Szép gyermekkor, jöjj vissza egy szóra, vagy kettőre, két német szóra:
Gute Nacht. Milyen furcsa dolog ez. Ma este az utczán elmentem két bácsi
mellett, a kik ott állottak és emelgették egymás jobbkezét, hogy milyen
nehéz, s gyengéd, öreg hangon azt hallottam: Gute Nacht, Gute Nacht.
Elhagyom a bucsuzó bácsikat és tovább hallottam odabenn, magamban, hogy
Gute Nacht. De nem ezeknek a vén németajku polgároknak a hangján, más
hangon, mély, fakó szóval, a mely valahonnan a szivem fenekéről verődött
vissza és mondogatta: Gute Nacht, Gute Nacht. Hirtelen eszembe jutott,
kié volt ez a hang. Egy öreg vándorbüvészé, kit kis fiu koromban láttam
müködni egy este a Bika-fogadóban. A nagyteremben, a hol örökös
papirlánczok lejtettek körül a falakon, piros és kék és sárga papirból,
zöld selyem teritővel letakart asztal állott akkor a pódiumon, a zöld
selyem teritő teli volt arany és ezüst virágokkal, emlékszem, hogy
bámultam őket, mert semmi eleven virághoz nem hasonlitottak. De hogy
csillogtak és ragyogtak, Két gyertya állott a földig letakart zöld
asztalon kétfelől és a nagyterem kopott menyezetéről lógó
aranyfacsilláron is égő gyertyák állottak köröskörül. A sok gyertyaláng
mind ugrált, mert mindig ki volt törve legalább egy ablak és mindig czug
volt a Bika nagytermében.
Ezek a gyertyák visszaragyognak nekem ma este és a penna alig tud tovább
menni a kezem alatt, visssaránczigálja a szivfájdalom. Pedig a penna a
jobb kezemben van, a szivem meg balfelől a mellemben. Mi az hogy iró
vagyok vagy micsoda? Mi az hogy iró valaki a világon, te mit gondolsz,
olvasó olvasóm, mondd? Én ember vagyok, minden lehelletemmel azt
lehellem, hogy ember vagyok. Az emberek sorsát élem és magamért,
mindenkiért, mindenért szenvedek. Az élet rejtelme ugy ráz, mint a
szérum a kisérleti nyulat a hogy rázza. A halál köröskörül busultan,
álmosan csépel és gázol fivéreim közt, az emberek közt. A kiket mind
boldoggá akartam tenni, vagy hogy mondjam, a kiknek mindnek a nyakukba
akartam esni, hogy én is itt vagyok, mutogatni akartam nekik az eget,
meg a földet, meg a tengert, meg a szivet, magyarázni akartam nekik és
vigasztalni és mulattatni és marasztalni akartam őket. Lopja, ragadja a
szemem elől, a szivemből, a lelkemből a halál mindet, a kikkel egy
időben merültem föl a földön. Bámultam az életet és csodáltam a halált
és néztem mindig feléje mint egy távoli isten felé. Egyszer csak itt
terem a nyers és éretlen halál, a közepén a mezőnek, utat tapos magának
hozzám és elébem és elém áll: Na most?
Hátratántorodok, szememmel a felhőkbe akaszkodok, a szélnek vetem
hátamat, a fának árnyékára futok, a szivárványt ölelem, a rózsákba
markolok, a göringyekbe kapaszkodnak lábomnak ujjai. A napot tartom
pajzsnak és a holdat álarcznak rántom magamra, az éjbe burkolózom és a
csillagokat hajigálom a halál képébe, hogy elbóduljon a zavaros
tüzcsóvától és ne lásson meg káprázatában. Aztán elengedek mindent,
büvölve, tág szemmel, mint a vizionárus egyenesedek ki, talpam könnyü,
és háritó s kivánkozó karokkal és elállott szivvel lépek elébe: mit
hozol? Áll és köd van a háta mögött. A napba nehéz nézni és ebbe a
ködbe. Köd, csak köd, égtől földig ködszinü fal. Erőltetem a szemem. A
gyertyák lángocskáit emelgeti és fujkálja a nagyteremben bitangó esti
fuvalom. Az asztal mögött ott áll a büvész, meghajlik a feje és rebeg
valamit, a mit nem hallani, mintha üdvözölné a helybeli intelligencziát
és iparos családokat és hátul az állóhelyén szoruló szedett-vedett
népségnek is nyujt egy pillantást. Ha rendes ember lett volna, azt
mondanám hogy öreg bácsi volt a büvész, mert most elfogulatlanul
emlékszem ránczos és meglágyult sárga arczára, könyező és pislogó kicsi
kék szemeire, még szemhéjaira is, hogy dagadtak, sötétek és töredezettek
voltak. Fényes fekete haja volt, de csak egy félhold volt az egész a
feje tetején, s mintha le lett volna vasalva. A bajusza is ilyen fekete
volt. Ma már rá merem mondani, hogy festette a haját meg a bajuszát,
mert azóta éltem és láttam idős czirkuszigazgatókat, főpinczéreket,
pezsgőügynököket, hotelek főportásait, orfeumi énekeseket és mindenféle
urakat, előkelő polgári és katonai méltóságokat is, a kiknek ilyen
sajátságosan kanyaritott sovány hajuk van és azért olyan nagyon fekete,
mert fehér akart lenni.
