Ez három pincér volt. Magyarország fővárosában dolgoztak. Ők pincérek
voltak, én vendég voltam. Ők is csak vendégek voltak, sose jutott
eszükbe. Eltávoztak. Elfutottak a szélviharral, mint falevelek. Mintha
csak egyedül én volnék itt a világon, a kinek mindent meg kell tudni s
mintha engemet biztak volna meg, hogy mindennek utána sóhajtsak. Három
pincérem előáll a tekintet határán, idenéznek mintha élnének és
mosolyognak, mintha ki akarnának szolgálni. Mit jelent az, hogy ők itt
voltak a földön és a serviette-et a hónuk alá csapták? Éltek. Hirtelen
lesülyedtek, ki északon, ki délen, mert a föld szinpad az életnek és a
hová lépünk, sülyesztő van alattunk. Ők már letüntek. Homlokom a
tenyerembe esik miattuk. Hol, kinek tudják ők elmesélni, hogy ők Pestről
jönnek, pincérek voltak, fiatalok voltak. Nekem pennám van, nekem kell
most kiszolgálni őket. Irok róluk az ujságba valamit, kitenni az ő
életüket, a hogy most tudom és a mennyire elviselik a divatok, hogy ő
róluk beszéljünk, a kik a békében pincérek voltak és a csatában
közkatonák, a kikkel semmi különös dolog nem történt, csak a halál.
_Jancsi_
Egy szép tiszta kékszemü fiu. Világos haja volt és fehér arca volt, mint
a fehér alma és mosolygott, mint a fehér alma is mosolyog, mert mind az
alma mosolyog. Ha nem a kávéházba ment volna Jancsi, ha a mezőre ment
volna libapásztornak, barna lett volna a képe, mint a bőralma, s ha a
gimnáziumba ment volna, akkor meg piros lett volna az arca közepe a
szabad délutánok levegőjétől, a tornától, a kirándulásoktól, az osztály
nyitott ablakától, s olyan lett volna, mint a fehér alma, a kin két
piros folt van. Huszonkét esztendős lehetett Jancsi, szabályosan hasadt
szája felett szőke bajusz derengett, de inkább fehér volt, mint szőke, a
legvékonyabb pihék, sürün egymás mellett, a melyek hirtelen teremnek az
ilyen fehér arcon, s nem is veszi az ember észre, csak egész közelről.
Mintha a természet észbekapott volna, hogy nini Jancsinak elfelejtettem
bajuszt adni, azt hittem leány. No itt van. A Jancsi bajusza nem is volt
még bajusz, csak szemérmes hajnala volt a bajusznak, mint a csibe pihéje
a tollazatnak. A Jancsi orra alatt a felső ajakhoz leszaladó éles völgy
még gyermeki üdeségében látszott, dacára ennek a bajusznak. Nem is látom
már ezt a gyengéd pihézést se, friss, gömbölyü, kerek arcát látom, a
milyen tiz vagy tizenkét éve volt, mikor Jancsi a Newyork-kávéházban
elkezdte a pályát. Már ott találtam Jancsit a kávéházban, mikor először
az életben befordultam felkörben a Newyork ajtaján, a mely sohase volt
nyitva és sohase volt betéve és nem takart el semmit, mert forgóajtó
volt és üvegből volt. Azelőtt ezen a magos üvegajtón meg az egy darabból
való óriás ablakon át nézegettem be a Newyorkba, a hol egy nagy kerek
márványasztal körül délután a lefényképezett és lefestett és
karikaturába lerajzolt fejü irók és müvészek ozsonnáztak. Jancsinak már
nem volt ujság ez az asztal, ő ugy járt-kelt ezek körül a hires emberek
körül, mintha otthon volna. Hordta a lapokat az asztalnak, meg a többi
asztaloknak, szerkesztőknek, szinészeknek, fiskálisoknak, orvosoknak,
sportembereknek, kereskedőknek, ügynököknek, lóverseny-játékosoknak,
asszonyoknak és hölgyeknek, a kik délután meg este egyedül merengtek a
kis kerek márványasztal mellett, vagy társaságba összejőve zártak körül
egy-egy nagyobb asztalt. Jancsi fekete zaccoban, vasalt fehér ingben és
puritán fekete pincérmasnival mindegyre csak gyalogolt az asztalok közt
meg az ujságpolc között, teli volt a két karja a táblába füzött
látványos hetilapokkal, sürü folyóiratokkal, vicclapokkal, szaklapokkal.
