Reggel felé a bodegába két ember jött befelé. Nem valami könnyen jöttek,
a külső meg a belső ajtó közt összekeveredtek ketten és a falnak estek.
Azután az egyik benyitotta a belső ajtót. Nagy sovány volt, égi meszelő,
a kemény kalap a fejében félre állott, a teteje be volt vágva, a
karimája csupa por volt. A háta mögött mozgott sötéten egy testes kis
ember. A nagy sovány be se lépett, hátrafordult, rágázolt a testes kis
emberre, gáláns gesztust csinált, lekiáltott:
– Pardon! Tessék.
A másik a hasának bukott a fejével, odatámasztotta magát. A nagy hosszu
hátrált vele, megfogta, előrefordult vele, tántorgott, hajbókolt:
– Parancsolj. Parancsolj.
A kis testes is kinyujtotta kurta karját.
– Kérlek, ké-ké-ké.
A nagy sovány nyomta előre:
– Barátom vagy! Tessék. Parancsolj. Csak ön után.
A kis testes csuklott egy nagyot, fölnézett:
– Ta-tartom szerencsémnek.
Egyszerre nyomultak előre, belebotlottak egymás lábába, benn voltak. A
söntésben az ajtó mellett egy rendőr ült egy kis asztalnál, egy fél
pohár sört őrzött. A nagy sovány szalutált a rendőrnek, álmosan nézett
rá, udvariasan ejtette le egypárszor a fejét, és előrenyomta a kis
testest:
– Bemutatom barátom. Barátom.
A kis testes csupa feketében volt, mint egy özvegy, kialudt szivarrongy
tartotta magát a szájában. Megállott, megpróbált gőgösen széjjelnézni,
de a szemhéjai rögtön lecsusztak. Mosolygott, lassukat pillantott mint a
tyúk, ugy ment be a nagy sovány után az ivószobába. A nagy sovány a
küszöbön leemelte a kalapját és üdvözletet intett, mint egy toreador, a
lámpáknak, a füstnek, a zajnak és a fejeknek. A kis testes behunyt
szemmel keserü arcot csinált, a szivarvég lepittyedt ajkán, botját
megforgatta az oldala mellett, egy pincér futott el mellette tányérral
és sörrel, s futtában félrekapta a fejét s megnyugtatta az ijedt sört:
– Hoopp.
Odaültek a fal mellé egy üres kis asztalhoz. A szék tiltakozva nyávogott
ide-oda alattuk, mialatt letelepedtek. A nagy sovány fölnézett a falra,
levette a kalapját, fölnyomta a falra s ott hagyta. A kalap leesett,
mert ott nem volt fogas. A nagy sovány megnézte a kalapját a földön és
nagylelküen legyintett neki.
Egy pincér odatenyerelt az asztal szélére s közéjök hajolt. A nagy
sovány magyarázott neki, a kis testes pislogva nézte a pincér fülét s
helyeselt nehéz fejével. A pincér eltávozott, a nagy soványnak még
eszébe jutott valami, utána fordult:
– Elvtárs. Ni, elvtárs.
A pincér eltünt, a nagy hosszu otthagyta a szemét egy fehérbluzos kövér
nőn, a ki szemben ült férfiak között. Nézte és mélyen meghajolt feléje.
A nő nem vette észre. A nagy sovány kihuzta magát, rántott egyet a
mellényén, félreigazitotta a nyakkendőjét, csontos öklével elkefélte
fakó bajuszát, s ujjaival fésült egyet őszes, ritka, rendetlen hajában,
Elővett a zsebéből egy meggörbült cigarettet, a szájába tette negyvenöt
fok alatt fölfelé, összehuzta a szemét, s a fejét ingatva fixirozta a
plafondról csüngő modern, rézből való, értelmetlenül cifra
villanylámpát. A kis testes a nagy soványnak hitvány nyakkendőjét
figyelte és szeliden nevetgélt. A nagy hosszu a gyufatartó felé nyult,
kikotort egy szál gyufát, lassan, merengve huzta lefele a gyufatartó
oldala mellett vagy tizenkétszer, tizenharmadszorra a gyufa oda talált
surlódni a gyufatartó recéihez és meggyúladt. A nagy sovány rágyujtott,
mélyet szivott és mig a füst orrán-száján kereszteződve folydogált,
megvetően nézett vissza a szomszéd asztalhoz a fehér hölgyre.
