Ez a vak asszony a Kerepesi-uton állott, a Rókus-kórház falánál.
Hatósági engedélylyel állott ottan egy helyben reggeltől estig. Hogy a
hátát odatámasztotta a falnak, azt már saját maga engedélyezte magának.
A vak asszony fekete ruhában volt, a fekete kendő lapos volt a feje
tetején és a szemöldöke fölött vizszintesen zárta el a homlokát, mint a
szent nőknek a képeken. Vékony meggyfapálcának görbe fogóján tartotta a
két kezét, a balkeze volt alul, a jobbkeze felül. A meggyfapálca
egyenesen állott térdei előtt, mintha a kövezetből nőtt volna fel. A
fekete szoknya leért a kövezetre és a vak asszony cipőinek az orra hegye
se kukkant ki a szoknyája alól. Lapos volt a vak asszony, alig foglalt
el valamit a fal mellett a levegőből. Olybá tünhetett a falon, mint a
papiron a préselt virág, amely meg van száradva és el van sötétülve. A
vak asszony lefele nézett a kövezetre. Egyszer-másszor nyitotta a száját
és azt mondta:
– Szabad kérnem szegény világtalannak.
A déli órában, amikor csengett a harang a Rókus-templom tornyában, egy
kicsi szöszke lány jött oda mezitláb, levette a vak asszony jobbkezét a
meggyfapálca fogójáról és elvezette a vak asszonyt ebédelni a
Koszoru-utcába. Két órára megint ott állott a vak asszony a falnál és
elébe szólt a lépéseknek:
– Szabad kérnem szegény világtalannak.
A jobbkezét levette a bal kezefejéről és kitartotta a tenyerét. A pénzt
a szoknyája zsebébe ejtegette. Térdig érő zseb volt belevarrva a
szoknyájába, mint a piaci kofáknak. Az ilyen zsebeket ugy kell varrni,
hogy mindig meg tudjanak felelni a követelményeknek. A vak asszonynak is
olyan nagy zsebeket varrtak hogy valahogy ne kelljen egyszer azt mondani
neki ott az utcán: Köszönöm, a jó isten áldja meg, de már igazán nem
tudom hová tenni, nézze, hogy teli van a zsebem. A háboru kitörése óta
több suly esett egy nap alatt a vak asszony zsebébe, mint annak előtte.
A sziv nem igen lett több a városban, inkább a babona lett több és a
zsugoriság lett kevesebb és a pénz lett talán több az embereknél. De
voltak napok és hetek, mikor egész nap alig jött össze egy korona a vak
asszony zsebében. Olyankor volt ez, amikor a főpincérek, a rikkancsok, a
kalauznék, a kocsisok és az utasok keservesen szidták az aprópénzt, amit
senkise tudott előszedni.
A vak asszony jobb keze egy-egy pillanatban levált a balkézfejről,
amelyet a bot felett melegitett s tenyérrel fölfelé előnyult
bizonytalanul, mint a falusi iskolás gyerekeké, mikor pelágát kapnak. A
vak asszony jobb kezének ez az előrenyulás volt a főfoglalkozása, mint
ahogy a spanyol táncosnő kezének az életben a castagnette-et kell
nyomogatni leginkább s felrándulni a táncosnő feje fölé s reszketeg
kitartással, az ujjakat külön-külön vibráltatván a kéjnek elhanyatló
ritmusaival ereszkedni hátra a táncosnő dereka mögé. Sokszor volt ugy,
hogy a vak asszzony olyan pillanatban nyujtotta a kezét, mikor senki se
ment el előtte, vagy hogy félretartotta a kezét, nem pedig szembe az
adakozóval, mikor az adakozó megállott és az aprópénz zörrent nála.
