Kérlek, kedves olvasó, tisztelj meg türelmeddel. Egy haszontalan kis
históriát firkálok lefele, ami az én életem bazárjából való. Nem az az
érdekes, hogy velem történt, csak az, hogy történt és akármi történt
valaha valahol, az mind nagyon érdekes. Beismerem előtted, hogy magános
óráimban utána szoktam járni minden csekélységnek, ami idáig való
életemben előadódott. Néha vissza tudok emlékezni egy-egy sóhajra is,
amely a multban elpályázott ajkamról a láthatatlan levegőbe. Meglelem és
képzeletem babrál vele s húzgálja, mint egy talált hajszálat. Minden
ember minden dolga egyformán érdekel, érdekel az is, ami velem történt,
mert én is egy példánya vagyok az emberiségnek. Mint ilyen, iskolába is
jártam. Algebrát is tanultam. Oh, dehogy tanultam, csak tanitottak. A
tanár ur, mikor magyarázott, minden második szava után köhögött.
Hallgattam a tanár urat és gondoltam, hogy beteg, azért köhög. A tanár
ur, ha a köhögés elvette a szavát, olykor a tábláról elnézett a fehér
falra s én láttam szórakozott szemeit. Az ádámcsutkáját is észrevettem,
mert beszéd közben föl és lejárt az alacsony, fénytelen állógallér
széles nyilásában és az ádámcsutka alatt a tanár ur halványkék, lapos,
szerény nyakkendőjét is nézegettem, mert az is érdekelt. A kezem
jegyezte a füzetbe, amit a tanár ur magyarázott, szaporán, becsületesen,
sokszor felkaptam irás közben a kezemet, és megrázogattam a fáradság
miatt. De az algebra a fülemből egyenesen a jobbkezembe ment, az agyat
elkerülte. Mikor aztán a tanár ur kihivott felelni, fölvettem a kathedra
széléről a krétát meg a nyullábat és töredelmesen felirtam a hosszu
példát, amelyet a tanár ur diktált. Azután csend lett, olyan amilyet a
szindarabirók utasitásaikban nagy szünetnek jeleznek. A tanár ur nézett
engem, én néztem a táblát és gondolkoztam. Az osztály ült némán, mint a
publikum a szinházban. Én sok mindenfélét összegondoltam ilyenkor.
Egyszer, emlékszem, a nyulláb felett gondolkoztam, akit a balkezemben
tartottam. Szivacs helyett használtuk a nyullábat. Egy kicsit kopott
volt, megőszült a szőre a sok krétától és a talpa egész lapos volt.
Olyan különös volt szorongatni s érezni ujjaim érzékenységével a nyulláb
szőrzetét. A nyullábról a nyulnak a többi három lábára gondoltam. Vajjon
a többi láb milyen pályára ment? Ez itt a kezemben, ez algebrával
foglalkozik, a többi bizonyosan boldogabb és a mezőn szaladgál. Nagyon
hiányozhatik nekik ez a negyedik láb, mert hiszen négyen szoktak együtt
szaladni a nyullábak. Most a három csak sántikál, akárhogy igyekeznek
is. Sajnálhatják is ezt az elveszett negyedik lábat, mert bizonyosan
szerették egymást mind, mint jó testvérek, négyen, egyszerre teremtődvén
a világra és összetanulva és összeszokva jóban-rosszban. Azután az egész
nyul tünt föl lelki szemeim előtt.
– No mi lesz? – szólott rám a tanár ur.
Odafordultam a kathedra felé. A tanár ur merengve nézte a hajamat. Az
egész nyulra gondoltam, pisze orrára, hosszu bajuszára, kétfelé kapkodó
két nagy fülére, nyulfarknyi farkára. Eszembe jutott, hogy hátha
megölték azt a nyulat, amelyiknek a lába a balkezemben van. A nyul,
amely képzeletben előttem volt, hirtelen becsukta szemeit és két
tapsifülét lekonyitotta. Fájt a kezemben fogni a halott nyul lábát.
– Tessék gondolkozni! – mondta a tanár ur hangosabban, egyet köhintett
és fölvette a plajbászt.
Gondolkoztam. Az a gyanum támadt, hogy a nyulakat csakugyan megölik.
Láttam már nyulvadászatot a mezőn, de csak azt láttam, hogy a vadászok
felkapják a képükhöz a puskát, durrantanak egy nagyot, avval a nyul
elkezd sebesen vágtázni messzire, mig eltünik. Azt hihettem, hogy azért
lőnek oda, hogy a nyul olyan remekül szaladjon és ők abban
gyönyörködhessenek. Hanem a levágott nyulláb a szörnyü igazságot tárta
elém. Az ablak nyitva volt, mert meleg tavasz volt, emeleten volt az
osztály, kinéztem, a házakon tul zöld lombozatokat láttam és az ég fehér
selyem felhőit.
– Hát igy vagyunk? – szólott nyomott hangon a tanár ur és lenézett a
noteszbe. Szégyeltem magamat. Bár már beirná azt a négyest és ülhetnék
vissza a padomba Pali mellé. A nyulnak meg kell halni odakint a mezőn,
gondoltam és nem tetszett nekem ez a dolog.
A tanár ur a noteszbe hajolt, irta a négyest, rám se nézett:
– Törülje le a táblát, menjen a helyére.
Fölemeltem a nyullábat és néztem milyen sápadt szürke felhőköröket
csinálok vele a táblán. A nyulláb a balkezemben járt és mintha elszakadt
idegei folytatódtak volna az én kezemben és karomban és a bánata annak
az elmult kis életnek, ami ebben a nyullábban volt, a szivemhez jött és
belement a szivembe. Pedig én ártatlan voltam, én nem voltam az
algebrára kiváncsi s én miattam az a szegény nyul akár száz esztendeig
élhetett volna.