Elmeséljem mit álmodtam? Erdélyben voltam, valami homályos kis városban.
Nem tudom, mit kerestem ott. Vagy hogy kit kerestem ott. Talán ott is
azt a nőt kerestem, aki elé letérdepeljek, hogy átnyujtsam neki a
magammal hurcolt páratlan és rettenetes ajándékot: életemet. Nem tudom
már. Egy kopár vendéglőben vacsoráztam, a hol egymagam voltam a vendég.
A cigány húzta és kifent bajuszu pincérek csapkodták a mestergerendát
fekete szalvétáikkal. Azután a főutcán mentem. Ugy láttam, még nyitva
vannak a boltok, de ahogy egy bolt elé értem, bezárták az orrom előtt.
Minden ablak, a hová felnéztem, sötét lett. Az utcai lámpások egymásután
kialudtak, a hogy alájok értem. Messziről homályos emberek jöttek szembe
vélem, de mielőtt találkoztunk volna, mind befordultak egy-egy kis
közbe. Megállottam hallgatózni, erre a kutyaugatás is elnémult.
Fütyörészni kezdtem, de a füttyöm hangját nem hallottam. Persze,
gondoltam, ilyen sötétben nem hallani a füttyöt. És lezártam ajkaimat.
Kivül kerültem a városon, a határban mentem és nagyon megörültem, mert
észrevettem az égen a csillagokat. Benn a városban nem láttam csillagot.
Ezen csudálkozni akartam, de eszembe jutott, hogy az égnek azon a
darabján, amely a város felett van, nem szokott csillag lenni. A
csillagok fénye ugy esett az égből, mint a finom párisi eső,
feltartottam a fejem, beszíttam a fényt, aztán kieresztettem, mint a
cigarette-füstöt. A csillagok alig hallhatóan nevetgéltek a magasban, én
nagyon jól éreztem magamat. A tiszta éjben vágyó halmokat és alélt
völgyeket láttam. Köröskörül a holdsütésben rózsaszin urilakok állottak,
a tornác előtt néma és jellemes oszlopokkal, ugy emlékszem, márványból
voltak.
Sima fehér ösvényen mentem előre, mint egy mezei tejuton. Erdély,
Erdély, lelkendeztem, milyen szép Erdély, milyen jó Erdélyben.
Harmónikus ugrándozással siettem az uton, ahogy csak a kis lányok
tudnak, azután nekiszaladtam és a két lábom messzire szétterpesztve,
hosszukat huztam a fehér mesgyén, akár a jégen lennék. Egyszer csak egy
magas székely kapu alá értem. Megállottam, hogy megnézzem rajta a
faragásokat. Teli volt mindenféle ékkel, cifrával, ábrával. Gyönyörü
volt, nem győztem bámulni. Furcsa virágok, betük, csillagok, madarak,
pénzek, pillangók voltak rajta, meg leirhatatlan arabeszkek, magyar,
török, indus, kinai cifraságok. Ahogy néztem, egyre dusabb lett mindez,
az egész kapu ragyogni kezdett gyümölcsök, selymek, gyöngyök szineiben,
azután forrón parázslott minden, s a rajzolt pillangók, csillagok,
betük, pénzek, madárkák és mind a figurák össze-vissza vonaglottak,
gyürüztek, repkedtek és ennek valami sűrü és édes zenéje volt, a miből
egy hangra nem emlékszem már, de akkor tisztán ki tudtam venni minden
egyes disznek, cifraságnak külön hangocskáját, a melyekből ez a bájoló
muzsika összejött.
Elbódulva nyitottam ki a két karomat, beszédelegtem a kapun. A zene
megszünt, egy hatalmas, kietlen fehér teremben állottam, a melynek se
mennyezete, se butora nem volt, csak alacsony fekete pad huzódott a
falak alján köröskörül. Ez valami biróság lehet, gondoltam: tehát
köhintettem. A visszhang óriási robajjal felelt. Megijedtem, ki akartam
menni, a kapu már eltünt. Össze-vissza jártam a teremben, sehol se
leltem kijáratot. Hirtelen dörgő hangon rámszóltak:
– Állj meg!
Még szaporábban futkostam tovább. Megint hallom, de másfelől:
– Ne szaladgálj itt!
Megállottam. Honnan jöhet ez a hang? Megint rám kiabál, egész más
irányból:
– Mit bámulsz?
Arra fordultam, akkor meg a hátam megett dörgött:
– Vedd le a kalapod!
Lekaptam a kalapom, megfordultam, senkit se láttam.
– Ide gyere! – hallom.
– Hová? – kérdeztem félénken és jobbra-balra forgattam a fejemet.
– Hová nézel? Lábod alá nézz! – harsogta a hang.
Lenéztem a földre, hát a pad alól nagyméltósággal jön elő egy kövér
barna törpe. De csak az első pillanatban volt emberi formája, aztán
inkább valami apró medvének, vagy hörcsögnek rémlett. Felkiabált rám:
– Isten házában vagy. Én vagyok az örmény isten.
Megdöbbenve néztem le rá s valamit mondani akartam.
– Hát az örményeknek…
A szavamba vágott:
– Ne beszélj! Mit akarsz?
– Nem tudtam, hogy az örményeknek…
– Mit tudsz te? Hallgass!
Elhallgattam. Szigoruan a szemembe nézett, s rám rivalt:
– Ne gondolkozz! Látom amiket gondolsz. Hogy mersz az isten előtt
gondolkozni?
Kinlódtam, hogy ne gondolkozzam. Az isten leejtette a hangját,
közömbösen kérdezte:
– Hogy hínak?
