A Rue Henry Monnier egy ötemeletes szürke házának, egy fakó, könnyü s
bánatos montmartre-i háznak kapuján egy sántitó katona ment be.
Elkezdett fölmenni a homályos és fülledt lépcsőházban, először a botját
tette fel a falépcsőkre, utána a jobblábát, azután a ballábát, a mely
fehér pamutharisnyában volt és vastag fekete papucsban. Ugy ment fölfelé
lassan, oly furcsán, mintha három lába lenne. Egyszer-egyszer megállott
és sóhajtott. A sóhaja nemcsak fáradságot jelentett, az ember sóhaja
betük nélkül mindig azt is lehelli: én… Ez az én, a ki itt sóhajt a
lépcsőházban: Aimé Vaurien, káplár a 317-ik gyalogezredben, egy
bajusztalan, sovány barna fiu, a mellén ezüst kereszt. Verdun környékén,
mikor egy árokból sokadmagával kimászott és előre szaladt, a zajos
levegőből egy vasszilánk belehasitott a bal alsó lábaszárába. Két hétig
feküdt Chalonsban egy barakkórházban, aztán egy kicsit hazaengedték
Párisba lábadozni. Azelőtt, mielőtt ebben az egyforma, praktikus,
unalmas és fáradt zöld öltözetben járt, azelőtt, az ugynevezett békében
kacér divatöltönyöket hordott, kéket, szürkét, vörhenyegest, szoros és
kurta kabátokat, mély, keskeny duplagallért a nyakán és
fantaisie-nyakkendőket és hátraülő sulyos keménykalapot és olyan vékony
pálcát, mint egy hosszu plajbász és piros bőrbetétes lakkcipőt. A cipője
szára végig látszott s gyümölcshéj-szinü pókhálóharisnyáiból is látszott
mindig egy pár centiméter. Olyan magosra felgyürte a nadrágját, mintha
nagy sárban járna mindig Párisban. A szivarzsebéből hanyag zsebkendő
csüngött lefele hosszan, mint faluhelyen a lakodalmas lovak füléből.
Aimé Vaurien a Monico tagja volt, a hol estétől-reggelig táncolnak,
énekelnek, isznak és dohányoznak. Aimé Vaurien a Monicoban volt kora
estétől késő reggelig, a legtöbbet táncolt, a legtöbbet ivott és a
legtöbbet dohányzott és a legkevesebbet énekelt, mert az éneklésre
szerződés kötelezte. Egyszer-kétszer mégis odaállott a sarokba a
piroskabátos hangászok elé és a zsebéből előszedte chansonjainak kis
kottáit és jobbkezét szivarzsebe fölé téve s nyakát nyujtogatva s
lábujjhegyre ágaskodva énekelt és a hangok, a melyek szájából jöttek,
olyanok voltak, mint a krétahuzások. Szemei azalatt szövegtől és zenétől
távol, Zéphyrine-nek, egy céklaajku, ibolyaszemü és rózsaszinhaju
leánynak táncoló, futkosó, vagy a diványon az urak közt fickándozó
alakját követték. Dalai, melyekre csak a zenészek figyeltek, akik a háta
mögött kisérték, elhangzottak, miután Aimé nagyon felnyujtotta a nyakát,
megrezgette a fejét és egy pillanatra felnézett a plafonra. Aztán
meghajtotta magát és az asztalokhoz vitte kottáit, amelyeket két
francjával kinált, de megköszönte ha egy franc-t is adtak. Aimé Vaurien
a lirai müvészek közé tartozott, a névjegyére is odanyomatta a neve alá:
artiste lyrique. Késő reggeltől kora estig aludt csekély szünetekkel, a
szünetek alatt élt és életét Zéphyrine-nek szentelte.
Most boton iparkodott fölfelé a falépcsőkön, a melyek lassu
csigavonalakban mentek emeletről-emeletre. A házban életunt csend volt.
