
táncosnők, akik a kigyókat utánozzák, karjaikat föl-fölemelvén könyökből
és leeresztvén, s kézfejeik hátrahanyatlanak csuklóikon s minden ujjuk
külön remeg és vonaglik.
– Én ismerem az angolokat, – mondta hangosan az egyik nagyságos ur a
másiknak – én éltem köztük, én mondhatom, hogy ismerem őket. Ez a
törvény ott nem fogja tartani magát. Egy angol polgárt nem fognak
presszionálni. Én az angol kabinetnek nem adok egy hónapot. Hogy? A
munkások. Hát én ismerem az angol munkásságot is. Én elég sokáig voltam
kinn Angliában. Én, kedves barátom…
– Szerintem – szólt bele a másik nagyságos ur.
– Kedves barátom, Németországnak mindene megvan, én a német szaklapokat
rendszeresen olvasom, én kérlek mondhatom, hogy a legalaposabban
tájékozva vagyok. A németek kérlek ma már mindent előállitanak. Én…
– Szerintem kedves barátom, – mondta a másik nagyságos ur – ez a dolog
még cirka két évig eltart. Az emberanyag szerintem…
Egyenesen és derülten néztek egymás szemébe, mégis bizonyos egyenletesen
visszatartott tekintettel, mint az olyan régi jó ismerősök, akik egymást
kedves barátomnak szólitják, tegeződnek, foglalkozásuknál, vagyoni,
társadalmi, családi viszzonyaiknál, felfogásuknál fogva tökéletesen
konveniálnak, de szivükről és a halálról soha nem beszéltek egymásnak.
– Én kedves barátom, biztosithatlak, hogy az emberanyag…
– Szerintem is kérlek, az emberanyag…
– A mi emberanyagunk… az ebberanyag…
Ez a nagyságos ur itt fölkapta a fejét és szipákolni kezdett.
– Szerintem is kérlek – nézett föl rá a másik nagyságos ur – az
emberanyagunk olyan kiváló és annyival különbb…
Az első nagyságos ur nem hallgatott oda, tapogatta a zsebeit a
smokingján, benyult a belső zsebbe, a nadrágzsebeibe nyult, és csak
szipákolt és megint a smoking zsebeit ütögette és igy feltartott fejjel
az egyik nagyságos asszony felé fordult:
– Fiam, adja csak ide a zsebkendőjét.
A nagyságos asszony a nagyságos urra nézett:
– Tessék fiam?
– A zsebkeddőjét kérem fiab egy pilladatra. Diccs dálab a zsebkeddőm –
mondta halkan a nagyságos ur, s e közben hátraszegett nyakával messziről
olybá tünhetett, mint aki valami gőgös kijelentést tesz.
A nagyságos asszony hamar kiszabaditott a reticule-jéből egy kis lágy
fehérséget s odaadta gyorsan a nagyságos ur kezébe, mintha egy kis havat
csent volna bele.
– Nem hozott zsebkendőt? – mondta utána nyomott hangon.
A nagyságos ur fölemelte a pici zsebkendőt, egy rövidet dudált rajta,
megdörgölte vele az orra hegyét és lekefélte vele kurtára és sötétre
nyirott szürke bajuszát.
– Köszönöm fiam – sugta és visszanyujtotta a nagyságos asszonynak az
asztal alatt.
– Csak tartsa magánál fiam – mondta a nagyságos asszony. – Hol a
zsebkendője?
– A bundámban lesz, vagy a páholyban felejtettem. Vagy künn hagytam az
asztalon.
Az urleány a nagyságos ur gömbölyü és kifényesitett kopaszságát nézte
szórakozottan, mintha csak odatévedt volna a tekintete és egészen másra
gondolna. Aztán fölnézett a kávéház plafondjára, a feje fölött a festett
mennyezeten lecsukott szemü, mosolygó nimfa nyugodott a füsttől kissé
fakó kék hullámokon. A kávéház plafondja fölött, ki nem számitott
magasságban a hideg és annyira csodálatos mennybolt borult ezalatt
végtelenül, vakon fénylő holdjával, a csillagok sürü, néma
csililingjével és az éj regényes felhőivel. A billiárdasztalok felől
egyforma időközökben hangzottak a könnyü csattanások. Az urleány
visszanézett a divatlapba s oldalt hajtotta a fejét.
A két nagyságos ur egy darabig még beszélgetett az emberanyagról, a
központi hatalmak emberanyagáról és az entente emberanyagáról. Azután az
a nagyságos ur, aki a zsebkendőjét nem találta, előhozta a zsebkendő
ügyét és derülten diskuráltak egymásközt arról, hogy a szórakozottság
milyen nevetséges apró bajokat csinál az embernek. A másik nagyságos ur
visszaemlékezett garçon-idejére, mikor sokszor előfordult nála, hogy
elfelejtett zsebkendőt tenni a zsebébe, s olyankor egy kis fehér
serviette-et kért a pincértől a kávéházban s azt tette zsebre s aztán
szépen visszahozta kimosva és kivasalva. Ezen az emléken jóizüt
nevettek.
Azután aranyóráikat nézték meg és összehasonlitották az időt, amely mind
a két órán egyforma pontosan háromnegyed tizenkettőt mutatott. Azután
fizettek, a társaság fölkelt, fölvették a bundákat s a köpenyeket és az
asztalok közt elvonultak az ajtó felé. A forgóajtóban összetorlódtak,
tessék, menj fiam, tessék, parancsolj drágám, párdon, tessék mama,
pádoon, parancsolj kérlek, kérlek, csak… – s elmultak a kávéházból.