A szabómester felesége benyitotta a mühelyajtót, behajolt, az urára
nézett és azt mondta:
– Nincs olajam estére.
Evvel letette a mühely földjére a sötét és zsiros fényü petróleumos
üveget, azután a szabómester felesége visszahuzta magára az ajtót. A
szabómester föl se nézett a férceléséből. Az asztal előtt ült, a jobb
lábaszárát, a melyet talán jobban kegyelt, a bal lábaszárán tartotta, a
térdén egy ujjatlan fekete kabát hanyatlott el, abból piszkálta kifele a
fércet. Egy darabig még járt egyformán a könyöke, aztán egy nagyot
rántott az összekunkorodott pamutszálon és földobta a nyomorék kabátot
az asztalra. Akkor belenyult a nadrágzsebébe s előbabrált egy krétaporos
hatost. Azt mondta:
– Eredj hozzál egy félliter petróliomot.
Az ablak mellett volt az alacsony inasasztal, az előtt ült Jóska és
foltokat rakosgatott egymásra. Jóska fölkelt, leveregette a térdét,
elvette a hatost, fölvette a földről az üveget és ugy a hogy volt,
ingujjban és hajadonfőtt elment. A füszeresbolt az utca végén volt. Az
utcán egy napsütött fehér fal előtt egypár suhanc gyerek nagy zsivajjal
játszott. Szerencsejátékot üztek. Öt-hat lépésre állottak a faltól és
egy-egy krajcárt dobott mind a fal tövébe. Aki kihajitotta a krajcárját,
utánaszaladt és leguggolt a krajcárja mellé. Mikor már mind guggoltak,
megállapitották, kinek a krajcárja esett legközelebb a falhoz. Az szedte
össze az egész pénzt. Ilyenkor szenvedélyes vita és veszekedés tört ki
köztük, csakúgy mint a klubokban a baccarat-asztalnál egy-egy coup után.
A suhancok vitatkozás közben leverték a kalapot egymás fejéről és mellbe
toszigálták egymást, ugy hogy egyik-másik a guggolásból hirtelen leült a
földre. De aztán visszasétáltak a gyalogut szélére és fölálltak az uj
dobáshoz, mint megannyi gentleman. A tavasz napja ragyogtatta a fehér
házfalat, a föld már porlott és a fiuk keze poros volt. Jóska ott állott
az uton a petróleumos üveggel és nézte a játékot.
Egyszer csak egy fiu odajött hozzá. Ugy jött feléje, mintha keresztül
akarna sétálni rajta s megállott előtte s az állát fölemelte a Jóska
orrához:
– Mit állsz itt?
Jóska megijedt, de nem hátrált. Elszánta magát, lenézett a támadója
szemébe s belekiáltott az orrába:
– He?
– Mit állsz itt?
– Csak!
– Mit nézel itt.
– Akármit!
– He?
– He?
Ezalatt meg nem moccant egyiknek se a feje és makacsul nézték egymás
szemét, olyan közelről, hogy pilláik majdnem elkapták egyik a másikét. A
fiu elhallgatott s a könyökével olyan mozdulatot tett, a mi azt teszi:
vigyázz mert pofonváglak. Jóska erre a fejét kapta föl, a mi annyit
jelent: hadd lássuk! A fiu erre döfött egy kicsit a vállával Jóska
vállán, Jóska visszadöfte, mire a fiu gőgösen végigmérte és visszament a
játékosok közé.
Jóska egy kicsit még ott állott, aztán füttyszóval tovább ment. A
boltban megvette a félliter petróleumot. Odaadta a hatost, visszaadtak
két krajcárt. Egy félliter petróleum nyolc krajcár volt. Jóska jött
visszafelé és megint megállott a játék mellett. Most egy másik fiu
szólott rá, a ki a falnál guggolva őrizte a krajcárját:
– Ne bámészkodj itt hé! Vagy játszasz vagy nem játszasz.
Jóska azt felelte:
– Semmi közöm hozzád.
Arra egy másik játékos is feléje fordult:
– A ki nem játszik, tisztuljon innen.
Jóska letette a petróleumos üveget. Közelebb lépett:
– Ki mondta hogy nem játszok. Játszok.
Odaállott a társaság szélére és mikor rákerült a sor, ő is a falnak
dobott egy krajcárt. Odafutottak a falhoz. Egy fiu összekapkodta a
krajcárokat. Megint dobtak. Megint egy másik fiu nyert. Jóska harmadszor
is odaállott a sorba, a fiuk egymás után lehajoltak, célozgattak s
kidobták a krajcárokat. Jóska csak állott, nézte a falat. Mikor mind a
falhoz rohantak, Jóska odament a petróleumos üveghez, fölvette és
elindult. Mikor már egy pár házzal odébb volt, akkor vették csak észre a
Jóska távozását. Valamelyik utána kiáltott, de Jóska nem igen hallotta
mit, mintha kacagást is hallott volna, s arra se fordult meg.
Jóska beadta a petróleumot a ténsasszonynak a konyhába, bement a
mühelybe, visszaült a kis asztal mellé, tovább rendezte a foltnak valót.
