Mennyit kinozott a gyanu az ifjuság tétlen délutánjain, mikor elültem a
kertészetben a padon, vagy hevertem a diványon, olvastam vagy
képzelődtem, vagy odaállottam az ablakhoz és egy óráig néztem az
alkonyatot, vagy órákig a havazást, vagy letettem a fejem a karomra az
iróasztalra, leadni magam bánatnak, bágyadtságnak és hajózni sötét
mélységben a reménytelenség tengerfenéki flórája felett. Mennyit szurt
az önvád, mennyit rágott a szégyen, mennyit csavart az utálat magamban,
hogy nem csinálok semmit és perc, óra és világ elmulik rajtam. Milyen
mohón kapkodtam vissza memóriámban az elemi iskola közmondásait, tanitó
versikéket, parabolákat, csakhogy üldözhessem magam az emberek
erényeivel és dicsőségeivel. Ha féléjszakát álom és lámpa nélkül
töltöttem, nyitott szemmel feküdve s vártam, hogy a makacs feketeségbe
jönni fog egy égő pont, egy csillag, amelyet én fedeztem föl, – egy
felkiáltójelet vártam, amit millió kérdőjel után tehetek, – egy szót
akartam képezni, mely nincsen meg egyetlenegy nyelvben sem, – erőltettem
a szemem, hogy csudát lássak a vak sötétben, elkészültem, hogy a Halál
beállit hozzám, elszántam magam, hogy fogadok akármilyen kisértetet, aki
elkésett gyermekkoromból, epedtem és rettegtem, hogy az isten arca
jelenjen meg szemeimmel szemben, és a szerelmet vártam, hogy illanjon
elő nekem a tulvilágról, vagy honnét, egy eszméletlen leány rózsaszinben
és fehérben.
És a tengerparton állottam, hogy addig nézzem a végtelenséget, mig azt
hiszem, az élet végtelen és a hajófedélzet korlátjára könyököltem,
háttal mindenkinek, lemondva az ismerkedés chance-airól, hogy
utánajárhassak a hullámok szokásainak, hogy lerajzoljam szemembe a
tengert, vagy csak azt a kicsi kört, amelyet pontosan nézhetek mindig
alattam. De ezt a csepp kört, vagy csak egy hullámot, a mig kél és
nyujtózik és elmulik, azt az egyetlen hullámot, vagy egyetlen pillanatot
csak a tenger vizéből, szinével, hangjával, mozgásával ugy érezzek, s
ugy érezzem hozzá a világot és életemet, hogy ezt a pillanatot
tökéletesen megtartsam emlékemben, hogy mindig meglegyen, mikor akarom.
És akárki megkérdi, mi a tenger, meg tudjam mondani és akárki kérdi, mi
a pillanat, meg tudjam fejteni és a markomban tudjam tartani mig élek
azt a pillanatot és ki tudjam játszani vele a mulandóságot, mert megvan
egy pillanat, ami volt. Egy pillanat mindig a jelenben lesz, elloptam,
viszem, nem engedem el.
És hányszor állottam meg az alléen szélben, amely hajlogatta a fák ágait
és hajtotta az uton sebesen a levelek nyáját és esőköpenyem széleit
repkedtette mint a vitorlákat, és hányszor, nem tudom hányszor állottam
meg az utcán, nézni és érezni az emberek, házak, lovak, hangok és
kövezet és fák és felhők meglepetését és észrevenni, hogy mind ez igaz
és való az, hogy élek és annak a csodálatosságnak és bizonyosságnak a
rohamos meggyőződését élvezni és szenvedni, hogy itt vagyok a világon.