Halkan megmondtam a nevemet. Ijesztő kacagás zajlott a templomban.
– Nem tehetek róla – védekeztem szemérmesen –, hogy ilyen nevem van.
– Mi a mesterséged?
– Nincs semmi mesterségem. Költő vagyok.
Az isten még nagyobbat kacagott. A szolgalelkü falak átvették a hangot,
sokáig, végtelenül siketitően kacagott a komor épület. Nagyon
megijedtem, enyhiteni próbáltam a vétkemen:
– Iró… Az ujságokba is irok… Ujságiró…
Erre megindult a kegyetlen kacaj. Vártam, mig eláll a harsogás,
gondoltam, lerogyok az örmény isten elé és megmondom neki, hogy az én
életem csupa szenvedés. Lenéztem, az örmény isten a cipőm orrán ült és
nagyon nyomta a lábomat. Vakitó pillantással nézett fel a szemembe:
– Mi járatban vagy erre?
Nem tudtam mit mondjak, hasaltam, mint az ijedt diák:
– Népdalokat gyüjtök… a nép nyomorát és lelkét tanulmányozom… megnézem a
szombatosokat… székely balladákat keresek… utána járok Barcsaynak…
Landorvári Dorka… Nem birtam tovább beszélni, nagyon fájt a lábom.
– Mi közöd hozzá? – kiáltott az isten mérgesen, felugrott a térdemre,
ott megkapaszkodott.
– Nem tudok mit csinálni – mondtam elgyengülve s bátran. – Borzasztó,
mennyit érzek. Hát mit kell csinálnom? Te isten vagy, te tudod, mit kell
csinálni, mondd meg nekem mit csináljak.
– Semmit! – kiáltott az isten mérgesen és összeverte maga alatt a két
térdemet.
– Mindig csak írok, pedig élni szeretnék, hisz meg fogok halni… mit
csináljak?
– Semmit! Eredj sétálni!
– Sétálni? – kérdeztem. – Talán utazni? Hisz annyit utaztam…
– Sétálni! – süvöltötte s nagyot döfött a könyökével az oldalamba. Már a
hasamon ült. Rosszul esett, de nem panaszkodtam. Hátha mond majd valami
okosat.
– Hol, merre sétáljak, meddig sétáljak, miért? – gyáválkodtam.
– Látod meddig mennek a telegráfoszlopok? – beszélt nyomott,
rosszindulatu hangon. – Tudod milyen messzi a világ? Hogy mersz leülni?
Végigmentél minden árok partján? Végighuztad a hüvelyk- és mutatóujjadat
minden füszálon, a hány csak van a világon? Fölvettél minden kavicsot a
földről? Fölmentél mind a hegyre? Megnézted minden fának a világon
minden levelét hátulról? Bemártottad az ujjadat minden patakba?
Hallottad, hány hang van? Megfogtál minden kezet? A világ végén
megkérdezted az embereket, mi ujság? Hogy tudod, mit mond mindenki?
Aláfúttál minden madár tollazata alá? Mennyit jártál a tenger alatt?
Melyik mogyoró lyukas, melyik nem? Mikor boncoltad fel a pillangókat?
Honnan veszek milliom illatot tavasszal? A bogarak berendezésével miért
bajlódtam? Mi? He!
Nem feleltem, az örmény isten kirántotta az órát a mellényzsebemből, a
földhöz csapta, ő zuhant bele a mellényzsebembe, onnan harangozott
tovább:
– Eredj sétálni, mondom. Ha egy pillanatra megállasz, az erdő elhervad.
Hogy tudod mind a virágokat, akiknek kinyilásánál és lehullásánál nem
voltál képviselve?
– Ez lehetetlen, lehetetlen – suttogtam.
– Hát olvasd meg az esőt, add össze a hangyával, vedd el belőle a mákot,
mennyi marad?
– Nem tudom, – nyögtem, – borzasztó, ne bánts.
– Nem tudod, nem tudod? – mérgeskedett az isten és megmarkolta az
ádámcsutkámat. A nyakamon ült.
– Sétálni fogok, megyek már… – fuldokoltam.
– Eredj… Eredj mindenütt, de el ne vigyél nekem valamit! Azt mondom, el
ne lopjál semmit se! Egy cső kukoricát le ne törjél, értetted?
– Mi lesz velem? – zokogtam. – Az egész testem szivből van, mert a hárfa
csupa hur.
– A nőkre gondolsz, – hörgött az örmény isten vak dühvel – a nőkre
mertél most gondolni. Jaj neked, ha tagadni próbálsz!
– Szerelem – zendült fel aléltan a nyakamból a hangom és hallottam hogy
az egész világ elkezd hegedülni és jajveszékelni.
– Te nyomorult, te szemtelen, – süvitették a fejem tetején – megállj,
majd teszek én erről is. Elrágom a gerincedet.
Az isten a nyakszirtemre lépett. Rémülten kezdtem forogni, kapkodtam,
éreztem, hogy éles fogak hasogatják a hust a nyakamon, csámcsogást
hallottam, aztán gyötrelmes reszelést, mikor a fogak csonthoz érkeztek.
Azt találtam ki, hogy a földre vágom magam hanyatt és ugy leszoritom a
hátamat a földre, hogy agyonnyomom ezt a kis szörnyeteget, aki örmény
istennek mondja magát. Nyomtam a hátamat a földre, erőlködtem,
vonaglottam sziszegve, zihálva, fogcsikorgatva, de a szörnyeteg halkan
nevetgélt alattam, őrjitő reszeléssel ette a törékeny csontokat és az
ugy fájt, hogy fölébredtem. Ha föl nem ébredtem volna, az én álmom is
tovább tartott volna.