Les yeux chargés d’une douce langueur.
Diane s’en va dans le sein d’un sommeil enchanteur.
A paplanon egy könyv hevert Henry Duvaltól, a ki éppen olyan sok könyvet
irt, mint Balzac és mind Zéphyrinnek irta, a kinek Balzac semmit sem
irt. A fogason az ágy fejénél kalap és blouse és szoknya csüngött és egy
fehér trikó és aranygombos zöld spencer és háromszögletü kokárdás kalap,
isten tudja mióta csüngtek itt, talán még azóta, mikor Zéphyrine a
Cigale tagja volt és a nagy revue utolsó képében mint Napoleon lépett be
a Marseillaise zugásában, leboruló trikolorok alatt. Aimé Vaurien ott
állott az ágy előtt és lélegzett. Bágyadt levegő volt a szobában, az éj
fülledségéből, szappannak, parfumnek, cigarettnek édes és morbid
illataiból s cipőkrémnek, arckrémnek, hajnak, bőrnek és savanyu
burgonyának illata hallgatott itt, a Zéphyrine egész levegője. Aimé
Vaurien elgyöngült az álldogálásban, kisántikált a terraszra, még egyet
sóhajtván egy aláhanyatló száru lágy arany cipő felé, mely a kandalló
alatt állott. Zéphyrine mama fölemelte a fejét, ránézett a sebesültre s
azt mondta neki:
– Zéphyrine rosszul bánik velem. Hazajön, lefekszik, nem enged be
magához, fölkel, elmegy, nem mesél semmit, alig beszél velem, csak
kiabálni és szidni tud, ha kell neki valami. Ő nekem gyermekem és én
neki csak cselédje vagyok. Zéphyrine egy gonosz teremtés.
Aimé Vaurien letette az állát a botjára, hallgatott. A terrasz rácsára
erősitett zöld kalitkában sárga madárka zörgött, a nap szikrázott Aimé
Vaurien keresztjén és lentről, az utca fenekéről nyikorgás és
csilingelés hangzott s egy vén ember hangja rimánkodott:
– Káposztát, árticsókát, káposztát… árticsókát, káposztát… Aztán egy
kapu alá fordult a kézikocsi odalenn és a nyikorgás és a kántálás
eltompult.
Aimé Vaurien piszkált a terrasz kövén a botjával és megszólalt:
– Hogy van Zéphyrine? Olyan szép mint volt? Másfél éve hogy nem láttam.
Sok pénzt keres? Beszél rólam Zéphyrine?
– Az anyjával nem beszél semmiről. Pénze volt sok, aztán nem volt, aztán
megint volt, aztán megint nem volt. Most sincs neki, tudom. A mult héten
is a Mont de Piété-re küldött. Most van egy amerikaija, de csak három
napja, nem tudom, mire ment már vele.
– Egy amerikaija van… szeretni nem szeret senkit? Kit szeret?
– Én nem tudom. Én nem ismerem az ő életét, én. Ha látogatója jön, engem
nem mutat be. Én az anyja vagyok, én. Én egész nap a kis szobámban ülök
a konyha mellett. Én csak akkor jövök ki a napra, ha elment és
kitakaritottam. Örüljön, hogy nem anya, Aimé ur, kicsikém.
– Nekem sohasem irt a harctérre. Én mindig irok neki. Megkapja a
leveleimet?
– Igen, megjönnek, látom. Én nem olvasom el őket.
– Miért nem ir soha? Miért nem ir?
– Lusta és gonosz. És mikor is irna? Én nem hiszem, hogy ráérne irni.
Egész éjjel odavan, egész nap alszik. Nincs is tinta a háznál. Én sem
irok senkinek. Kinek is irhatnék én? Nincs már nekem senkim.
– Zéphyrine mama. Én a háboruból jövök, én. Borzasztó az. Én katona
vagyok, én szenvedek Franciaországért. Mit csináltak itt január
hetedikén például, este tizenegy órakor? Mit csinált Páris? Mit csinált
akkor Zéphyrine? Én akkor egy németet fojtogattam a holdvilágnál, a
német a szivembe akarta döfni a szuronyát. Tizenegy órakor volt, este,
hetedikén, januárban, mit csinált abban az órában Zéphyrine? Tudta, hogy
mi történik énvelem, Aimével? Gondolt akkor ő énrám? Mit gondolt ő
akkor? Mit csinált? Hol volt akkor? Mi három évig szerettük egymást,
Zéphyrine mama. És én elmentem a háborúba. Mi az, az embernek a
barátnője, Zéphyrine mama, mit jelent az? Neki akkor meg kellett volna
őrülnie itthon Párisban, mert ő az én barátnőm.