És a mégdöbbenést fenntartani eszméletemen és kiváncsinak lenni, hogy
hát mit jelent nekem és mit jelent a mindenségnek, hogy én élek? És
szorongva lesni a közel elmenő arcokat, hogy hogy néznek rám, ha
észrevesznek, nincsenek-e meglepve idegen emberek, öregek, fiatalok,
nők, gyermekek, mind aki meglát, hogy ezt az arcot is látja. Vizsgálni,
ki hasonlit hozzám, várni, nem ijed-e meg, vagy nem vidul-e föl hirtelen
valaki, aki szembe jövén szemembe talált nézni, nem jő-e zavarba, nem
ölel-e meg, vagy nem kiált-e segitségért, vagy nem rohan-e rám
megharapni? És várni éjféli aggodalommal és hajnali sejtelemmel valami
váratlant fényes nappal az utcán: hogy egy másik világról való ismerős
terem előttem, aki karonfog és elvezet és sétálva velem, mindent meg fog
magyarázni. Vagy hogy az utca hirtelen elborul, összezavarodik, s egy
roppant tourbillonban tovakavarog és eltünik előlem. És néztem az utca
változatlan változatosságát és a népeket, ki milyen öltözetü, ki milyen
koru, ki milyen arcu, ki merre megy és ki milyen járatban van. És
ilyenkor sokszor elhaladt egy gyászkocsi az uttesten a többi kocsi közt
és néztem, hogy az előre-hátra lépegető emberek nem szaladnak széjjel,
nem kiáltanak fel, nem csapják össze a kezüket, mikor megpillantják,
hogy nem ijeszti és nem zavarja őket, sőt ugy látszik hogy észre se
veszik. És ugy éreztem, hogy egy fekete felleg áll az égen a fejem
fölött, ugy érzem, hogy csak egyedül magamnak kell meghalni a földön, a
többi embernek nem. És hogy se ezelőtt meg nem halt soha senki, se
ezután soha senki nem fog meghalni, csak egyedül én halok meg. Még a
gyászkocsiban aki fekszik, az se halott, nem is fekszik benne senki s
nem is megy egyébért az utcán a gyászkocsi, csak hogy én lássam és
végzetemre forditsam gondolatomat. És a többi ember jött-ment,
sétafikált és sietett össze-vissza, mindenki valami szerepben, vagy
mintha eszméletlenek volnának, vagy mintha nem emberek volnának, hanem
valami nem idevaló teremtések, vagy mintha bábok lennének, akik élnek és
nem tudják, hogy élnek, de nem is élnek, mert bábok.
És állottam és lassan mentem és vigyáztam, hogy körülményeimre ne
gondoljak, hogy eszméleten maradjak, látni mindent és tudni magamról és
ragaszkodni a látványnak és az életnek fölmerülő eseményéhez, ami
álomnak, vagy emléknek olyan természetes és jelen valóságnak olyan
csodálatos, hogy ki se lehet talán soha mondani.
És mikor könyvet olvastam, egyedül, négy fal közt, olyan csendben, hogy
csak a lapozás nesze suhant el benne egyszer-egyszer, mint egy-egy
magányosan szálló S, és olvasás közben egyszerre csak a betük megnőttek
a szemem előtt és szokatlanok lettek és érdekesek lettek és nyugtalanitó
furcsa alakokat nyertek és olybá tüntek, mintha abban a pillanatban
találták volna ki őket, próbálgatás, előzmények, minden mult nélkül,
mintha akkor teremtődtek volna a ködből. És néztem belé a könyvbe, s a
tekintetem járt és észrevettem, hogy nem értem amit olvasok és
tekintetem megállott és amit olvastam volt, az messzi menekült és olyan
volt, mintha énvelem történt volna valaha s én meséltem volna el valaha
s én magam el is felejtettem volna azóta. És a lenyomtatott szavak
előttem a papiroson ujak voltak, rejtelmesek, magyarázatlanok s a sor, a
mondat, a kifejezések, az egész nyelv merőben idegen volt, mintha sohase
hallottam volna egy szót se belőle. És moccanat nélkül könyököltem a
könyv felett, elmerülve magamban, mint egy tengerben és nem gondoltam és
nem éreztem semmit se. És ebben az állapotban, amit révületnek neveznek,
nyugtalan hangulat jött rám, föleszméltem és szorongva néztem körül és a
bámulatot éreztem. Nem ismertem meg a falat és a butorokat s felállottam
és szédülve mentem a tükör elé és megnéztem benne magamat és néztem
mozdulatlan szemeimbe és mintha szemeim mögül izenték volna, hogy ez itt
a tükörben egy ember és ez az ember én vagyok. És eszembe jutott a nevem
és valószinütlen és értelmetlen volt, némán ismételgettem a fejemben,
hogy hogy hínak és betükből képzeltem s messziről rémlett s más volt
mint betü és szó s mintha álomból jönne s mintha a gyermekkorból
szólitanának végtelen bágyadt hanggal. És megfordultam és szobámhoz
szoktatnom kellett szememet, mintha nagyon-nagyon messziről jöttem volna
meg és a szekrényt, asztalt, székeket, amelyek makacs dermedtségükben
állottak a helyükön, el kellett hitetnem magammal, hogy csakugyan itt
vannak és itt voltak előbb is és megfogható tárgyak és nekem ismerősök
és hasznosak és kedvesek. És leültem e felől tünődni és tanakodni
magamban.
