Délután két óra volt, az ujságirók egymásután szaladtak el az estilap
szerkesztőségéből. Téli nap volt, odakinn havas eső mocskolt, az idősebb
munkatársak kalucsnikat kotortak elő az esernyővel az asztalok alól, a
fiatalja csak a kalapját csapta fel s a télikabátot fel se vették még
egészen, már kivül voltak az ajtón. Az első szobában a segédszerkesztő
ült fehér vászonköpenyegben, az asztala előtt a mettőr állott egy hosszu
kefelevonattal a kezében, a segédszerkesztő a metőrrel veszekedett,
közben a telefonkagylóba is bele-belekiabált, s a két ellenség között
felkapkodta a fejét a mennyezetre és azt orditotta a plafond kopott
rózsáinak: „Megőrülök!“ A munkatársak rá se néztek, ugy szaladtak el
mellette s csapkodták rá az ajtót. Bucsuzkodás, köszönés nem volt
divatban, ugy oszoltak el a szerkesztőségből, mint a diákok az
iskolából, vagy mint a napszámosok a gyárból.
Az utolsó szobában még volt két ember. Egymással szemben ültek, a szoba
közepére tolt iróasztalaiknál. Az egyik ember negyven éves volt, a másik
húsz. A negyven éves ember tudós volt, a húsz éves meg költő. A tudós
asztalán balkéz felől üres teáscsésze és pálinkáspohár állott. Ha a
teáscsészébe belészagoltál volna, erős rumszagot éreztél volna, a
pálinkáspohárból meg gyönge teaillatot. A szolga így hozta a halálos
beteg tudósnak reggelenkint a teát rummal: egy pohárka teát és egy
csésze rumot. A költő meg hattyúkat rajzolt a tollával a kéziratpapirra.
De hogy az az ajtócsapkodást hallotta, felállott az asztaltól, nagyot
nyújtózkodott, mélyet sóhajtott s így maradt egy percig kitárt karokkal,
félrefordult fejjel, mert ebben a poseban a felfeszített Jézusnak
képzelte magát. Azután a fogas felé nyúlt, a hol sárga esőköpenyje
lógott.
– Csak nem akarsz elmenni? – emelte rá kék szemét a tudós.
– Csak akarok, – mondta a költő.
– Péntek van, fiam, mi vagyunk az inspekcziósok.
A költő visszaeresztette a jobbkarját.
– Péntek van? Hogy tudod?
– Nézd meg a reggeli lapokat. Péntek van.
– Péntek van. Péntek… Péntek – merengett a költő, visszaült az
asztalhoz, a kezébe vette a papirt, a melyet hattyúkkal rajzolt volt
tele, golyót csinált belőle és elhajította. Utána nézett, s megint azt
mondta: Péntek. A padló teli volt ledobált ujságokkal meg
kéziratpapirokkal, a melyeken egy-két sor irás látszott. „Péntek“ –
mondta megint a költő, babrálni kezdett az asztalán, az ajkai közé vette
és kiköpdöste az apró négyszögletes ragasztó-ostyákat, azután egymásután
kinyitotta és betette az asztalon felrakott lexikon-kötetet,
Országgyülési Almanachot, interurban-telefonkönyvet s más efféle
műveket. Azután felnézett a plafondra, amely teli volt apró lyukakkal. A
fiatalabb munkatársak szoktak reggelenkint revolvereikből a plafondra
lövöldözni, hogy a segédszerkesztőt megijesszék. „Péntek“ – mondta a
költő még egyszer, halkan, avval elhallgatott.
A tudós könyökölt és kifelé nézett az ablakon. A költő is az ablak felé
könyökölt és mind a ketten nézték a havas eső hangtalan rézsutos
omlását.
– Megőrülök! – üvöltött a nyitott ajtósoron át az első szobából a
segédszerkesztő, a ki még mindig veszekedett a metőrrel.
– Ugyan tedd be ezt az ajtót kérlek, én nem tudok felállani – mondta a
tudós.
A költő felkelt, betette az ajtót.
– Meg kell őrülnöm – hangzott tompán az első szobából, mintha tegnapról
jönnének a szavak.
A költő megint felállott, kiment s az összes ajtókat egymásután
becsapta. Visszakönyökölt és tovább nézték az időjárást.
– Nálad van a csomag? – szólalt meg a tudós.
A költő elővette a nadrágzsebéből a francia kártyát. A tudós elvette a
kártyacsomagot és reszketeg kezeivel olvasni kezdte a lapokat.
– Mennyi pénzed van?
A költő nem szólt, csak kifeszítette a baltenyerét és a melle elé
tartotta. Ez a zászlójel a semmit jelentette.
– Nekem sincs – mondta a tudós és nevetett. – Az egészet elteáztam ma.
– Én három koronával jöttem be ma reggel, de rögtön elnyerték. Legalább
nem kell ebédelnem.
A tudósnak jól esett a sima, kezes kártyákat keverni. Kevert, kevert.
– Jó lenne kártyázni. Egy kis makaó kettesben – mondta élvezettel.
– Játsszunk potyára, – örült a költő.
– Potyára? Az őseim megfordulnának a sírjukban, – mondta a tudós, – a mi
még nem lenne baj, de nem is izgalom potyára játszani. Mibe játsszunk?