Talán megzavarták a vak asszonyt az összevissza sürü lépések a járdán s
a Kerepesi-ut örök zürzaja. A vak asszony minden lépést hallott a járda
kövén és mind külön hallotta a magas női sarkokat, a szegelt talpu
bakancsokat, a fáradt civilcipőket, a mankók sete ütődéseit, a nyugtalan
sarkantyukat, a lusta falábat és a pici vastalp koccanását és a
gyermekek facipőinek kalapálását és surolását a kövön és a botok és
ernyők kip-kopját. És mind hallgatta a villamosok kerekeinek zugását és
csikarását az uttesten és a csengő lázadó zaját és a kocsivezető öklének
hangját is hallotta, mikor ráütött a csengőre és a szijjakat is
hallotta, mikor a kalauznő ráncigálta a villamosban. És a gebék patáit
is hallgatta s mögöttük a konflis kerekeinek kelepelését és a postakocsi
vasas zördülését és a stráfkocsik nehéz dörgését és kerekeik ugrálását
az uttest kövein. És az automobilok sziszegését és vonitásait is
hallgatta és gummitalpaik sima huzását is, ami mintha kivasalta volna a
kövezetet és ennek a hangja jól is esett a vak asszonynak. És hallgatta
az ugatozó kis kutyákat és az elhullajtott barackmagokat és az ujságok
siető lapozását és a köhintéseket és a verebek csivogását az ágak körül
és a szelet is hallgatta, mely felriasztotta utjában az utcai fa
lombozatát és az ablakokat is hallgatta melyeket a Rókusban kitártak és
kikapcsoltak. És az emberek szavait is hallgatta, a kocsisok hü-hóját, a
rikkancsok üvöltő hireit és a csetepatét, ami minden percben kitört
előtte a villamosmegállónál: nem látja hogy nincs hely engessenek
engessenek kettő leszállt jaj a gyerekem ne nyomjanak Jézus vigyázzon
nahát de kérem tartsa a száját majd szólok a rendőrnek mama mama hagyjon
már tessék leszállni addig nem inditok megőrül az ember.
És a járdán jövőmenő szavakat is mind hallgatta a vak asszony, a
panaszkodást, a hizelgő duruzsolást, a vitatkozást, a nevetgélést, a
fütyörészést, és hallgatta ha ketten mentek és egyik mesélt és a másik
igy csinált: c c c és hallotta a sóhajt, ha valaki magában ment el és
felsóhajtott.
A vak asszony a földre nézett és mindent látott, mert hallani olyan volt
neki, mint látni és ő többet látott, mint akárki az utcán, mert ő, a
földre nézvén, sötétséget látott és a sötétségben éppen ugy benne van az
élet, mint a fehérben a szivárvány minden szinei. A vak asszony az
életen kivül, vagyis azon tul mindig látta a halált is, mert ő nem is a
földre nézett, hanem a föld alá, ahol sötét van. A vak asszony egyszer
másszor egy kicsit feljebb emelte fejét, aztán még mélyebbre konyitotta
le, mintha el akarna aludni.
A vak asszony ugy állott a falnál, mintha mindig mélyen el volna merülve
és mintha nem érdekelné az egész sürgő-forgó világ és mintha ő maga se
érdekelné magát, mintha nem lenne azonos ezzel a vak asszonnyal, mintha
tul volna magán és mindenkin és mindenen. Feje mindig ugyanolyan szögben
volt lehajolva s arca változatlan volt, csak pillái lebbentek és
lebbentek. Mint valami főnöknő, vagy mint egy külön párka, ugy állott a
nagy sárga fal mellett és mintha nem is ő maga szólott volna, mikor
csendes és érzemtelen hangja előjött:
– Szabad kérnem szegény világtalannak.
A vak asszony, aki mindig csak lefele nézett, egyszer egy e te nagyon
megkivánta a halált. Semmi más azon nap nem történt vele, aznap is csak
vak volt és a Rókusnál állott. A halálra való vágy ugy éri a föld
teremtéseit, mint a fuvó szél, véletlenül, természetesen. Olyan az, mint
a kirándulás vágya nyáron, mint a boldogság vágya az ifjuságban, olyan
az, mint a tengerre való vágy a félszigeten, mint a szabadság vágya a
fogházban.
Tizenegy órakor előjött a kicsi lány mezitláb, hogy hazavigye a vak
asszonyt. A kicsi lány apja a harctérre ment, az anyja Csepelre járt
dolgozni a lőszergyárba, ő nála volt a vak asszony koszton és
kvártélyon. A kicsi lány rátette hideg kicsi kezét a vak asszony
csuklójára.
– Jöjjön – mondta neki s utána cuppant egyet a nyelve. Cukor volt a
szájában.
A vak asszony elvált a falról és előre tette a meggyfapálcát és elindult
utána. A Rókus tornyában zendült az óra. A vak asszony keresztet vetett
és egymáshoz rebbentette száraz ajkait. Egypár lépést mentek, a vak
asszony megállott és megfordult és magával huzta a kicsi lány kezét. A
kicsi lány nem akart elmozdulni.
