A kis malter-pavillon lépcsőjén egy görbe, piszkos, borotválatlan egyén
állott és fáradtan veregette a lábaszárát egy kurta nádpálcával, amely a
jobb kezéből lógott. A pavillon terraszán egy asztalka előtt elszáradt
hölgy ült olyan ruhában és olyan frizurával, amilyen a bohócnak szokott
lenni, mikor nőnek öltözik. A hölgy az asztalon kikészitett zöld
jegycsomó felett könyökölt s a pavillon előtt elvonuló népség után
forgatta az egyik szemét. A másik szeme mozdulatlanul meredt előre, mert
üvegből volt. A pavillon előtt megállott egy néző. A hölgy a hátába
szólott a csunya embernek:
– Mondani.
Az egyén fölemelte a nádpálcát és valami régen és örökre elkopott hangon
rá kezdte:
– Hát lehet lehet lehetkérem besétálni itt lesz bemutatva a nagyérdemü
közönség előtt Románia Dicsősége Szilvia a tizenkétéves kisleány az ő
kétszáznyolcvan font sulyával és a Liliputi Gavallér tiz kilogramm suly
és ötven szantimetter magas. A természet ezen két csodája a leghiresebb
professzoroktól megvizsgálva még Magyarországon együtt látható nem volt.
A tudomány szenzációja, a huszadik század legnagyobb attrakciója,
hazánkban még csak egy rövid ideig. Felnőttek, gyermekek, urak és
katonák egyaránt csekély tiz fillér. Ezen csekély belépődij lehetővé
teszi, hogy ezen természeti attrakciót egy bármely boldog és boldogtalan
magának megtekinthesse.
A csunya ember a feje fölé emelte a nádpálcát és megütögette a pavillon
homlokára feszitett vásznat. A vászonra egy borzasztó kövér nőt
pingáltak, ujjatlan zöld bársony bluzban, mély kivágással és huszáros
zsinórzattal és térdig érő barna szoknyában. Testszinü harisnya és
magasszáru sárga cipő egészitette ki a kétszáznyolcvan fontos leány
toilettejét. Hajába kék szalagot festettek és a homlokára frou-frou-t
göndöritettek. A kövér leányka tövében állott egy törpe, olyan ünnepien
öltözve mint egy vőlegény. Jobb kezében botocskát fogott, balkezében kis
cilinderét tartotta. A kép alá vörös felkiáltójelek között ezt
mázolták:!! Románia Dicsősége és Liliputi Gavallér!!
– Há tlehe tlehe tlehetkérem, – verte a pálcával a csunya ember a
szavakat, de ahogy a szép beszédnek vége volt, a hallgatóság tovább
vándorolt a vurstli utcáján, maga után huzgálva az üvegszemü hölgy beteg
tekintetét. A csunya ember elhallgatott, lehuzott a füle mellől egy
eloltott félcigarettet, rágyujtott és leszitta a füstöt a lelke
legmélyére.
A kis pavillon belsejében, egy puszta helyiségben az egyik sarkot
függönnyel keritették el. A függöny hervadt piros szinü volt, valamikor
teleszőtték arany csillagokkal, de a legtöbb csillag már ezüstszinüre
kopott, vagy egészen kifoszlott a függönyből. A függöny mögött dobogó
volt, a dobogón két szék, az egyiken Románia Dicsősége ült, a másikon
Liliputi Gavallér. A függöny mögött sötét volt, Liliputi Gavallér
cigarettázott és mikor szivott egyet a cigarettán, olyankor a homályban
előragyogott Románia Dicsőségének orra, homloka, meg a kék selyemszalag,
amely a hajában uszkált. Liliputi Gavallér halkan, rekedt gyerekhangon
beszélt Románia Dicsőségéhez és közbe-közbe nevetett, ami ugy hangzott,
mintha valami repedezne. Románia Dicsősége egy darabig hallgatta, azután
mély és tompa hangon rátámadt Liliputi Gavallérra:
– Ha nem hagy nekem békét, tisztelt Pintér ur, én holnap kilépek innen.
Mit kell nekem itt Önt hallgatni, találok én magamnak bódét, minden
ujjamra tizet. Hála istennek, elég bevezetett mutatvány vagyok. Hála
istennek.
