Emlékszem a szinházra. Szinház is van a világon. Különös. Meglepő és
sietős minden. Szinházba mentek az emberek. Most háboru van, folytonos
gyászünnep, ilyenkor biztosan nem járnak szinházba. Nincs is szinház.
Kupolája leütődött, a falak megdűltek hátrafelé és visszadűltek és
aláhanyatlottak és tovamultak a földön. Voltam a szinházban. Mennyit
voltam. Láttam. És függönye most kinyilik szememben és látom. Itt ülnek
az emberek körülfalazva és leboritva. Köztük vagyok. Lámpák sütnek
széjjel, fent, lent, jobbra-balra, mindenütt. Lebegésükben megállott
tejszin gömbök, mint békés égitestek, sok apró villanypillangó, melyek
mintha hirtelen, egyszerre szállni és rajzani készülnének s fenn a
középen a forró és szikrázó csillár, egy jubiláló csillagrendszer, egy
pazar és eszméletlen csillagzat, egy uralkodócsalád. Behunytam a szemem
és a feketeség piroslott és a vak derengésben opálkő úszott a szemem
felé és nőtt és kisebbedett és formálódott, tojásdad volt és rhombus
lett, aztán oktoéder s megint tojásdad lett s a széle szivárványozott s
az egész türkiz lett, azután rubint, smaragd és gyémánt. És elvakult és
megint előtünt távol és nőtt felém. Mint a mezőn nyáron a napsütésben,
ha behunyt szemmel feküdtem a szénában. Kincsek usztak és vonaglottak és
pazarlottak felém és bucsuztak el. Csoda volt. A szinházban is éppen ugy
láttam ezeket a lámpák fénye alatt. De a levegő más volt mint a levegő,
idegen levegő volt. Meleg, de nem nyári s illatos, de nem jószagu és
nehéz és ködös volt, cifra ködnek lehetett érezni és a tüdő szorongva és
fáradva szivta. És zaj hullámzott köröskörül és fenn a fejem fölött,
emberi zsivaj, a mit hallgattam s egyik pillanatban azt hittem,
borzasztó üvöltés lesz belőle, a másik pillanatban azt vártam, hogy egy
hosszu sóhajban elszáll. A zsivaj minden pillanatban más volt és mégis
egyforma maradt. Kiváncsi izgalom öntött el, kinyitottam a szemem és
láttam az embereket a szinházban. Mind megláttam egyszerre, mintha az
emberiséget pillantottam volna meg körben, de külön senkit se vettem
észre. Hirtelen elboritotta tekintetemet egy pohos mellényü és kérges
arcú ember. Egy lépésnyire előttem dagadt föl, szembefordulva állott az
előttem való piros széksorban és a fejemen tul nézett, hátra. A mellén
terjedelmes fehér ing ragyogott, két kicsi aranygomb ült benne egymás
alatt. A nyakán gallér volt és a gallér nyilása alatt, elől lapos fekete
selyem nyakkendő. A gallér nyilásában az ember nyaka vörös és ráncos
volt, a homloka is ráncos volt, mintha egy gyermek akarta volna
megvonalozni lénia nélkül. A homloka felett nem következett a haj, a
homloka felett kemény, szikkadt, csontszinü terület lapult, mintha a
koponya került volna felül a haj fölé. A két fül mellett kétfelől volt
haj, félig fekete, félig fehér. Szürke. Az ember két karja lágy fekete
kályhacsőben volt, a cső alján, belül fehér kerület volt, mind a két
csőben, kézelők. Az ember két keze meztelen volt, a piros szék támláján
fogózott mozdulatlanul a két kéz. Két egyforma, testszinü, gyürött,
repedezett, lágy és durva, ügyetlen és pazar két kéz. A körmök kerekek
és bágyadtak voltak az ujjak végén és a csillár valami mosolyt csalt ki
belőlük. Az ujjak vagdaltak voltak s a kézfejen vastag kék
plajbászhuzások mentek erre-arra s az egész kézfej teli volt apró sötét
száraz füszálakkal, s töredezéssel és repedezéssel, mint szárazságban az
ugar. Egy ujján a jobbkeze középső ujján arany gyűrü szorult, a gyűrüben
lapos, fénytelen zöld kő, a kőben sűrü ágbogas rajz, a rajzból legfölül
tisztán kivehető volt egy levágott alsó kar, a mely kilencven fokos szög
alatt tart fel egy kardot. Az élő és melegszinü nagy kezekről fölnéztem
megint és néztem az egész embert és megdöbbentem tőle és csodáltam őt. Ő
nem vette észre, a két szeme egyenletesen fordult jobbra-balra és
jobbra-balra, mint egy gépezetben és ugy látszott, mintha nem is látna
semmit, csak nézne, s mintha szemei nem is szemek volnának, hanem két
világoskék márványgolyó.
