A gyenge sárban csuszkálnak jobbra-balra, előre-hátra nagy csizmák,
kicsi csizmák, bőrpapucsok, vastag és fénytelen leány-topánkák s
közbe-közbe polgári cugoscipők, meg ténsasszonyi cipők és kisasszonyi
cipellők, meg kapkodó szegény mezitelen lábak. Csusznak, tapicskolnak,
csámcsognak mind e lábbelik és lábak sűrün és ritkásan a bódékból,
sátorokból, ládákból, zsákokból, leteritett ponyvákból alakult utcák,
közök és mesgyék közt és mintha fecsegnének egymás közt a népek lépései,
mintha tanácskoznának és feleselnének és sopánkodnának. És a lábaknak a
sárban elnyomott zajongása fölött sipok füttyennek, egy-egy furulya
hadar egyet, húzómuzsika nyávog, megütött bádogok és cserepek hangja
panaszolkodik, föl-fölcsilingel egy csengő, tyuk rikkant, liba gágog és
rémülten hápog folytonosan egy kacsa valamerről. A kacsák örökös
rémületben töltik életüket. Egy koldus rimánkodó kántálása uszkál,
szekerek oldalához kötött lovak nyeritenek néha és kehelnek s a vásár
széléről fáradtan nyavalyog egy ringlispil kintornája. A ringlispil
gyöngyös-gyémántos kocsikái mozdulatlanul lógnak köröskörül, senkisem
indul kéjutra. A piactér négy oldalán a házak bámész ablakaikkal nézik a
piacon összeszaladt világot.
A vásárban a kibontogatott vég kanavászok erős és idegen illata terjeng
a népek közt és jó szénaszag szálldogál a szekerek felől. Egy magára
hagyott gyerek acsarkodik valamelyik szekérből. Az édes szeptemberi
napvilág csodálkozva és kedveskedve ragyog a fehér és piros és kék és
sárga kanavászokon meg a keszkenőkön és ráragyog az alacsony, lejtős
nagy asztalokra és a földre, pokrócokra rakott bazárok cifra portékáján
játszadoz a napfény szalagokon, kis tükrökön, szentképeken, Házi
Áldásokon, tányérokon, poharakon, késeken és bicskákon, viaszkos
vásznakon, lámpaüvegeken és virágvázákon és fényesre mázolt ibrikeken és
csuprokon és porcellánbabákon és apró piros paprikajancsik pici
réztányérjain és azon a zöld korsón, a melyet egy jobboldalt dült
menyecske hurcol a bal karján és minden percben hirdeti hangosan:
– Itt a jó firis vizem igyanaaak…
Ugy hallatszik végig a vásáron a vizes asszony kiáltása, mint valami
zsoltár, melynek minden sora ugyanaz. Egyéb furcsa és egyforma melódiák
is hangzanak, szállonganak.
– Megálljon galambom itt a galandom. Itt a galandom, csipkém, kendőm,
üres a bendőm.
– Végeladás, nincs maradás, máma utolsó árulááás, végeladáááás…
Egy térdepelő kereskedő mintha ugatna:
– Hat, hat, hat, minden darab hat. Hat, hat, hat…
– Ajjjajjjajjjajjj ez az Olcsó János, általános tulipános ajjjajjjajjj
hogy adhatod ilyen olcsón János, megbolondultál János, kiver otthon az
asszony János, Olcsó János, tulipános, ajjjajjjajjj,
ajjjajjja-ha-ha-hajjj.
– A ki vesz annak lesz, a ki nem vesz beteg lesz.
– Gyerünk magyarok, erre, erre magyarok…
Egy nagy magos láda felett rekedten ordit és csapkod egy ingujjas ember
sok tarka papiros közt:
– Egy notesz! Még egy notesz! Egy Világháboru Honvéd Naptár! Egy
tintaceruza! Egy levonós matrica! Még egy notesz! Tiz darab elsőrendü
levélpapir és kóperta! Szerelem és boldogság! Két kis galamb csókolózik!
Még egy levonós matrica! Mé-ég egy notesz! Nem száz forint, nem ezer
forint, csak tiz krajcár! Az egész csak tiz krajcár, husz fillér! Nem
elég? Még egy notesz! Még mindig nem elég Pista bácsi? Itt van még egy
notesz!