– Kérem, Teréz kisasszony, ne haragudjon, – ijedt föl a Liliputi
Gavallér kis hangja – igazán, kérem…
– Ki haragszik? Én haragszok? Én csak nem hagyom macerálni magamat
Öntől. Nem haragszok, csak hagyjon engemet. Hagyjon.
Liliputi Gavallér nem felelt, Románia Dicsősége azonban tovább
dörmögött, maga-magának, az egész világnak.
– Én mint az én szerencsétlenségemre lettem Pintér urral összehozva. Ha
egy kis szerencsém van, most a Barnummal utazok. Csak egy jobb ügynökhöz
kerültem volna. Mint óriás hölgy, a Barnumnál, a nagyvilágon… más életem
lenne. A varietéhöz is jöhettem volna. Még jöhetek is, miért ne, az
ember betanul valamit mint akrobata, vagy zenésznő, vagy valami. Ha mint
fiatal lány több eszem lett volna…
Liliputi Gavallér bágyadtan ketyegett:
– A jobb ügynökök ma már nem dolgoznak ilyen számokkal. Mai világban! Az
ember örüljön az egzisztenciának.
Románia Dicsősége méltósága és ábrándjai távolából harangozott:
– Pintér ur mindenesetre örülhet. Itt van egzisztencia és van egy fess
hölgy, akire utazhat. Én rám hiába utazik Pintér ur. Csak még egyszer
érjen hozzá a térdemhez.
– Én nem utazok kegyedre.
– Nem utazik rám? Mit rágja egész nap a fülemet? Szeretem a hajnalt!
– Én nem utazok kegyedre, Teréz kisasszony.
– Csak ne beszéljen Pintér ur, jobb ha hallgat. Az életemet unom meg Ön
mellett. Azt hiszi, hogy megkaphat engemet, ha telebeszéli a fejemet.
Mit gondol, Pintér ur, nem vagyok mai gyerek. Huszonöt éves vagyok. Hála
istennek.
– Én pedig meglett férfi vagyok, harminckét éves elmultam, én nem
beszélek a levegőbe, mint azok a jellemtelen fiatalemberek. Én nem
utazok kegyedre.
– Nahát ne is utazzon.
– Én szeretem kegyedet.
Egy kis szünet állott be a társalgásba, a vurstli zaja behallatszott
hozzájuk a homályba, a körhinta fájdalmas keringője, a lövöldék
puskáinak ugatása, tompa kalapácsütések az erőmérő bódéból, búgó
trombiták és lázitó makacs csengők, meg női sikolyok a hajóhintáról, meg
a szomszéd kigyóevő-bódé kikiáltójának hangja, aki nagybőgő-tüdejéből
egész nap azt hajtotta: Hallja, hallja, hallja… de mindezek a hangok
bágyadtan és szinükhagyottan jöttek be hozzájuk, mintha tegnapról
hallatszanának.
– Jól nézek ki. Először is kérdés, hogy igazán szeret-e Pintér ur, mert
azt is lehet csak ugy mondani. Annyi ezresem legyen. Mér ne mondanák?
Nem kerül semmibe. De mondjuk, hogy szeret, akkor is jól nézek ki. Mint
magas és molett leány és Pintér ur szeret. Mit, mit, mit… mit képzel Ön?
Hol van Pintér ur éntőlem? Csak állitsa magát énmellém. Hogy jövök én az
ön brancsához? Ilyen egy szerencsém van nekem. Mit gondol Ön!
– Én szeretem kegyedet.
– Ne mondja nekem eztet Pintér ur. Mit gondol Ön, mit tudja Ön. Én az én
igényeimről nem beszélek, mert mit beszéljek én Pintér urnak. Én nem
beszélek, mert mindig büszkébb voltam, minthogy panaszkodjak. Mit tudja
Ön… látta a csillagot és levorvert itt a karomon? Tudja, ki végett
hagytam én magamat tetovirozni? Hallott Ön Szidi Ben Gázi emir a vasfejü
óriásról? A cirkusznál dolgozott. Kősót hagyott a fejére tenni és
kalapáccsal széttörte a sót. Mindenki jöhetett a publikumból, a
legerősebb férfiak jöttek és mindenki törhette a kősót a kalapáccsal, ő
térgyepelt és tartotta a kősót a fején a két kezével Ő végette hagytam
tetovirozni a karomat. Hogy fáj az, mikor a tűvel szurkálják,
csekélység. Ő végette van ott a csillag és levorver. Nyolc éve. Vagy
kilenc? Várjon csak… kilenc éve. Nem, nyolc éve most, hogy az
ismeretségem volt vele.