A szabómester a varrógép előtt ült, sétáltatta a két lábát a pedálon s a
jobbkezével meg-megsimogatta a fényesen forgó hajtókereket. A varrógép
zörgött, zakatolt; Jóska olykor fölemelte a fejét és megnézte a
szabómester szintelen profilját. Egyszer csak elállott a zakatolás.
Jóska ugy érezte, hogy a szive verése állott meg. Lehuzta a mellére a
fejét és a földön keresett valamit. A szabómester alatt megreccsent a
szék, a szabómester felállott. Jóska behunyta a szemét és elkezdte
magában:
– Jaj istenem, jaj istenem, jaj jaj, jaj istenem, istenem, jaj, jaj
istenem, jaj.
A mühelyben mozdulatlan csönd volt. A konyhából a mozsárütő zengése
hallott, az is hallatszott, hogy a szomszéd gazda udvarán kaszát fennek,
meg egy messzire járó szekér zörgése is hallatszott és a szekér mellett
szaladó csikó csengője is hallatszott. A szabómester egy, kettő, három,
négy lépést tett. Az asztalig ment. Jóskának a keze a földön
kereskedett. Egyszer csak megszólalt a szabómester:
– Hol a két krajcár?
Jóska felkapta a fejét.
– Tessék?
– A két krajcár! – mondta a szabómester.
– A két krajcár – visszhangozta Jóska gyöngén. – Igenis – mondta,
belenyult a nadrágja zsebébe, mind a kettőbe, azután felállott, a
lajbija kis zsebeibe furta az ujjait, aztán az asztalára nézett, aztán a
földön nézett körül, aztán föltartotta a fejét és ránézett a szabómester
ádámcsutkájára és azt mondta:
– Nem adtak vissza.
A szabómester rákiáltott:
– Nem? Fene a bőrödet! Biztos letették elébed a pultra, oszt ott
hagytad. Szaladj hozd elő azt a két krajcárt. Ájn cváj.
A szabómester fölvett egy ujjat az asztalról és ment vissza a
varrógéphez. Jóska kiment az ajtón. Arra indult, a merre a füszeresbolt
van, de az első köznél befordult és ment lefelé a közön. Az a köz egy
patak felé vezetett, a patak hidján tul a gőzmalom volt, a gőzmalom háta
mögött még egy utca volt, azon az utcán tul már a legelő következett.
Jóska a hid közepén megállott. Odament a hid karfájához, letette a két
könyökét a karfára, a két tenyerével megtámasztotta a két halántékát és
lenézett a patakba. A viz lassan ment és a szinén mintha gyémántszikrák
ragyogtak volna a napsütéstől, és a fehér felhők fényesen hintálták
rajta magukat. Egy barna csíbor ugrálta át keresztbe a patakot. A viz
alatt látszottak a vékony, sötét kis békaporontyok, össze-vissza
cikáztak, vonaglottak, futkároztak, hirtelen mind egy csomóban
látszottak, aztán elhalványodtak és elvesztek és távolabb megint
előtüntek. A patak fenekén homályos nagy kövek nyugodtak és közöttük
itt-ott mintha gyöngyházgombok fénylettek volna. Egy helyen a partból
hamuszinű idegen viz jött a patakba és összefolyt a tiszta vizzel és
gomolyogva úszott vele tova. Ez a csunya viz a gőzmalom felől jött.
Jóska előrehajlott és alánézett a híd alá. A hid alatt sötétség volt.
Jóska nézte a sötétséget és érezte azt a hideget is, a mi a híd alatt
van. Addig nézett a hid alá, mig azon vette magát észre, hogy a viz áll
és a híd uszik előre és ő is megy a hiddal együtt, megy, megy. Előtte az
álló patakon pici kis fehér csipkéket csináltak a habok, s a viz szinén
folytonosan szögletes halmok emelkedtek s ereszkedtek, s gyürődések és
hajlatok vonultak a vizen és köztük fonatokban látszott a viz, mint az
ünnepi kalács fonatai s némelyik keskeny és hosszu volt és ugy nyult,
mint a kötél. Egy-egy pillanatban homályosság szállt a vizre, aztán
elmult, s a patak megint ragyogott. Ezt a bujkáló tavaszi nap csinálta.
Egy fecske suhant el a patak fölött és a szárnya hegyével megcsipte a
vizet. Ott egy pici kör támadt, nőtt, mindig nagyobb lett és mindig
széjjelebb tünt s egyszer csak nem látszott.
Jóska fölemelte a fejét, fölnézett a gőzmalom mellett álló óriás
kéményre, azután a torony felé fordult, visszanézett a vizbe, azután
lehajolt, hamar levetette a cipőjét, a két kis kapcáját beledugta a két
cipőbe, s a két cipőt egymás mellé állitotta rendesen. Azután felhasalt
a karjára és beleesett a vizbe.
A viz nagyot cuppant. Egy gyerek, a ki a patak partján állott és egy
zöld ággal piszkált a vizben, beleejtette a vizbe az ágat és megszaladt.