– Ah, a háboru, unalmas. Mi szegény emberek itt a Henry Monnier-utcában,
mi dolgunk nekünk azzal… mit beszéljünk mi arról? Olyan drága minden.
Zéphyrine nem is hiszi. Nehezen adja a pénzt. Csak szid, azt hiszi
meglopom. Minek nekem a pénz?
– Én megöregedtem Zéphyrine mama. Én komoly ember lettem. Én szomoru
vagyok. Én finom ember lettem, igazán Zéphyrine mama. Én mindig
gondolkozom. Én annyi szép dolgot akartam mondani Zéphyrinenek, mikor
megint találkozunk. Azt hittem, itthon van. Ma jöttem meg Párisba. Én
olyan sok szépet gondoltam, mint egy költő, igazán. Én irtam is sokat.
– A Moniconak? Irt chansont?
– Nem a Moniconak, magamnak. Zéphyrinenek. A világnak. Senkinek. Az
éjszakáról és a halálról. Mindig a halálról és az éjszakáról. Zéphyrine
mama, én annyi halottat láttam és annyit virrasztottam.
– Meghalunk, igaz. De az élet olyan szomoru. Ez a rossz leány nekem
annyi bánatot okoz. Én sirok sokat, higyje el.
– Ugy utálom ezeket a kövér vén embereket, a kiket a boulevardon láttam
ma a kávéházak előtt ülni és ujságot olvasni. Tüszszentettek és hápogtak
utána és dörzsölték az orrukat a zsebkendőjükkel, oly sokáig dörzsölték
az orrukat. Szerettem volna megölni egyet.
– Zéphyrine egy hónapig a rendező barátnője volt, a ki az asztalokat
rendezi a Monícoban. Zéphyrine egy éjjel a teremben rárohant a rendezőre
és a földhöz vágta és összetaposta, mert a rendező elfogadott egy
nyakkendőtüt a kis Germainetől, a ki monoklit hord. Akkor dobta ki az
igazgató Zéphyrinet a Monicoból. Zéphyrine büszke volt és szakitott a
rendezővel, a ki az asztalokat rendezi a Monicoban. Egy tisztet is
szeretett, de azt hiszem, nem volt belé szerelmes.
– Zéphyrine mama, én szeretem Zéphyrinet. Én szeretem, mint egy
szerelmes. Én mindent másképpen gondolok most, az egész életet,
Zéphyrine mama. Én örökösen Zéphyrinenel szeretnék maradni. Én el
szeretném vinni magammal Zéphyrinet, a háboru után, Zéphyrine és én
csinálnánk együtt táncot és éneket, mint tisztességes emberekhez illik.
Utaznánk a külföldre, a háboru után és én elvenném majd Zéphyrinet.
Szeretem őt.
– Az amerikai el akarja vinni most Londonba és Olaszországba, utazni…
Nem ő mondta nekem, Zéphyrine nem mond el semmit nekem, a takaritóné
mesélte nekem a Lajunieből. Zéphyrine utálja az amerikait és nagyon
vigyáz rá, hogy el ne kapják tőle. Egész éjjel vele ül és fölkel
délután, autózni megy vele.
– Én szeretem Zéphyrinet, én Zéphyrineért fogok élni, ha meg nem ölnek a
háborúban, mikor visszamegyek. Zéphyrine mama, én ugy félek, hogy meg
fognak ölni… Egy pohár vizet, kérem, Zéphyrine mama, adjon egy pohár
vizet.
Zéphyrine mama fölkelt, bement, kihozott egy pohár vizet.
– Merci – susogta Aimé Vaurien, durva barna keze a pohár felé remegett,
elvette, megszoritotta, a szájára emelte. Aimé hátratartotta a fejét, az
ádámcsutkája fel és le járt és a nyakából brutális hörgések
hallatszottak. Leeresztette a poharat, nyitva maradt a szája, álmos
tekintettel nézett előre és azt mondta:
– Áááh.