Te, nálad is szokott lenni aszpirin, nem?
– Van, – mondta a költő, – mindig fáj a fejem.
– Mennyi aszpirin van nálad?
– Megnézem. – A költő a felső mellényzsebéből egy üvegtubust vett ki,
kiöntötte az asztalra. – Három pasztillám van még.
– Három? – csalódott a tudós. – Nem baj, ülj ide. Nekem egész tubussal
van.
A költő átült a tudós asztalához a három aszpirin-pasztillával. A tudós
hátranyúlt a felöltőjéhez, kivette egy zsebből a tubust, kiszórta a
fehér pasztillákat, megolvasta.
– Huszonöt. Ez a bank. Faites vous jeux, messieurs.
– Helyes. Teszek egy aszpirint.
A tudós megint kevert, két kártyát adott a költőnek, kettőt levett
magának. A kezével a szeméhez remegtette az egymás alá szorított két
lapot, összeráncolta a homlokát, megfricskázta babonából az alsó kártya
hátát s kínos és epedő óvatossággal kezdte letolni a felső lapot az
alsóról. A költő ugyanolyan szakértelemmel és gyönyörűséggel gusztált.
A költő nyert. Megduplázta a tétjét, két aszpirint tett. Gusztáltak.
Egy leány nyitott be, a nyomdából jött át, egy szőke riportert keresett,
mert szerelmes volt belé. Bedugta a fejét s vissza akart menni.
– Gyere ide szivem – mondta neki a költő, – hadd simogassam meg a
hajadat. Gyere.
– Vizes – nevetett a lány – hajdonfőn szaladtam át.
A költő kinyujtotta a jobbkarját, de a lány már kiment.
– Meg kell őrülnöm – hangzott az első szobából az ajtónyitásra.
A tudós meg a költő játszottak, játszottak. A költő előtt már tizenkét
aszpirin volt, a tudós egyre nagyobb izgalommal osztott és gusztált.
Mindaketten cigarettáztak már, nagyokat szívtak s nagy füstöt csináltak,
mint a szenvedélyes kártyások általában. Megint kinyilt az ajtó,
Sorsüldözte Pál jött be, egy csöndes őrült, a lap barátja s a
szerkesztőség rendes látogatója. A csöndes őrült alázatosan köszönt.
– Tegye be az ajtót, Sorsüldözte úr! – rivallt rá a tudós.
– Megőrülök! – hörögte a segédszerkesztő az első szobából.
Sorsüldözte Pál betette az ajtót és intett a fejével hátra.
– Megőrül – mondta és szelid fölénynyel mosolygott. – Megőrül. Ha tudná
a segédszerkesztő úr, mi az. Én nyolc évet nyomtam a Lipótmezőn.
– Pál, zavarsz bennünket – panaszkodott a költő.
– Üljön le Sorsüldözte úr, nem szeretem az álló gibiczet – szólt rá a
tudós rekedten.
Sorsüldözte Pál egy széket vonszolt a tudós háta mögé.
– Ne én mellém üljön Sorsüldözte úr úgyis pechben vagyok.
A csendes őrült a költő felé vonszolta a széket.
– Ide se ülj Pál, elrontod a kártyámat.
Sorsüldözte Pál visszavitte a széket a helyére és ott leült és
nyujtogatta a nyakát.
– Hallatlan ez a pech, hallatlan – nyögte a tudós és szellemtől,
nyomorúságtól, ivástól és kóroktól feldúlt nemes arca vonaglott. Már
csak öt aszpirin volt a bankban, a többi a költő előtt fehérlett.
– Kérlek szépen, ha megengeded, inkább én adom a bankot – mondta a költő
és a kártyacsomag után nyúlt.
– Jó, nem bánom. – mondta a tudós megtörten – nesze a csomag.
– Uraim, – szólalt meg Sorsüldözte Pál – ma feltaláltam a boldogságot.
Hogy lesznek boldogok az emberek…
– Kedves Pál – intette le a költő, – hanyagolj el bennünket.
A tudós nehezen, panaszosan lélegzett. Valamelyik szobában csengett a
telefon. A két kártyás gusztált.
– Vigyázni kell minden embernek – mondta Sorsüldözte Pál – csak vigyázni
kell. Mindig az utca közepén kell járni.
A segédszerkesztő felrántotta az első szoba ajtaját s messziről
üvöltött:
– Telefon! Telefon! Senkise megy a telefonhoz! Meg kell őrülnöm!
– Pál, – mondta a költő csöndesen, – menj a telefonhoz.
Sorsüldözte Pál kiment a telefonhoz.
– Ha mindenki az utca közepén járna, nem lenne baj, – mondta távozóban.
– Kellemetlen pech, kellemetlen, – sírt a tudós. – Az utolsó aszpirinem
teszem most. Keverj mégegyszer. Kellemetlen.
A költő a nagy szerencsében lesütötte a szemét. Megint fölkeverte a
kártyát. Osztott, gusztáltak.
– Nyolcz, – mondta halkan.
A tudós reszketegen tápászkodott fel a székről. A homlokát kezdte
tapogatni.
– Nagyon megfájult a fejem, nagyon, – nyögte, – bocsáss meg, az utolsó
tétemet visszakérem, becsületszóra, holnapig.