– Török artista volt?
– Nyolc éve elmult… Nem török volt, perzsa volt. De német születés.
Németül beszéltem vele. Én tudok németül és románul és szerbül. Én
nyelveket beszélek. Mit tudja Ön? Adjon egy cigaretlit Pintér ur.
Liliputi Gavallér sóhajtott, benyult a belső zsebébe, kivett egy nagy
tárcát, kihuzott belőle egy hosszu fehér cigarettát, felnyujtotta
Románia Dicsősége felé. Románia Dicsősége elvette, belefujt a
szopókájába és az ajkai közé dugta a rövid kis fehér cigarettet.
– Kérek tüzet is – hajolt le Románia Dicsősége, a felfelé remegő
tüzponthoz nyomogatta a fejét, aztán visszaemelkedett a magasba, nagyot
lélegzett és a megszivott cigaretta parazsa néhány másodpercre
bevilágitotta az álláig emelkedő kebleit, mint a világitó torony lámpása
az öblöt. Románia Dicsősége visszaengedte keblét s az orránszáján
előfelhőző füst édességébe usztatta szavait:
– Tizenhat éves voltam, ez volt az én boldog időm. Az én szép napjaim…
Mit tudja Ön. Nem mondom, tetszett más is, Dzsakszon a svéd cyklop,
szintén német születés, az láncot harapott át, bármily vastag láncokat
és egy cserkesz műbirkozó, már nem tudom a nevét, mert nagyon nehéz neve
volt és az egészben csak két napig udvarolt nekem. Csak azt tudom, hogy
német születés volt. Ő kihivta Kara Achmedet az artista ujságban és le
akarta győzni. De Kara Achmed nem válaszolt.
Egy kis szaggatott sóhaj hallatszott fel Liliputi Gavallérból és amikor
a sóhajnak vége volt, egy igen gyönge suttogás: istenem!
– Ezek mind a kettő nős emberek voltak, én aztat tudtam és épp azért
vigyáztam a szivemre. És ha viszonyom volt is, de legalább szívfájdalmat
nem csináltam magamnak. Hála istennek. Ezek most hol müködnek, tudom én?
Bánom én? Nem is gondolok rájuk. Szidi Ben Gázi emir a vasfejü óriás a
Barnummal utazik. Az egyik városból megy a másikba, az egyik országból a
másikba, az egész nagyvilágba utazik a Barnummal, saját vonaton utaznak,
én láttam a vonatot, legalább egy háromszáz vagon. És Ajrópából mennek
Amérikába, saját hajón és a hajón viszik a vonatot is Ajrópából
Amérikába. Az egy élet. Szidi Ben Gázi emir a vasfejü óriás kilenc évvel
ezelőtt azt mondta nekem: Ich liebe dich, mein Schätzchen. Nyolc éve.
Egész bolond volt belém. Látni kelletett volna engem akkor. A mai sulyom
már megvolt és dacára annak ugy néztem ki, mint egy gyerek. Csekélység.
Szidi Ben Gázi emir a vasfejü óriás a Barnummal utazik… mit tudja Ön…
Kivül, a függöny előtt topogások hallatszottak, néhány pár láb sétált be
a helyiségbe, a csunya ember hangja vezette őket:
– Tessék, tessék előre, tessék kérem!
Románia Dicsősége és Liliputi Gavallér fölkeltek a székről, leejtették a
cigarettet és rátapostak. Előre léptek, szorosan a függöny mögé,
Liliputi Gavallér előhuzgálta apró kaucsuk manzsettáit, Románia
Dicsősége körültapogatta a frizuráját és lefeszitette a bluzát, mialatt
unottan dohogta:
– Az én életem!