Bámultam a büvészt, mert a mögött a zöld asztal mögött állott. Frakkban
volt és összehajtogatott piros zsebkendő volt piquetmellényébe dugva.
Egy ujján nagy zöldköves gyürü volt. Kihuzta a kabátja ujjaiból a
manzsettákat és letette a zöld asztalra őket. De ez még nem volt
büvészet. Németül kezdett beszélni és mindenki nézte őt és csend volt,
csak egy részeg ember gajdolt egy ivószobában és az behallott. Én a zöld
asztalt néztem, szent isten mi minden volt azon a zöld asztalon.
Cilinder és egy kosár, meg egy üveg viz, meg poharak, meg egy
billiárdgolyó, meg legyező, meg összecsavart szines papirosok, meg
virágváza csinált virággal, meg egy fekete kendő, meg a mi a kendő alatt
lehetett, meg a mit nem is láttam az asztalon, mert ezeket a dolgokat is
csak ugy tudtam kivenni, hogy ágaskodtam és ugy nyujtottam a nyakamat, a
hogy isten tudnom adta nyujtani. A büvésznek kurta, fényes fekete pálcza
volt a kezében, egy ezüst forintot mutatott fel, aztán dörzsölte, kente,
gyürte, gyurta a tenyerében és a forint hol az ujjai közt csuszott ki,
hol a levegőben volt, hol a tenyerében, hol a másik kezében, végre a
fekete botocskával megkoppintotta az öklét és kinyitotta mind a két
tenyerét és széttette az ujjait és ugy forgatta a gyertyafényben és a
forint sehol se volt. Akkor felhivott egy gyereket a pódiumra, megfogta
az orrát és ugy látszott, mintha a forint a gyereknek az orrából esett
volna le a pódiumra. Aztán kezet fogott a gyerekkel, barackot nyomott a
fejére, s utána nézett, mikor a gyerek ijedten és büszkén visszaszaladt
a helyére.
Azután, emlékszem, egy aranyórát kért a jelenlevőktől, hogy majd
összetöri a mozsárban. Az intelligens osztályhoz tartozó urak
fészkelődtek, egymást nézték, s integettek, hogy: no add oda ha mered,
és egypáran a lajbizsebhez nyultak és megnyomták az órájukat, hogy
magától ki ne ugorjon valahogy. És köhécseltek és nevetgéltek s a büvész
az asztal elé lépett és mosolygott s azt mondta: Also rasch meine Herrn,
also! Akkor fölkelt a vastag kis rőföskereskedő, a kinek mérges piros
képe volt és a ki mindig ugy sietett, a hogy a malaczok sietnek, s most
igy sietett fel a pódiumra, s az uton kapcsolta lefele a nagy
duplafedeles aranyórát az aranylánczról. Odanyomta a büvész markába és
sietett vissza, jobbra-balra pislogott és pirosabbnak és mérgesebbnek
látszott, mint valaha. Egy kis zugás volt a teremben, s valaki
odakiabált a rőfösnek:
– Na Náczikám, lűttek az aranyórának!