Efféle módon mult perc és óra és ifjuság és élet. És a gondolkozás, a
merengés, a csodálkozás és az elmerülés mozdulatlan időtöltései után
jött és jött a heves féltékenység, a szégyen és az irigység mindenkivel
szemben, aki nem én vagyok és mindennel szemben, ami más. Fájt Napoleon
és fájt a favágó, mert mind a kettő cselekszik, életüknek zaja és
látszatja van. Az egyik földrészeket aprit, a másik fát. Tesznek.
Csinálnak. Akciót fejtenek ki. Nekem néha mindegy volt Napoleon vagy a
favágó, nem tudom melyik kivántam volna inkább lenni, s nem tudom már
mennyivel tartottam többre egyiket a másiknál. Csak azt éreztem, hogy ez
is meg amaz is müködnek, anyagot kezelnek, tehetségük és szándékuk
hallható hangot ád és látható változást tesz és valóságosat és biztosat
hoz ki. Én meg mulok elfele s nem tudom igazolni időmet magam előtt.
Nem kell már, nem kéne már. Se a gyárosok, se az épitők, se furó-faragó
emberek dolga után nem epedezek már. Nem tudom melyik napon, s nem
emlékszem milyen órában, de megbántam bánatomat s fölmentettem magam a
világ után rohanó vágy alól. E végtelen zajban és bajban, ami elragadja
az embertől létezésének eszméletét s kiszökteti önmagából az embert,
hanyat-homlok szaladnék vissza a legkirályibb elhagyatottságba s a
legtisztább boldogtalanságba: a semmibe és az egyetlen ártatlan
mesterségbe: a gondolkozásba és a legkrőzusibb szegénységbe: a
képzeletbe. Érzem, hová visz s mire való volt minden, ami tett és
mozdulat a világon. Hol vannak s mit jelentenek a léleknek s mit ér az
örökkévalóság mérlegén mind, ami izomból, energiából, akaratból, célból
jön össze. Mintha porfellegben seprődne tova sebes széltől folytonosan.
Milyen átok volt az életen az unalom. Milyen fényüzés ma: unatkozni. Ha
tudnék unatkozni, ha az unalom tarlójának száraz, szürke virágai felett
elsétálhatnék megint. Ha mindattól az életre vett idegenségtől, amit
világnak neveznek, idegen lehetnék, ha szivemet, amelyet mindenkinek
véletlen nyomorusága használ, visszaadhatnám az eredeti fájdalomnak. Ha
ráérnék a jelentől arra, hogy minden időben legyek, ha elhagyna a világ,
hogy a világon lehessek, ne csak azon az egy helyen, ahol el vagyok
foglalva. Ha az élet határtalan hazájában, az örökkévalóságban
időzhetnék, egy oázison, egy zöld dombon ülve, egy szigeten járva, egy
kertben, ahonnét a zaj ki van gyomlálva, egy padon, fa alatt, magamban.
Foglalkozni azzal, hogy élek és hogy ember vagyok és tudni mindenkiről,
hogy él és mindenről eszmélni, amit a megszületett halandó földön és
égen és levegőben és vizben talál és a szivdobogást észrevenni és a
lélegzést ellenőrizni és a pad szélén megtapintani a tapintást és a
szemekkel lesni a látást és a füllel hallgatózni a hallás után és az
orral szaglászni a szaglást és bevésni emlékbe az életet egy pillanatban
a lélekbe, mint a padba bevésik a találka dátumát a szerelmesek.