A pincér megérkezett utazásából. Egy liter fehér bort meg egy nagy kék
szódavizes üveget tett az asztalra. Töltött nekik, elszaladt. A bodega
teli volt és zúgott. Hajnali óra volt, a vendégek távoztak és érkeztek,
a lumpoló polgári népség fogyott és tarka s fáradt publikum jött a
helyére, éjjeli szerkesztők, táncosnők, artisták, a táncpaloták
virrasztó titkárjai és ügynökei és orfeumi házi szerzők és e
társadalomhoz pártolt vidám és kóbor ifjak, a kik magukat bohémek
gyanánt tisztelik. Egy vörös függönynyel elzárt chambre séparée-ből
zongoraszó és visitozás hallott.
A küszöbön egy gavallér és egy dáma jelent meg egy buldoggal. A gavallér
a Folies Caprice németnyelvü müvésze volt, a dáma egy svéd hastáncosnő,
a buldogg a müvésznőé volt, vagy a müvészé, vagy talán közös kincsük és
barátjuk volt. A kutya szijját a müvész lógatta az öklére csavargatva.
Nézték, hova lehetne leülni.
A nagy sovány megpillantotta a koronázási ünnepélyre öltözött
hastáncosnőt, hátracsusztatta a székét, fölemelkedett és pohárral a
kezében üdvözölte:
– Kisztihand. Madám? Álábonőr!
Feléje emelte poharát, meghajolt és ivott. A dáma idegesen megrázta
kurta sárga fürteit és elfordult. A gavallér egy pillantást vetett a
nagy sovány felé s a kutyaszij egy elmuló hullámvonalat csinált lefelé.
A nagy sovány visszaült, lecsapta a poharat, a mi bor volt benne még, az
abroszra loccsant. Azután a mondhatatlan méltósággal előre vonuló pár
után nézett, behunyta a szemét és többször meglegyintette a kezét,
elutasitóan. A kezefeje ugy ingott a levegőben, mint a gesztenyefa
megsárgult nagy levele ősszel. Egy virágárusnő vergődött kosarával az
asztalok közt, odaállott elébük.
– Szép virág tessék.
A nagy sovány felbámult a fonnyadt nőre és rekedten támadt rá:
– Párle vu franszé?
A kis testes leejtette a fejét a mellére és sunyin nézett a
virágkosárba. Fel-felütötte az orrát, nevetgélt. A nagy sovány megint
franciául beszélt a virágárusnőnek.
– Pantaló bokába bű. Ülj le koma itt a kű. Iszti piczi kafanátó csende
pityiz bendenátó ere gyere bere csosztere bláj. Csosztere, báj.
A kis testest lehuzta a nevetés, leborult a két karján az asztalra:
nyöszörgött és aprókat ugatott magában. A virágárusnő unottan hallgatta
a francia beszédet és el akart menni. A nagy sovány beleejtette
tekintetét a kosárba és visszahuzta a virágárusnőt. A nő érdeklődés
nélkül nézett a falra.
– Tessék legalább egy tubarózsát. Szép tubarózsa.
A nagy sovány a virágok közé meresztette a szemét és utána mondta:
– Tubarózsa.
A virágárusnő kivett egy drótozott tubarózsaszálat, azt mondta:
– Korona – és rögtön beleszerkesztette a nagy sovány kabátjának
gomblyukába. A nagy sovány lecsapta az abroszra a koronát, a virágárusnő
elvándorolt a nagy kosárral. A nagy sovány töltött, felrázta a kis
testest:
– Sanyi! Sanyi! Ide nézz. Bukéta. Vőlegények vagyunk! Hahahahajj!
Szszervusz!
Koccintottak, ittak. A nagy sovány hirtelen elragadtatásban nyujtotta a
kezét a kis testesnek. Szembenéztek, kezet fogtak, puhitották és
emelgették egymás kezefejét. A nagy sovány szenvedélyes és keserü és
ázott hangon belekiabált a kis testes szájába:
– Szeretsz?
A kis testes édesen integette a fejével, hogy igen. Nem engedték el
egymás kezét, nyomkodták, ráncigálták egymás jobbját, mintha
fürészelnének és a két felsőtest úgy ült az összeragadt karok végén
kétfelől, mint két hidfő, egy magos meg egy alacsony. Ki tudja honnan
jöttek ide, hervadt, vasalatlan öltönyeikben, kicsodák, micsodák, milyen
alkalomból csináltak ünnepet maguknak, ki tudja mi mindenen estek át
életükben. Fakó, gyürött, töredezett, elrombolt arcukban rendkivülien
ültek fényes szemeik, a melyekkel egymást nézték. Talán nem is láttak
egymásból semmit szemeik, a tág, nedves, bámész, vidám és álmos szemek,
ahogy a bölcsőből felnéző csecsemők szemei sem látszanak látni semmit
sem. Talán itt a fényben és füstben a boldogság ködének rózsáit nézte ez
a két ember, megszökve életükből. Még egy nagyot rántott egymáson jobb
kezük s aztán ujjaik eszmélve bontakoztak és a két kéz bágyadtan hullott
kétfelé az abroszra.