Aztán eleszméltem róla s az alakok mind keltek szememben egyenként,
végigsorakoztak a széksorokban, kinyiltak a páholyokban, terültek az
erkélyen s függtek a karzaton, a mely rogyadozni látszott s az erkély s
a páholysorok is mintha egymásra rogyni vágytak volna. Ültek, álltak,
mozogtak, hajoltak mindenütt, a karok keltek, a fejek forgolódtak. Mily
összevisszasága volt az embernek, a mit közönségnek neveztek. Férfi,
asszony, leány, fiatal ember, idős ember, idős asszony, fiu, gyermek.
Mennyi feketeség, s mennyi fehérség, mennyi rózsaszin, kék, sárga, lila.
Mennyi haj. Mennyi nyak. Mennyi csupasz kar. Fülbevalók, nyakláncok,
médaillonok, gyűrük, arany óraláncok férfimellényeken s erős fekete női
derekakon két-háromsoros aranyláncok, mint a polgári gőg és mámor.
A mély földszinten a két székmező közt, a lejtőuton még siettek lefelé,
egy-egy pár, egy-egy magános férfi vagy nő, itt-ott befordultak s
leültek. A karzatról mélyen alá csűngött egy-egy fej a nyaka alá vett
karokról. Az ülések pattantak. A páholyokból és a földszintről és az
erkélyről szembe és oldalt fordultak s fordultak az izmos fekete
látócsövek, s apró gyöngyház-, csont- s aranylátócsövek, meg sovány
lorgnonok csillantak, s a zsibongásban a duzzadt, gonosz üvegszemek
irigy, sovár, bámész, tolakodó, követelő és parázna sugaraikkal
veszekedtek keresztül-kasul. A gyönge szinlapok zörrentek. A jegyszedő
vörös Zrinyiben gyalogolt a dülőuton le és föl és mindig lehajolt.
Egy-egy parfum szellőcskéje illant orrom alatt. Itt-ott hajbókoltak s
mosolyogtak egy távol irányba s elkomolyodtak s elnéztek. Egy-egy leült
nő a reticulejébe hajolva keresgélt. Némely páholyban egy nőalak
föllengett üléséből, s a páholy homályában a tükör elé állott, homlokát
meghajtotta, s karcsu kezét hajához értette. A kopasz fejek az első
sorokban lenn oly fehérek, fényesek s oly nyugodtak s ünnepélyesek
voltak. Eszembe jutottak előbbi s idegenben való szinházi esték s
emlékeztem rajzokra és képekre és ugy éreztem magam a szinházban, mintha
elmult században néznék körül, s mintha emlékeim volnának mulatlan
multból, s mintha más lennék, mint a ki vagyok, s mintha mindig és
mindenütt éltem volna. És a szinházban átmentem az örökkévalóságon, mert
egy pillanat csak az és a képzeleté, mely végtelen.
Csengő bizsergett, a csillár elhervadt fönn és a tejgömbök és az apró
villanyok mind sürgősen elhalványodtak. Egyszerre halványodott el s
aludt ki a zsivaj is velük, az álló alakok lesülyedtek, a derekak
megmeredtek, a fejek megálltak, zizegés, suhogás, köhécselés, orrfuvás
társalgott óvatosan. Egy árny sietve lábujjhegyelt lefele még a
középuton, pszsz, pszsz. Leült, körülnézett a homályban. A székeken tul,
oldalt a falon egy sötét szekrényt láttam, s néztem világitó vörös
betüit: Vizcsap. S mind hallgat az egész egész szinház. A sötét karzaton
fönn, leghátul egy fehér lámpa ég. A közönség ül, minden orr egyfelé
mered, minden két szem előre néz s a pillák járnak s érintkeznek
szaporán és hangtalan és akaratlan. A tüdők lélegzenek, a szivek vernek.