Nevettek, pisszegtek, a rőfös leült a rőfösné mellé és süketen nézett a
zöld asztalra, a rőfösné megkeményitette a tokáját és engesztelhetetlen
közönynyel nézte a falat a pódium mögött. A büvész az asztal alá hajolt
és fölvett egy mozsarat és magasra emelte az aranyórát és szép lassan
beletette a mozsárba. Aztán nagy zengést és csörömpölést müvelt a
mozsárütővel a mozsárban. Emlékszem, hogy nagyon féltettem az órát és
rögtön arra gondoltam, hogy a rőfös gazdag ember, biztosan vehet másik
aranyórát, ha akar. A büvész belenézett a mozsárba, rángatta erre-arra a
fejét és igy csinált: C, c, c, schrecklich! Letette a mozsárütőt,
belenyult a mozsárba és egy galambot kapott ki belőle: hoplá! Egy eleven
galambot, szép fehér gatyásgalambot, a ki piros szemecskéit sértődve
hunyogatta a gyertyák előtt és megrázta a szárnyait, s láttam, hogy
piros lábai fekete pertlivel meg vannak kötözve.
Ez nagyon tetszett a publikumnak, sok száj kinyilt és azt mondta: á, á,
és tapsoltak is. A büvész a galambbal lejött az első sor elé és
egyenesen odament s rendőrkapitány urhoz, a kinek vastag fekete
pakombartja volt és a vállához nyult és azt mondta neki németül, hogy ő
nála van az aranyóra, adja elő. A rendőrkapitány ur a fejét rázta és
kiabált: Nix dájcs, énnálam nincs. Nevettek. A büvész a szivarzsebére
mutatott, hogy abban van, csak adja ide szépen. A rendőralkapitány
megtapogatta a szivarzsebét és ugy látszott, mintha megijedt volna.
Belenyult a szivarzsebbe, kihuzta a rőfös aranyóráját, semmi baja se
volt, pedig összetörték a mozsárban. A büvész körülmutatta az aranyórát
és mondogatta: Bitte, bitte, bitte. Nevettek, tapsoltak, éljeneztek, a
rőfös fölállott és érte ment az aranyórájáért, a büvész meghajolt neki,
kezet fogott vele és azt mondta: Mein Kompliment! A rőfös is meghajolt
és ott helyben felkapcsolta az aranyórát az aranylánczra, zsebretette és
rá se nézett senkire, ugy menekült vissza a rőfösnéhez. Mind a ketten
nagyon büszkék lettek, még ma is büszkék, ha meg nem haltak. Haltak…
milyen türelmesen és szórakozottan tudja leirni az ember a halál szavát.
Nem is érez semmit az ember abban a pár másodperczben, mig leirja.
Mennyit forgatja az ember életében a halált ajkain. Nem ájul el, mikor
kimondja. Tréfálni, játszani tud ezzel a szóval az ember. Emlékszel arra
a találós kérdésre: ki tudja, mit eszik az ember a halála után?
Tudniillik a hal álla után. Az ember nem hiszi igazán, hogy meghal. Az
élet csak életet ismer. A kiben az élet fájdalmai közt feljön a halál
legsürgősebb vágya, a ki már meg akar halni, az sem ugy akar meghalni, a
hogy meghalunk. Hanem elaludni és többé nem ébredni föl. Vagy egyszerüen
nem lenni, de minden átmenet nélkül. Hirtelen megszünni, mint a zaj,
egyszerre elmulni, mint a fogfájás. Vagy elmenekülni a pólus tiszta
hómezejére. Vagy lesülyedni a tenger feneke alá, vagy hová, és valaha
megint feljönni. Vagy nem lenni sehol, de valahol valahogy titokban,
láthatatlanul és öntudatlanul elbujva lenni, vagy lebegni és várakozni,
mig az örökkévalóság elmulik és elülről kezdődik. Jaj, hol vagyok.
A büvész visszament az asztal mögé, ott motoszkált a csodaasztalon, azt
mondta, hogy éhes és galuskát akar enni. A galuskát magyarul mondta,
emlékszem milyen jól esett és szinte megtisztelve éreztem kis városunkat
és hazánk nyelvét azzal, hogy egy magyar szót is hallottam a büvész
szájából Avval kitátotta a száját és mindenféle szinü kis valamiket
kapott be és olyan nagyokat harapott, mint a kutya és nagyokat nyelt
utána. Megsimogatta a tenyerével a hasát és vidáman integetett, mint a
kinek nagyon jól esett a vacsora. Egyszer csak hátrahajtotta a fejét és
egy piros papirszalagot huzott fel és engedett lefele az ujjai közt,
hosszu-hosszu piros szalagot, azután kéket, azután zöldet, huzgálta,
rángatta és görditette kifele a papirosszalagokat mindig szaporábban,
hogy nézni is alig győzte az ember. Bámultam és boldog voltam.