A nagy sovány felsóhajtott, a pohara fölé huzta és megdűtötte a
szódavizes üveget. A szódaviz nem jött. A nagy sovány nyomta, nyomta, a
szódaviz nem jött. A kis testes lefektette a fejét az asztalra, aludni.
A nagy sovány morgott, fészkelődött, verte az öklével a szódásüveg
oldalát, a szódaviz nem jött. A nagy soványnak az arca vörös lett.
Körülnézett, orditani kezdett:
– Nem jó szóda! Nem eljárás! Gazemberség! Gazemberség igenis! Én mondom!
A teremben pisszegtek, odanéztek, egy pincér odatáncolt:
– Kérem tessék itt csendben lenni.
A nagy sovány emelgette az üveget, az asztalra verdeste:
– Nem jön! Gazemberség! Nem hagyom magam! Igenis!
A pincér segiteni akart:
– Kérem tisztelt ur tessék csak ideadni azt az üveget.
– Mars! Eredj haza! Hozzál fekedekávét. Fegedekávét. Mars. Mmars!
A pincér elsápadt, a szemébe kiáltott:
– Én szervezett munkás vagyok!
– Én is! Szervek! Szervezek! Kuss! – Nagyot ütött a szódásüveg talpával
az asztalra. A kis testes békén szendergett. A bodega gazdája, egy
köpcös friss polgár, odaszaladt, a zsebéből csüngő vasalt serviette
meglendült:
– Mi baj kérem mi baj kérem?
A nagy sovány kábultan pillantott rá:
– Nem jön a szóda. Tolvajok vagytok! Tolva-jok!
A gazda megfogta a nagy hosszunak az öklét, le akarta venni az üvegről.
– A csövet nyomja. Ne lármázzon itt. A nyomót tessék nyomni, ne a
csövet. Itt nem fog botrányt csinálni. Engedje el az üveget.
A nagy sovány összeráncolta a homlokát, motyogott:
– Botrány. Bodrány. Bod.
A gazda elrántotta a szódásüveget a kezéből, s megnyomta ott a hol
kellett. A szódaviz nagyot spriccelt.
A nagy sovány ijedten kapta föl a fejét. A gazda elhuzta a pincért,
mérgesen nézett vissza s németül sziszegett valamit. A nagy sovány
gyülölettel félretolta a szódásüveget és gyáván nézett körül a teremben.
Nem sokan voltak már, s inkább ettek, mint ittak. Őrá nem hederitettek.
A szemben való asztaltól már elvonult a társaság, egy nagyhaju,
borotvált, lágy fehér arcu fiatal ember ült ott egyedül egy pohár sörrel
és szórakozottan nézett át őhozzájuk. A nagy hosszu ültéből mélyen
meghajolt neki. Azután még egyszer üdvözölte igy hódolattal és némán. A
fiatal ember elmosolyodott és biccentett. A nagy sovány felállott,
átbokázott a fiatal emberhez, odanyujtotta neki a kezét.
– Gyulai vagyok. Pardon.
A fiatal ember kezelt vele. A nagy sovány leült mellé s meghajtotta
magát.
– Pardon.
Leejtette a fejét, a szeme becsukódott, megint kinyilt:
– Pardon. Mű-űvész vagy?
A fiatal ember mélázva nézett rá, nem szólt semmit. A nagy sovány
hangosabb lett.
– Én is művészember vagyok. Az ott egy polgárember. Hivatalnokember.
Barátom. Sándor. Én művész vagyok. Szabad művész. Iparművész. Pardon.
A fiatal ember szeliden figyelte és minden szavára helyeslően bólintott.
A nagy sovány felállott, fenyegette az ujjával a mennyezetet:
– Biciklim volt nekem. Velocipéd! Én művészember voltam.
Tétován kalapálta a mellét a jobbkezével.
– Láttak engemet a városban a velocipéden! Mindenki látott! Ország-világ
látta hogy ülök azon a gépen. Saját tulajdonom volt! Ország-világ tudta.
Orrrszág-világ!
Nagyot lendült a karja, széjjelnézett, mintha látná a bámuló országot
maga körül, és az országon tul a világot, az öt földrészt, a szigeteket,
az oceánokat. Aztán lehullott a székre, rátette a kezét a fiatal ember
karjára.
– Eltört. Összevissza tört.
Kihivóan és keserüen meresztette a szemét a fiatal emberre. Az arcán
látszott, hogy rágja az állkapcsát. A szeme beborult, vizes lett.
– Nihincs – hörgött, elkezdte csóválni a fejét, egész az asztalig
lecsóválta, lekoppintotta homlokát az asztal szélére, átnyalábolta a két
karjával a haját és dült belőle a zokogás.