Az órák járnak a zsebekben és a csuklókon. Az emberek közt vagyok. A
jegyszedő halk kopogással jár kinn a folyosón. Gyáva duruzsolás hallik,
a ruhatárban diskurálnak a ruhatárosnék. Szégyenlős nyikorgással nyilik
az oldalajtó szárnya, a rendező óvakodik be, a fal mellett surran mint a
tolvaj, meglapul és néz arra, a merre a közönség néz. A második emeleten
a müvészpáholyban két női fej dereng elő. Egy sóhaj lopózik el itt a
földszinten mellettem. Hátulról jött. Egy fiatal nőnek, aki a széksor
szélén ül, mintha csüngenének a szemei, ugy néz, sanda mosoly áll
ajkain. Egy gőgös tokáju férfi a felesége kezét fogja a térdén. Az első
sorban egy szikár urnak a félszemén fekete kötés. Valami halálos
elegáncia. Az előttem való sorban egy hosszu szőke fiatal ember feje
félre fordult. Egy nőt néz. Egy hizott hölgynek a kivágott derékból
feltolakodó keblei lázongva emelkednek. Látok egy koros urnőt, akinek a
feje lehajlik, profilja mint az emlék, s fekete bluza meredek elől s
mozdulatlan. Egy kis nő a száját nyitva tartja és ajkai mozgatják a
hallott szavakat. Egy fehér bácsi szivesen hunyogatja a szemét, el fog
aludni. Egy földszinti páholyban egy plastron és egy decolletage ülnek,
diadallal, parancsolóan és ellenségesen. A plastron mögött egy másik
plastron. Egy keskenyebb és hosszabb plastron. Sötét, könnyü fej a
plastron fölött. Az arcon monokli villan. Ugy ül és ugy hallgat és
sötétlik a biboros homályban a páholyban hátul, mint egy jaguár, akinek
a szeme félelmetesen kimeredt. Nem akar gyilkolni? Nem fogják őt
meggyikolni ma éjjel? A decolletage világit nyugodtan a két plastron
mellett a páholyban. Kik ezek? Kik ezek itt mind, páholyokban,
földszinten, erkélyen, karzaton? Hogy hivják őket? Mit csináltak ma?
Micsoda papirok vannak zsebeikben? Micsoda gondolatok és gondok
vonaglanak fejükben, mint a nadályok az üvegben. Együtt vannak s
hallgatnak. Egy helyre figyelnek, egy elferdült élet felé. Micsoda
testvériesülés ez? Mind magyarok. De van német származásu is köztük,
horvát is, talán francia is. Fräulein és Mademoiselle biztosan van
egypár. És mennyiféle vallás van itt, mennyiféle kor, mennyiféle
foglalkozás. Hány gazdag. Hány szegény. Hány beteg. Hány özvegy. Hány
jegyes. Hány müvelt, hány müveletlen. Hány aki szép, hány aki csuf. Mi
járhat a fejükben azoknak, akik néznek, figyelnek, de azért magukról
gondolkoznak. Melyik az, aki az üzletén töpreng? Melyik az, aki a
térdeit szoritja idegességében? Melyik az, aki nem nem lát, nem hall
semmit, mert a szive fáj s magában viaskodik életének lehetetlen üdve
miatt, elmulasztott órája miatt, bezárt jövője miatt. Milyen nyomasztó
ez itt. Ha egy tündér lefosztaná a sötétben mind erről a népségről a
ruhát, mindet, s a kigyulladó világosságban meztelen találnák magukat.
Vagy ha itt hirtelen valamelyik ember felhördülne mint a duvad és
beleharapna a másik nyakába. Vagy ha valaki felállana és elharsogná
magát: hah! Hogy hallgatnak. Ez az ember kiválósága a teremtésben. Ha
valaki felugrana itt: nincs pénzem! Ha valaki feljajdulna: jajj
ifjuságom! Ha valaki nyöszörögni kezdene: megöregedtem. Ha valaki
felorditana: megőrülök. Ha hirtelen összenézne mind és beszélni
kezdenének bámulatos harmóniában valamiről. Arról, hogy nem ismerjük
egymást. Arról, hogy a nap lement. Arról, hogy a kórházban haldoklik
valaki, siessünk hozzá, ne engedjük el a világról. Hallgatnak és fogaik
a zárt ajkak mögött két félkörben sorakoznak. Itt vagyok az emberekkel.
Meglepetést, bánatot és szorongást érzek köztük. Bezártak ebbe a sorba,
egy székre, két szék közé. A Balatonon egy lélekvesztőben egyedül evezni
milyen jó. A csillár nem akar kigyulladni. A mennyezeten köröskörül
angyalok szállanak arany trombitával. De nem mozdulnak s trombitáik is
csak pingált trombiták, s oly halvány odafenn a festmény, olyan borult,
alig látni.