– Fulladj meg! – kiabálta egy legény hátulról, az állóhelyről. Elkezdtek
kaczagni hátul és a kaczagás előre gurult és a polgárság és az
intelligenczia elite-je is jóizüen kaczagott, ugy nézték a bűvészt, a
kinek a keze megreszketett és megállott egy kicsit, a fejét lejebb
eresztette és büntetően körülpislogott a kaczagó publikum közt, azután
az aranyfacsillárra pillantott, felkapta a fejét és tovább huzta a
papirszalagot, még sebesebben és a publikum még tovább kaczagott. A
papirszalag özönlött fel és zuhogott lefelé, most már kék, piros, fehér,
lila, sárga minden egyszerre jött és a büvész tátott szájjal bámult
fölfelé a kopott menyezetre, vagy talán a papirszalagok szépségébe és
sürüségébe volt belemerülve és beleittasodva, a karjai csak ugy
rángatóztak kimondhatatlanul könnyeden és a sokszinü zuhatag zörögve
szökött és hullámzott lefele, mintha soha vége nem akarna lenni.
Hirtelen megállott az egész s a büvész lassan felhuzott a szájából egy
vastag ostornyelet piros papirosból, kitartotta egyenesen a kezében,
meghajolt és diadalmasan, de egy kicsit bánatosan hajbókolt a
publikumnak. Akkor már senki nem kaczagott, tapsolt az egész nagyterem,
s a rendőralkapitány integetett a fejével jobbra-balra, ugy kiabált:
Brávó, brávó!
Olyan szivesen elmesélnék mindent sorba, a mit azon az estén a büvész
csinált, csak azért mert láttam és emlékszem rá. Mind a figurákat, a
miket a legyezővel mutatott, meg a mi szemfényvesztést egy pakli
kártyával csinált, meg a hogy czédulákat osztogatott, a melyekre
mindenki mást-mást irt fel és ő mind megmondta, mikor visszaadták neki a
czédulákat, pedig ki sem bontotta őket. A rőfös, emlékszem, azt irta a
czédulára: Abdul Hamid.
Azt elmondom, a mit utoljára csinált a büvész, mert arról jutott eszembe
ma este az ő ünnepélyes és idegen alakja, mely régen elpályázott a
multból valamerre, isten tudja hová. Utoljára a jobbkezébe egy botot
vett és a balkezébe egy égő gyertyát, háttal fordult a zöld asztalnak és
kopogott egyet a pódiumon és azt mondta:
– Gute Nacht.
Aztán többet is kopogott a botja és minden koppanás halkabb lett és az
alakja minden koppanásnál lejebb ment és tovább köszöngetett és minden
köszönésnél gyengébben hallatszott a hangja:
– Gute Nacht.
– Gute Nacht.
– Gute Nacht.
– Gute Nacht.
– Gute Nacht.
Nem tudom már hányszor mondta, közben egészen letünt a feje is és ugy
jött a kopogás meg a hang, mintha lépcsőn menne lefelé valaki és a végén
mintha sötét pincze fenekéről hallatszott volna fel:
– Gute Nacht.
Néma csend volt a nagyteremben, mindenki a zöld asztalt figyelte, a
gyertyák tánczoltatták lángocskáikat. Hirtelen fölegyenesedett a büvész
a zöld asztal mögött, ugy megijedtem tőle, hogy megkaptam az apa kezét,
De rögtön magamhoz tértem, a büvész elfujta a gyertyát, s a
nadrágzsebéből kihuzott egy nemzeti zászlót, olyan nagyot, a milyet a
képviselőválasztáson szoktak kidugni a háztetőre. Felrántotta magasra,
körbe lengette, az elite-intelligenczia, a kereskedő- és iparosvilág, az
állóhely, az egész társadalom éljenzett és éljenzett és a büvész a nagy
lengő zászlóból elő-előhajtotta a fejét és kütdte hazafele a publikumot:
– Gute Nacht. Gute Nacht.