Hozzácsapott még valamit a balkezében szorongatott portékához, vagy ugy
tett mintha hozzácsapott volna még valamit és az egész
papiroszagyvalékot hirtelen az orra alá nyomta egy elnyűtt öreg
embernek, aki a bámészkodók közt állott:
– Tessék Pista bácsi, szerelem és diaré, csak husz fillér!
Az öreg ember megijedt, hátrakapta a fejét és odébb állott. Véletlenül
csakugyan Pista bácsi volt a neve, Kakuc István, elöregedett földmives,
a magyar nemzetnek egy tagja. Pista bácsi tovább mászkál a népek közt a
sárban, egy tiszta uj fakanalat vitt a kezében, pipaszár látszott ki
rongyos ujjasa zsebéből és a vállán toldott-foldott szeredás csüngött, a
melyben a sovány semmit vitte. Fekete kendős, fekete rokolyás asszonyok
jöttek szembe vele, kaskával a karjukon, meg magaféle öreg emberek, meg
csendes leányzók, meg suttyó gyerekek, meg egy-egy fegyvertelen baka
hervadt, gyürött szürke ruhájukban, egyiknek a karja volt bekötve, a
másik boton ment. Egyéb fiatalságot nem is lehetett a vásáron látni. A
kalaposok sátrai előtt, meg a csizmadiák nagy vasas ládái körül, meg a
magyar szabók sátorai táján alig egy pár hitványabb forma parasztember
ténfergett.
A nép csendes volt, csak a vásárosok csaptak nagy lármát. Az asztalosok
sorának végében a kolbászsütő asszony sátora előtt magában ült egy szál
kopott cigány és egy ujjával lassan pattogtatta a G-hurt. A
mézeskalácsos sátor mélyen leboruló vászonteteje alól két gyászban ülő
polgárnő alakja látszott és előttük a nagy-nagy asztalon homályban
sorakoztak a lapos sárga tányérok, meg a szivaralaku mézesek, meg a
mézeshuszárok és bábok és apró tányérmézesek és legfelül feltámasztva az
óriás mézes-szivek, a nemzeti szinekben kicifrázott mézes-szivek, a
melyeknek kis tükörkockát sütöttek a közepébe, s a tükröcskék alatt a
beragasztott papiroson régimódi négysoros versikék állanak hivségről és
örök barátságról s annak zálogáról. A nagy szivek fakultaknak látszottak
s a szélük itt-ott letöredezett, e szivek talán még a tavalyi vásárból
maradtak meg, vagy ha frissen készültek, maguktól halványultak meg
hirtelen és megsebesültek maguktól.
Pista bácsi megállott a mézeskalácsos sátor előtt és egy darabig
bámészkodott befelé a mézesek tündérvilágába, azután lekonyitotta a
fejét és tovább topogott. Azon a soron a gyümölcsös kofák tanyáztak
boldog kosaraik mögött, a melyekben vöröshéju uj dió, fátyolos szinü
szőlő, kemény kék szilva, fehér alma, sárga körte, haloványzöld és piros
őszibarack duzzadozott és pompázott nehéz és jóféle illatokkal. A sor
végén egy nagy kendőkbe fulladt kis vörösképü vén asszony ült, nagy kés
volt a kezében, előtte a földön egy leteritett kötényen nagy
sülttökdarabok nyugodtak, vastagok voltak, szép pirosak, füstölögtek és
felszálló párájuk édes és meleg volt.
Pista bácsi itt megint állva maradt, szippangatta a jó szagot, mustrálta
a sült tököt, félretartotta a fejét, gondolkozott felőle. Egy másik
ember is odajött, egy pár puhaszáru csizma lógott a vállán.
– Hogy méri karéjját?
– Két krajcár lelkem.
– Vágjék.
Az öreg asszony vágott egy lágy meleg karajat. A csizmás ember
beleharapott, ette. Pista bácsi a szájába nézett. Azután ő is leszólott
a vén asszonynak:
– Egy kis darabot mennyiér adna?
– Két krajcár. Jó parázstök.
– Két krajcár?
– Kettő.
Pista bácsi egy kicsit hallgatott, oszt a fakanállal a tökre mutatott:
– Ebbűl? Akarmilyen kis darab? Két krajcár?
A vén asszony végignézte Pista bácsit, elfordult és a szomszéd kofával
elegyedett szóba.