És gömbölyü szőke fejében a lapok cimeit hordozta: Uj Idők, A Hét,
Borsszem Jankó, Vasárnapi Ujság, Magyar Figaró, Kakas Márton, Üstökös,
Fidibusz, Orvosi Hetilap, Gyógyászat, Nyugat, Lustige Blätter,
Simplicissimus, Sport im Bild, Leipzige Illustrierte Zeitung, L’
Illustration, Le Rire, Journal Amusant, Le Theatre, Harpers Weekly,
Moderne Kunst, Vadász és Versenylap, Das Programm, Magyar Bőripar,
Molnárok és Sütők Lapja, Jogtudományi Közlöny, Rendőri Lapok, The
Studio, Magyar Kereskedők Lapja, Szinészek Lapja, Magyar Bazár, Divat
Szalon, Wiener Mode, Les Modes és mind a többinek a cime a fejében volt,
a melyek a polcokon egymásnak dültek. Egy perc alatt megtalálta köztük,
a mit kértek, pedig oly egyforma táblákban voltak s vékony sarkukkal
kifelé sorakoztak. Hogy tudta oly hirtelen kikeresni a mit keresett, az
a Jancsi titka és tudománya volt. És ez volt az ő foglalkozása, az ő
állása és exisztenciája e világon. A kávéházi mennyezet merev festményei
alatt, az oszlopok ragyogványai között, a villanyfényben, a levegőtlen
levegőben, a dohányzásnak és a töméntelen lélekzeteknek fáradt ködében
élt Jancsi, s egészséges volt és mosolygott. Halak is éltek a
Newyorkban, egy vastag oszlop aljára szerelt medencében, a melyben
tiszta viz csorgott egy kicsi csőből. Aranyhalak voltak, uszkáltak körbe
és fölfelé és lefelé és kerülgették és keresték egymást és megállottak
uszkálásukban, tátogattak, szemük mozdulatlanul nézett a vizben és
farkuk szeszélyesen rezzent és az aranyhalak tova fickándoztak. Jancsi
is olyan üde volt a Newyorkban, mint egy aranyhal, mert a gyermekkorban
élt mint az aranyhal a vizben. Egyszer csak azon vettem magam észre,
hogy Jancsinak a kezében serviette van, s kávét visz az asztalokhoz,
csészében, habbal vagy „szürve nélkül“. Jancsi felnőtt és pincér lett.
Éppen olyan gyermekarca volt, mint régen, csak komolyan nézett az
emberre s nagy fiu lett. Talán már szervezve is volt. Talán szociálista
is volt, nem tudom. Talán végigment első májuskor a munkások menetével
és énekelte a pincérek között, hogy szaba-ad lesz a jövő. Milyen volt
privát élete, s az ő külön jövőjére nézve minő ábrándjai voltak, nem
tudom. Arcában, szemeiben, alakjában éppen ugy benne volt a tátralomnici
ragyogó bar, vagy a Waggon-Lits étkezőkocsija, mint egy Logody-utcai
vagy Rózsa-utcai kis vendéglő, hol csendben és szolidan él majd egy
tiszta fiatal nővel, a ki éppen olyan kékszemü és egészséges és rendes
mint ő és vastag karikagyürü világit az asszony ujján is, meg a Jancsién
is. És a hol az abroszok meg a tányérok meg a poharak meg a kések,
kanalak, sótartók és üvegek és a vendégek is mind éppen olyan tiszták és
nyugodtak, mint Jancsi meg Jancsiné.