– Gyere vissza – mondta a vak asszony a kövezetnek.
– Hova akar menni?
– Gyere csak. Sétáljunk.
– Sétálni akar? – unta a kicsi lány és engedte magát visszafele vinni.
Mentek és hallgattak, mert nem is szoktak az uton egymáshoz szólni.
Mellettük egyesével, kettesével siettek el nők, emberek, meg csapatosan
sétáltak. Az uttesten egyenként kalapáltak el a kocsik. A kávéházból
édes és erőszakos muzsikálás hallatszott. A vak asszony a Kossuth
Lajos-utca sarkán megint szólott a gyerekhez. Azt mondta:
– Jó idő van.
Igazán jó idő volt, a sötétségben szél kerengélt, amely őszi és tavaszi
szél volt egy személyben. Langy levegő volt, friss kopogással volt teli
a járda s a könnyü hangulatnak hangos szavai repkedtek, kacagás
göndörödött és kedves kis meleg sikolyok menekültek. Mikor a Kossuth
Lajos-utca végire értek, a Dunapartról is finom szép hegedülés jött,
hátulról is szólott a vak asszony után a kávéházból a banda zenéje. A
vak asszony már itt másféle muzsikát is hallgatott, azt, amit a Duna
játszott. Az Eskü-téren jobban fogta a kicsi lány kezét:
– Felmenjünk a hidra. Egyet járunk a hidon.
– A hidon? – visszhangzott a kicsi lány nyügösen, mintha bántanák. De a
hidnak ő is rögtön örült, késő este elmaradni s ezen a szép hidon lenni
olyan ujság volt neki s olyan idegen és ünnepi dolog, olyan szerencse,
minő még nem is hizelgett neki az ő kevéske életében. Nem mutatta ki,
hogy örül, mert ellensége volt a vak asszonynak.
A vak asszony egy nagyot lélegzett, mikor észrevette, hogy a hidhoz
értek, olyan nagyot lélegzett, mint egy hosszu sóhajtás. Rángatta a
kicsi lány kezét:
– Vegyél ki a zsebemből négy krajcárt. Leteszed az ember elé a
kasszánál.
A kicsi lány belenyult a mély zsebbe, morzsolta egy kicsit a pénzt, hat
krajcárt markolt ki.
– Itt van, – mondta dacosan – négy.
– Jó – suttogott a vak asszony és felnézett az égbe. – Elveszed majd a
két bádogot.
– Miféle két bádogot?
– Akit az ember ád.
Odamentek, a kicsi lány letett négy krajcárt, kettőt visszaszoritott a
markába. Felkaparta a márványról a ké hidjegyet és megnézte őket, mert
érdekelték. A vak asszony lehajtotta már a fejét és a meggyfabot
elindult előtte. Egy másik bácsi rögtön belemutatott egy nagy perselybe
és rámorgott a kicsi lányra. A kicsi lány megijedt, beledobta a két
bádogot a perselybe. A vak asszony huzta a kicsi lányt, szaporábban
lépett, mint ahogy szokott és ugy látszott, mintha itt ő tudná jobban a
járást. A meggyfapálcával kétfelé nyulkált, mert érezte a vaskorlátokat,
azután megint feltartotta a fejét és a közepén ment a betonjárdának,
egyenesen. A hid közepéig értek. Oszlopa volt ott a hidnak, a vak
asszony az oszlopnak tartott és megállott előtte, mielőtt nekiütődött
volna. Elengedte a kicsi lány kezét. Egyenesen állott és az eget
figyelte, melynek kékségén más kékek illantak, könnyebb, boldogabb
kékek, éji felhők. Ugy futottak, mint álomra az álom és csillagokat
árnyékoltak és dugdostak utjokban. És utánok rózsa és viola gyapjak
gurultak az égen, amelyek beleakadtak a gyémánt csillagokba s tépődtek
és foszlottak rajtuk és elmaradoztak bájos rongyaik egymás után. A vak
asszony nézte s látta is talán, talán emlékezett rájuk, vagy kitalálta
őket és épp olyan szépeknek tudta látni az est fellegeit, mint amilyen
szépek. A hold föllengett a Gellérthegy fölött és megsimogatta ezüst
fénnyel a vak asszony orcáit. A vak asszony arca érezte a holdfényt és
vontatottan elmosolyodott A kicsi lány a Duna-partot bámulta, ahol a
korzó vonaglott előre-hátra és a hotelek előtt a csikos ernyők alatt,
piros lámpácskákkal beültetett terraszokon tündöklő kis társaságok
ültek. Az uri zene zengedezett halkkal odalenn, arra, nem is lehetett
látni, hogy hol és annál gyönyörübb volt. A hidon sürgősen gördültek a
villamosok és a hid eleje alatt is zugtak és zugtak a villamoskocsik és
fenn a hid egy remegésben volt. A vak asszony a balkezét föltette a
korlátra s gyorsan tapogatott rajta ujjaival, mintha zongorázni kezdene.