– Hó! Megállj, hé! – Egy ember ugrott le a szekérről a hid előtt, az
ostorral a kezében szaladt a hidra, lenézett Jóska után, fenyegette az
ostorral és kiabált: hé! hé! Egy asszony sikoltotta el magát. Egy másik
asszony hangja visított:
– Emberek! Emberek!
Zsákot cipelő emberek, kosárral igyekező asszonyok s kis fiuk és kis
lányok futottak össze. A hid egyszerre teli lett néppel. Egy ember már a
vizbe gázolt, ott állott és nagy sietséggel huzta föl a két gatyaszárát
és kezdte csomóba kötni. A gőzmalom nagyot sípolt. A harang megcsendült
a toronyban. A fütő szaladt hajadonfőtt olajos kék ruhájában lefelé a
patakra. Lárma volt.
Jóska odalent küzködött a vizben. A patak csak derékig ért neki, mert ez
a patak is csak kis inas volt a folyóvizek közt és Jóska a talpára
került. Visszafektette magát a vizbe, de a viz felnyomta és megint
le-lebukott és erőlködött lefelé és megint csak feljutott. A hid népe
nézett lefelé, mint a karzat a szinházban. A fütő belesétált a vizbe,
megkapta Jóskát, a hátára rántotta és lubickolt vele kifelé. Az az
ember, a ki felgörcsölte a gatyaszárát, kezdte kioldani a két görcsöt,
sietett vissza a fűtő nyomában és lármázott:
– Na hozzuk mán! Itt van mán ni! Kihuztuk mán!
A fütő felvitte Jóskát a hídra, a híd közepén megállott, megfogta a két
lábát a szabóinasnak, fejjel lefele tartotta és elkezdte rázni. Jóska
szájából bugyborékolt, folyt és ömlött széjjel a viz. A feje
le-lekoppant a hid padlójára. A népség körbeállott Jóska körül. A
szabómester is szaladt a közön lefele és kiabált:
– Hun az a betyár? Hun az a zsivány? Hun az az akasztanivaló?
Áttörte a kört, egyenesen nekiszaladt Jóskának, emelte az öklét. A fütő
a vállával elnyomta a szabómestert:
– Ne bántsuk csak Keserü uram, hadd ereszsze ki a vizet.
Jóska ugrált a fején és a két karja handabandázott, a ruhájáról csurgott
lefelé a viz és a csöppek mindenfelé ugráltak, a népek hunyogatták a
szemüket és törülgették az arcukat. A Jóska szájából még mindig jött a
viz, mintha az egész patakot elnyelte volna. Aztán vékonyan kezdett
csorogni, aztán csak szivárgott a barna viz a szája szélén és ajkain
nyugtalan habocskák bugyborékoltak. Nyögni kezdett:
– Ö… ö… ö…
A szabómester még mindig lármázott. A fűtő megforditotta Jóskát és a
talpára állitotta és megrázogatta. A napsugár sikankózott a Jóska
lesimult haján. Jóska kinyitotta a szemét, álmosan és savanyu képpel
nézett körül. A fütő fogta a két vállát. A szabómester megint rá akart
ugrani:
– Kihasitlak, bitang gazember!
A fűtő odatolta Jóskát a karfához, a hol a két cipője állott. Jóska
lustán lehajolt, fölvette a két cipőt és szédelegve indult. Csuklott,
öklendezett és a karja reszketett. A szabómester hátba taszitotta, Jóska
sietni kezdett. A szabómester a sarkában. A nép fele utánuk, fele meg a
hidon maradt, nézegettek le a patakba, lassan szétmentek. A szabómester
ökle és hangja járt a levegőben:
– Gyere csak, majd kikészitelek! Megállj csak, majd lesz otthon!
Megállj, te gyilkos! Megállj csak!
Egyszer-egyszer előre lóditotta Jóskát az uton. A kis loncsos kutyák
kifurakodtak a kapuk alól és megugatták Jóskát. A kis kapukba kiállottak
az öreg asszonyok.
A mühely ajtaját becsapták. Jóska ott feküdt az inasasztal mellett a
falnál. Szédült, fázott, el-elhuzta a száját és a gyomrában mintha
mosogatórongyot csavartak volna. Ugy tetszett neki, hogy az imént egy
nagy rugást kapott. Jártatta a szemét a földön, felbámult a varrógépre
és elnézte a gép mellett a meszelt falon azokat a sárga huzásokat, a
melyeket a kénes gyufákkal ráncigált oda a szabómester, mikor pipára
gyujtott. A konyhában csörömpöltek a tányérok és a kanalak, a
szabómesterék ebédeltek. A szabómester kiabált. A déli harangszó
elcsengett odakünn és könnyü, édes zugás maradt utána a csöndben. Jóska
szemébe meleg vizcsöpp buggyant, a két szemébe egy-egy csöpp egyszerre,
a mi viz volt, de nem a patakból hozta, hanem valami messzi tengerből, a
honnét az élet idejött a világra.
*
Ennyi volt a szabóinas halála. Halála után következett az élete s az
olyan lett, mint mindazoké az egyforma szabómestereké, a kik valahol
letelepednek és ott maradnak és mindennemű javitást és vasalást
jutányosan elvállalnak.