_Béla_
Béla is odavan. Béla is a Newyorkban dolgozott. Ő fizetőpincér volt az
erkélyen, mindenki neki fizetett az erkélyen. A Newyork erkélyén jár-kel
Béla egyforma lépéseivel, nem szaladva és nem késve, mindig egy hangon
szólva: Jövök. Mi volt kérem? – és mindig tökéletesen hasonlitva a
tegnapi Bélához. Egy fiatal ember, barna, csinos, de nem szép, közönyös,
de nem unalmas, nem ifju, középtermetü, se nem sovány, se nem testes, se
hajviseletben, se ruházatban, se járásban, se tekintetben semmi, a mi
váratlan volna, semmi, a mi eszébe juttatna valamit az embernek, semmi,
a mit föl lehet hozni valakiről. Béla és egyéb semmi. A fekete ruha
mindig ugyanaz rajta, a suvickos cipő mindig ugyanaz a lábán, a
nyakkendő és az alacsony, kissé kihajtott állógallér, mintha mindig
ugyanazok volnának, mintha soha le nem vetné és nem cserélné őket
odahaza. És csekély fekete bajusza és inggombjai és arany óralánca,
mintha testével együtt jöttek volna a világra, millió évvel ezelőtt és
egyformán együtt maradnának vele még millió évig, mindörökre. Egyénisége
a teljes egyénietlenség. Egy nagyon nagy bőrtárca a nyitott kabát belső
zsebében, s a kabát alatt hátul egy felövezett bőrzseb: amaz a
papirpénznek, emez a bronznak, nikkelnek és ezüstnek. Egy kis zörgést
csinál, mikor megy és a kabátja széle eláll az alárejtett bőrzseb miatt.
A jobbkeze hátranyúl, mikor megáll az asztal előtt Béla. Mit érezhetett
erről a derekára szoritott bőrzsebről? Voltak merengő pillanatai, mikor
indiánnak képzelte magát?
A Newyork-kávéház erkélyén, a hol Béla fizet, már délben égnek a
villanyok. Ebédutántól reggelig a legösszevisszább publikum lakja, a
mely itten, a világtól különvéve, a harmóniát dédelgeti magában. Ez a
lakosság: szinésznők és szinészek, a kik sehol nem szoktak játszani,
szerkesztők, akikről nem lehet kitalálni, mit szerkeszthetnek, mert
lapot nem szerkesztenek, kispolgári javadalmazásu barátnők s
barátnő-aspiránsok, bohó koros imádók, ügynökök és eltévedt tudós
diákok, német és magyarajku táncosnők és chansonnette-ek, elszánt fiuk,
a kik még nem jöttek tisztába vele hogy mit kezdjenek az élettel, apró
elvált asszonyok, a kik az ugynevezett bohéméletre adták kétségbeesett
fejüket és ülnek és nem akar történni velük semmi. Mozidarabirók,
moziujságba iró husz éves humoristák, conférencier-jelöltek,
élclapalapitó tehetségek, kabaréalapitó tőkések, müvészek, a kiknek még
nincs nevük és nevek, a kiknek már nincs müvészetük, rekedt énekesek,
beteg amorosok, hazardeurök, akiknek nincs egy koronájuk, s
hamiskártyások, a kik mindig veszitenek. A polgárságból kisiklott
lusták, nyugtalanok, élnivágyók, szellemesek, a kik a lopást lenézik,
gyilkolni gyengék, rabolni gyávák, csalni nem tudnak hol a szegénység és
nyilvánosság zsibvásárján, müveletlen kalandorok, kedélyes gyerekek, a
kik már öngyilkosságot követtek el, vagy akik holnap lesznek
öngyilkosok, a müvészéletnek és az életmüvészetnek rajongói, kezdők,
vadak, dilettánsok s mindenféle letörtek, kibicsaklottak és
elkallódottak.
Ezt a délutáni publikumot az erkélyen ugy hitták: Oroszország. Ki
nevezte el és miért? Ez az erkély idegen volt mint Oroszország, s
nihilisták éltek itt, mint Oroszországban, züllött és szomoru és festői
és költői volt, mint Oroszország, s talán mert oly távol volt önmagától
mint Oroszországtól, s mert artistanők ültek egy-egy asztalnál cinque à
sept teájuknál, a kik Oroszországból jöttek meg, vagy készültek
Oroszországba, a honnan a magyar leányok smukkal és férjjel, vagy
öregséggel és betegséggel szoktak visszatérni, vagy oda szoktak veszni.
Vagy mert Oroszország az álomnak és a nyomoruságnak és az
eszméletlenségnek, a vágynak, a végtelennek, az életnek és a halálnak
hazája.
Oroszországnak Béla volt a fizetője. Béla jött és ment ezek közt a népek
közt és látta őket és nem nézte őket, ismerte őket és nem csodálkozott
rajtuk, mindent tudott felőlük és semmin nem akadt fenn és őrajta mindez
a világ semmit se forditott, a szeme nem rebbent meg, a szive verése nem
hagyott ki, a mosoly nem ránditotta meg ajkát s egy köny nem vizitelt a
szemében. Ő volt a polgári rend itten, a nyugalom, a korrektség, a
harmónia és a közöny. Biztos, méltóságteljes és fölényes volt itten
Béla. Arca barna volt és a hangja olyan volt, mint az arca és a nézése
olyan volt, mint a hangja és a járása olyan volt, mint a nézése.
Egyforma volt. Tetőtöl talpig Béla volt, mindig ő volt. A cipője nagy
nem volt, se kicsi nem volt, füzős, subickos fekete cipő volt, nem
gavalléros és nem ordináré, olyan volt, amilyet a vidéki boltokban nagy
fehér skatulyából vesznek ki, melyre rondirással irta rá a segéd:
Bergsteiger. Lehet hogy csináltatta a cipőt Béla, lehet hogy készen
szokta venni.
Minő képzelettel nézte Oroszország hölgyeit Béla, mikor bediktálták neki
a kávét és a süteményeket, nem tudhatom. Mi juthatott eszébe a különböző
hajszinekről, a gyürük köveinek más-más fénylése micsoda néma szavakat
járatott agyában, micsoda szivárványozást körithetett szive fölött, a
nők vékony és édesded hangjai mennyire meleg nyilalásokat kelthettek a
fülében és mekkora langyos hullámokat habarhattak a mellkasán belül, nem
tudhatom. Mi volt a genre-ja nőben? Ki volt és milyen volt a szeretője,
vagy barátnője, vagy szerelme, vagy macája, vagy volt-e egyáltalán nő,
akit mindig észben tartott és aki mellett ismét és ismét izlett neki az
ifjuság, nem tudom és nem járhatok utána.
Mit akart Béla a világtól? Semmi adatom nincsen lelkületére,
ambiciójára, világnézetére, indulataira és programmjára vonatkozólag.
Azt kell hinnem, hogy nem akart itt egyebet, mint amit minden teremtés:
az életet akarta. Nem is akarta, természetesnek találta, hogy él és hogy
élni fog. Béla nem is érezte tán, de megjelenésével igazolta, hogy az
életcél: az élet. Minden nap egyforma lesz. Ugy jönnek egymásután a
napok, mint a kugligolyók a lejtős eresztékben lefelé, vagy hogy, majd
ha még egyszer megirom, amit most irok, keresek korrekt hasonlatot. Béla
és a jövő? Mindig szolidnak lenni. A pénzt takarékba tenni. Főnöknek
lenni. A Rudas-fürdőbe járni reggel. Egészségesnek lenni. Elbeszélgetni.
Aranyórát, aranyláncot hordani. Jól élni. Elélni. Élni.
_Csipcsala_
A Margitszigeten dolgozott. A nyári vendéglőben. Télen nincs vendéglő a
Margitszigeten. Télen nem is élt talán Csipcsala, én nem láttam.
Csipcsala. A kollégái nevezték el Csipcsalának az után az igazi
Csipcsala után, aki egyszer az Erzsébet-hidról a mozi céljaira a Dunába
ugrott és odaveszett. Csipcsala, a pincér, mindig fürödni ment. A forró
és néma nyári délutánokon a felsősziget végében a bokrok közt
levetkőzött, belegázolt a Dunába és lubickolt, mint a kutya.
Prüsszögött, hápogott, felkapkodta a fejét a vizből, megrázta és
felkiabált és nevetett és jajgatott magában a jó érzéstől. Olykor
felugrott a vizben, csapkodta a két tenyerével vizes combjait, aztán
hengergőzőtt a homokban, bemázolta sárral a képét, a hasát, a karjait és
kiállott a part legszélére és az ujpesti propeller fedélzetének utasait
ijesztgette vademberi ugrásokkal és taglejtésekkel és üvöltött feléjük:
Huh! huh!
Kövér és ügyetlen formáju fiatal ember volt. A frakkja, a nadrágja
mindig ócska volt, vasalatlan volt, tele volt porral és pecsétekkel. A
cipője eltaposott, nagy és dagadt volt. A frakk gallérja messze elállt
az ing gallérjától. A kravátlija az inggomb alá ereszkedett s tul volt
azon, amit használatnak neveznek. A kemény ing töredezett volt a mellén,
az inggomb hiányzott a melléről, s az ingmell is csupa pecsét volt. Egy
csepp paradicsommártás sohasem hiányzott róla. Sürü, vastag fekete haját
elfésülte reggel, de délre már kárbaveszett a fáradsága. Az arca olyan
volt, mint egy krumpli, melynek két szeme és orra és szája van. Ha
szóltak neki: Csipcsala! – ha ránéztek, ha igy csináltak neki: psz, – ha
azt mondták neki: pincér! – mindig mosolygott és a fejét előre buktatva
szaladt, ahová hivták és könyökével, derekával beleütközött az
asztalokba, székekbe. A szája mindig nyitva volt. Arca bőre durva volt,
piros és barna s fekete pontokból Göncölszekér volt a képén. Kicsi
fekete bajusza volt és fogai nagyok, fehérek és egészségesek. Fülei
kicsik voltak és remekeltek szabályosságukkal. Mellénye és nadrágja közt
gyakran látszott az összetorlódott ing, valamint nadrágja széle és
czipője szára közt egy keskeny részlet a srimflijéből. Kéjes teremtés
volt, mint egy disznó és kómikus volt, mint egy bohóc és naiv volt, mint
egy gyermek. Szeretett játszani a nyaralók gyermekeivel. Kergetőzött
velük a vendéglő mellett délelőtt, a fák körül és el hagyta fogni magát.
Kifáradt, izzadt, szuszogott, egy székre csapta magát, nagy lélekzetek
közt kuncogott és szolgálati serviette-jével verte magáról a legyeket. A
két szeme olyan fényes és fekete volt, mint két vadszőlőbogyó. A
serviette-jével verekedni is szokott volt a többi pincérekkel, ha
ráértek. Estefele, az ozsonna és vacsora közt való nyugalomban a
konyhában birkózás volt. Csipcsala mindig kiállott mindenkivel, s az ő
két válla a legkisebb idötartam alatt érintette a földet. Egyszer egy fa
alatt ült a lócán este, a haja teli volt dugdosva gesztenyefalevéllel
köröskörül, mint egy törzsfőnöknek a feje sastollakkal. A szigeten
rendes patkányvadászatok folytak nyaranta. Csipcsala részt vett a
patkányvadászatokon, flóbert és revolver nélkül, mint hajtó. Egy napon
hajnaltól délig szaladgált egy nyest után, amely a sziget parti bokrai
között felfedeződött. Néha még éjfélkor is hallottam fuldokló vidám
kiáltásait valamerről a konyhák felől, ahol a cselédekkel hancurozott.