A meggyfabotot odatámasztotta az oszlophoz és másik kezével is megfogta
a korlátot. Leengedte a fejét. A Duna ment odalenn, a hid alatt mélyen.
A vak asszony érezte, milyen mélyen folyik a Duna, mert hallotta.
Hallotta, hogy kelnek és buknak egymás után a hullámok, hallotta a
gödrös forgolódást, amit a viz csinál és a habokat hallotta sisteregni,
melyeket az összeeső hullámok freccsentenek és hallotta a friss fagyos
zudulást, ami a vizen egymás után huzódik, mintha sepernék a Dunát, vagy
mintha folyton leöntenék. Mintha nehéz fehér szárnyak tárulnának,
repesnének, ölelkeznének, borulnának odalenn. A szárnyak közt a résen
lelátni, odalenn mélyen arany világosság van, mintha ezer nap sütné az
eget, mely csupa rózsából van. Elfeketül az egész, a szárnyak
összeszorulnak és vergődnek végtelenül, csendben tova és tova. A vak
asszony megmozdult egy kicsit és megingott, mintha olyan gyenge volna,
hogy a széltől hajladozik. Mert szél ment át a hidon keresztbe. A kicsi
lány mezitelen lába csuszkált a vak asszony körül. A kicsi lány köhögni
kezdett.
– Én itt fázok – azt mondja.
A vak asszony azt lehelte:
– Mingyár.
Előrébb dült, fogta a két kezével a korlátot, a feje egyforma mélyen le
volt csüggedve. Visszahajolt és ugy maradt egyenesen moccanat nélkül és
elmeresztette világtalan szemeit és nézett előre, mintha a Lánchidat
bámulná. Két könny esett le a két orcájára, egyik a jobbszeméből, a
másik a balszeméből. A két köny megindult a vak asszony két orcáján,
ijedten, cikk-cakkban mentek, mint akik az utat nem ismerik,
meg-megállottak, mintha összebeszéltek volna, tovább ereszkedtek és
remegve legörögtek a vak asszony álláig és ott megállottak, mert
lefogytak addig és ott egypár pillanat alatt el is szikkadtak. Több köny
nem jött utánok. A vak asszony belemarkolt két kézzel a korlát szélébe.
Lépések hangzottak és hangosodtak a hidon a halál felett, férfi lépései
voltak, egy-kettő a vak asszony előtt voltak. A vak asszony megijedt,
mert a szegények és nyomorultak mindig megijednek. A vak asszony
elengedte a korlátot, visszafordult és mintha ott állana a Rókus
falánál, megszólalt mint egy automata:
– Szabad kérnem szegény világtalannak.
A férfi megállott, megnézte a lámpa alatt a vak asszony arcát. A kicsi
lány félt, megfogta a vak asszonynak a kezét. A férfi elővette az
erszényét a nadrágzsebből, kivett egy pénzt belőle s a vak asszonynak a
tenyerébe tette s elsétált tovább.
– A szépséges szüz Mária áldja meg… – motyogott utána gyáván a vak
asszony. A pénzt a hüvelyk és mutatóujja közé állitotta s az élét
megdörgölte mutatóujjával. Korona volt. A vak asszony leeresztette a
koronát a nagy zsebbe s hallotta a halvány csengést, amivel a krajcárok
közé esett, mintha leereszkedően köszönne nekik: jó estét.
A kicsi lány elhuzta a vak asszony kezét és indultak hazafelé. Lehetett
három óra, mire hazaértek.