Pista bácsi álldogált, megint megszólalt:
– Ni. Hallja. Hallja. Vágjík hát egy kis darabot abbúl a tökbűl.
A vén asszony rosszindulattal pillantott fel rá:
– Nincs kis darab, se nagy darab. Egy porció két krajcár. Kell vagy nem
kell.
Pista bácsi a tököt nézte, a gelebébe nyult, előhuzott egy madzagon lógó
összecsavart fakó harisnyát, kicsavargatta, belement a jobb karjával és
biztatóan biccentett a fejével. A vén asszony fölvett egy darab tököt,
belemártotta a kést.
– Ne sajnálja legalább, – kisérte Pista bácsi – jó nagyot hasitson már
azér a pízér!
A vén asszony nyujtotta a karéj tököt. Pista bácsi nem mozditotta a
kezét.
– Ennyit ád? Két pízér ezt adja?
A vén asszony kezében remegett a sárga karéj.
– Ezt hát, mindenkinek ennyit adtam, kérdje meg akárkitűl.
– Az imint ennek a jó embernek nagyobbat vágott.
– Én? Szemembe mondja ezt énnekem? Ippen olyan karéj volt az is mint ez
itt. Vegye mán el, meddig strázsáljam véle? Na.
Pista bácsi elvette a tököt, emelgette, megszagolta.
– Két píz? Eggyír adja!
A vén asszony sikitani kezdett:
– Nincs itt egy pízér sült tök! Nem hurcolok magának ebbe a sárba a
Kircsipusztárul sülttököt egy pízér! Hallottak már ilyet? Mind eladom,
nem félek. Fizesse ki azt a tököt ha levágatta. Ide azt a két krajcárt.
Pista bácsi megint a földre nézett, a nagy darabokra és békésen
tekintett a vén asszony szemébe:
– Jól van, jól van hát, én a két pízt megadom, hanem e helyett a karéj
helyett a sarkábul vágjon nékem.
– Nem vágok másikat! Nem kezdem ki a sarkát! Jó ez a maga hasába. Mit
tartja fel itt az embert. Ide avval a két krajcárral vagy tegye le azt a
tököt oszt menjen dolgára!
A disputa megállitotta a vándorló népeket, a kofák is odafordultak, a
vén asszony körülnézett, hirtelen mérgesebb lett, felugrott a kis
székről, elébe pattant Pista bácsinak:
– Ijnye erre-arra azt a kódus mindenségit, mi lesz már! A kinek nincs
pénze, ne egyen tököt! Tegye le azt a tököt mondom, menjen innen az
útbúl mert felborítom!
Ki akarta kapni a sült tököt a Pista bácsi kezéből, de Pista bácsi
hátrahuzta a kezét és szeliden szólongatta a vén asszonyt:
– Ni, nénémasszony. Ni csak. Ni.
– Nem vagyok neked nénémasszony, te büdös! Te tolvaj! Te csavargó! Hocci
azt a tököt!
A többi kofák is zúgtak már. Pista bácsit az emberek lökdösték
jobbra-balra az uton, de ő még nyugodtan és makacsul tartotta magát:
– Fizetek én, hallja. Egy kis ráadást vágjon hozzá, avval oszt fizetek.
Hallja. Fizetek én…
A vén asszony megrázkódott nagykendőiben:
– Rádást? Rádást? Hijjj…
Megkapta a Pista bácsi kezét, kimarcangolta belőle a sülttököt,
hátraugrott egyet és a válla fölé kapva a karját, egy nagy sivalkodással
belécsapta a formátlan lágy sárgaságot a Pista bácsi képibe. Nagy
nevetés, lármázás támadt erre. A vén asszony acsarkodott, kapkodott
derekához, fejéhez:
– Hun a vásárbiztos? Az ilyen tolvajokat nem látja! Ilyen zsiványok
járnak a vásáron! Hun van az ilyenkor? Hun az a vásárbiztos?
A vén asszony jobbra-balra forgott és a két öklét rázogatta a levegőben,
mint egy Carmen a castagnette-jeit. Pista bácsi rögtön elveszett, ment a
tolakodásban lassan kifelé a vásárból, utközben csendes csámcsogással
eszegetett és gyöngéden nyalogatta a szája szélét.