Csipcsala boldog volt, ha ennek a szónak a leirását eltüri a filozófia,
a költészet és végzetünk. Mondjuk, hogy boldognak látszott. Volt, hogy
rajta hagytam a tekintetemet és átment fejemben a szó: boldog.
Most magam vagyok egy szobában, mert dolgozom. Odakinn az ablakon kivül
csillagos ég, utca, lámpák, a kövezeten gummitlan kocsi zajlik el. Itt
négy oldalt a falikárpiton gyönge zöld alapon aligrózsaszin virágok
sürüznek szimmetrikusan. Egyformák, mindenütt ugyanazok a virágok, nem
változnak, meg nem moccannak. Képzelt virágok, véletlenül a tazetta
jutott az eszembe, aztán a császárszakáll. De a tazetta fehér, a
császárszakáll meg tarka s a formájuk sem ilyen, nem. Ennek az igazi két
virágnak az illata repül el eszméletemen. A fal hamis virágainak illata:
unalom, szórakozott kétségbeesés, bánattalan merengés egy másvilág felé.
A virágok, a föld élő virágai mennyi mindenfajta virág, tengerednek,
omlanak, alkonyatot csinálnak köröskörül, ha oda lehetne rogyni a szinek
és szagok legsürüjébe elájulni. Megint elzörög egy kocsi odakinn.
Három pincéremre kell gondoljak, rászántam magam, hogy kiirom az ujságba
őket, szegényeket. Valamely imát mormolhatnám, nem tudom mifélét. Isten
bünömül ne vedd, hogy én élek és firkálok. Lelkem sápadt a szégyentől.
Tudom, hogy nem lenne szabad körülnézni, csak messzire nézni kitartó
tekintettel, tul a horizonon, azok után, akik elmentek és tudom mindig,
hogy nem lenne szabad senkinek se felelnem, csak hallgatni és hallgatni:
azokkal társalogni, akik elnémultak. Hol és kicsoda fog itélkezni
fölöttem és megbocsájtani, amiért a pennát a kezembe kellett venni akkor
is, mikor az irás megbukott, s a betüvetés mulatságához folyamodtam,
mikor láttam, mit ér a szó a világon, mire való az, hol van az. Mikor
lakolok, vagy mikor sajnálnak meg, amiért ilyenkor is éltem a betükkel,
mikor gyülöltem és megutáltam a syllabust, mikor láttam, hogy a gondolat
játék, az igazság gyermekesség és kómikum, a szépség, az eszmény, az
örökkévaló szentséges kifejezés csak hiu hiuság, öngyilkos öröm, önző
gyötrelem. Hol fognak trónra tenni, vagy eltaposni azért, hogy ebben az
időben firkáltam, mert irni nem akartam. Mert láttam, hogy mindenkinek
igaza van, s mindörökre vége van mindennek, mert egyszer összetörték, s
nincs más a világon, mint a lehetetlen valóság. És hogy mindegy lett
minden, és nincs semmiért más vigasztalás, mint hogy elmulunk innen. A
vak jutalom, a fekete elégtétel, a jövő, a lugas a pokol után, az
orvosság, a fürdőhely, az üdv mindenért: az elmulás.
Csipcsala már elmult. A montenegrói offenzivából irt utoljára,
cigaretlit kért. Vajjon megkapta-e? Nem irt azóta. Nem köszönte meg és
nem kért megint. Mindig kérte a cigaretlit pontosan azelőtt,
Bukovinából, a Kárpátokból, Galiciából. Milyen nevetséges módon
tehetetlen az ember élete: mondjuk, hogy minden erőmből, gazdagságomból,
teljes hangommal, fejemmel, szivemmel, minden lelkemmel együtt nem
akarok hirtelen egyebet, csak hogy Csipcsalát még egyszer lássam a
Margitszigeten. Nem lehet. Nem fogom látni. De szégyellem az összes
emberi képességeket.