Aimé Vaurien minden emeleten megállott pihenni, a karfának támaszkodott
és lebámult a lépcsőház mindig mélyebb örvényébe. Az ötödik emeleten
becsöngetett egy lakásba. Háromszor-négyszer csöngetett és nézte sokáig
az ajtót, a mig kinyilt. Egy fakó öregasszony feje hajolt elő.
– Kit keres? – kérdezte.
– Zéphyrine mama, óh Zéphyrine mama – örvendett a sebesült és szalutált
neki. – Megsebesültem, nézzen ide, Verdunből jövök, drága Zéphyrine
mama.
A fakó arc bizalmatlanul felelt:
– És aztán? Ez nem kórház.
– Nem ismer meg, Zéphyrine mama? Én vagyok, Aimé. Aimé Vaurien. A
Zéphyrine kollégája. Itthon van ő?
– Elment. Egy órája hogy elment. Hát ön az? Hogy megöregedett, Aimé ur…
furcsa. Zéphyrine elment már, sajnálom.
– Ne mondja, hogy ur, Zéphyrine mama, kérem. Én magát is ugy szerettem,
Zéphyrine mama, én. Mondja nekem: fiam. Mondja nekem: coco. Hol van ő?
Hogy van ő? Hova ment ő? Miért kelt föl ilyen korán? Még csak négy óra.
Hol jár ő?
– Már két órakor fölkelt. Tegnap estig aludt. Ma két órakor kelt. Azt
mondta, olyan szép idő van. Talán lenn lesz a Café Sébastopolban. Vagy a
környéken autózik egy amerikaival.
A fakó asszony kitárta az ajtót, de a kilincsen hagyta a kezét. Aimé
Vaurien benézett a sötét konyhába.
– A Café Sébastopol-ban… óh Zéphyrine mama, én annyit szenvedtem, én…
A fakó asszony sóhajt utánozott:
– Ah igen, barátom. Mi is. Mindenki szenved. Lemegy a Café
Sébastopol-ba? Talán ott találja Zéphyrine-t. Vagy más dolga van?
Megmondom neki ha hazajön, hogy kereste.
– Köszönöm, Zéphyrine mama. Bemegyek este a Monicoba.
– Már nincs a Monicoban. Az igazgató kidobta. Erre Zéphyrine otthagyta.
A Lajunieben táncol. Menjen oda. Most hova megy?
– Zéphyrine mama, oly fáradt vagyok. Bemegyek egy kicsit, Zéphyrine
mama, leülök.
– Jöjjön.
Bementek. A konyhából nyilt Zéphyrine szobája, a szobából ki lehetett
lépni egy szük, rácsos kis terraszra, a melyet a ház eresze és
csatornacsöve árnyékozott. A nap megvilágitotta a Zéphyrine szobáját.
– Itt vagyok – sugta a sebesült, nagyot lélegzett, megállott és nézett
körös-körül. A Zéphyrine rézágyának rudjai csillogtak, az ágyban a kajla
párnák és a feldurt és behorpadt könnyü paplan vidám ijedelemben
habarodtak, olyanok voltak, mintha széltől felfujt és megdermedt
hullámok lennének. Azt a pillanatot őrizték, a melyben Zéphyrine
kiugrott az ágyból. Az ágy előtt egy kicsiny összerángatott szőnyegen
egy fél pezsgőszin selyemharisnya huzódott össze, a másik fele a lepedőn
fénylett, egy pár sárga papucs hevert az ágy lábánál s a hálóing az
asztal előtt volt, mintha hab futotta volna el a padlót.
Zéphyrine mama kivitt egy széket a terraszra.
– Jöjjön hát, üljön le itt.
– Köszönöm, Zéphyrine mama, megyek. Óh istenem… – Ott maradt a Zéphyrine
szobájában, nézett, szagolt. Zéphyrine mama leült a terraszon,
lekönyökölt a rácsra és lenézett az utcába. Aimé Vaurien odament az
ágyhoz, odahajolt az ágy fölött a falon csüngő régi, szines gravurehöz
és bámulta az ovál aranyfába rámázott képecskét és motyogva olvasta
végig a kép alá nyomtatott versecskét: