A hová nézett, ott ég látszott és az égen felhőzetek terjengtek, fényből
való tajtékok, árnyakból emelkedett pagodák, fodrok és bodrok és
halovány, mozdulatlan füstök, amelyek mégis csak mentek és tüntek, mert
egyszer csak nem voltak ott. Nelli a felhőket nézte és azalatt zavaros
benyomásai támadtak az élet felől. Minden igy jön és elmulik, gondolta.
Mint a felhők, gondolta, mint a felhők és ezt a pár szót elismételgette
a fejében. Mint a felhők… Eszébe jutottak versek, amelyekben felhőkről
szó volt, Petőfiből, Reviczkyből és ifj. Kovács Bélából, akinek a
bekötött költeményeit egyszer tévedésből kivette a kölcsönkönyvtárból,
de ha már kikapta, hát átolvasta a költeményeket és mindjárt
elfelejtette. Nem is hallott se azelőtt, se azóta ilyen nevü költőről és
most csodálkozott rajta, hogy az is irt verseket, mint Petőfi, vagy
akármelyik nagy költő, s az ifj. Kovács Béla versei is könyvben vannak
és a könyv megvan a kölcsönkönyvtárban és bizonyosan a katalógusban is
szerepel egy szám mellett. Én is le tudnék ugy néha irni egyet-mást,
gondolta aztán, az életemet szeretném leirni, de az nem olyan, hogy
érdekelhetne valakit, hanem ehelyett én is irhatnék a felhőkről. De
tényleg mit irnék? Próbált emlékezni arra, mit irtak a költők a
felhőkről, de semmi sem jutott eszébe. Aztán az ősz jutott eszébe, hogy
arról is szeretne irni valamit, a virágokról, amelyek semmi feltünést
nem csinálnak, mikor rózsaszinekben összezsugorodva és aszottan
lehullanak a virágágyra és a levelekről, amelyek a szélben az ágakról
elröpülnek és a sétautra szemetelnek.
… a bó-óldog óra már,
És róla csak szivem beszél,
Szi-ivem beszél…
Eszébe jutott hirtelen, hogy az a dal, amelyet dudolni szokott, román
dal és elcsodálkozott rajta, hogy a román népnek vagy nemzetnek egy dala
hogy megfelel az ő hangulatának, pedig ő magyar lány. A zene a fontos,
magyarázta magában. De a zene is román. A románokról kezdett képzelődni,
akik közül ez a szép darab átjött Magyarországba és olyan népszerü lett.
Ellenszenvet és félelmet érzett a románok iránt, csak azt tudta, hogy
azok a szép Erdélyt akarják elvenni és csupa nagyhaju, szőrös, bocskoros
embereket látott, akik emelt baltával és vicsoritó fogakkal rohannak a
székely házak ellen.
Aztán a németekre fordult gondolata s eszébe jutott a Wacht am Rhein,
amit egyszer az átvonuló német katonaságtól hallott. A német katonákért
rajongott, mig elvonultak s énekeltek, de mikor eltüntek, csak nagy
csizmáikra, durva vászonnal behuzott hegyes sisakjukra s kemény
hangjukra gondolt és félni kezdett tőlük. Orosz foglyokat is hallott
énekelni, kik az állomás mellett a töltésen dolgoztak, akkor véletlenül
kinn sétált a mezőn. Megállott hallgatni az oroszok dalát, de egy hangot
se tudott belőle akkor se megjegyezni, az egész dalra csak ugy
emlékezett, mint valami hangtalan csókacsapatra, mely száll a levegőben
és elenyészik.
Nagyot sóhajtott, olyat, amely oly nehezen indul a mellből, és ugy
érzik, hogy nem is egy sóhaj, hanem több egyszerre, mintha rég esedékes,
ottfelejtett sóhajok kapaszkodnának bele a lélegzetbe, mint egy
lebocsájtott kötélhágcsóba, s együtt iparkodnának feljutni a levegőre.
… szivem beszél,
szivem beszél,
Szi-ivem…
A halkan huzott szó megakadt a leány száján, a szemét elkapta az ajtóról
és valami hirdetményre meredt, a mely a pulttal szembe a falra volt apró
szögekkel szegezve. Egy fiatalember volt az eszében, a ki sokat ült itt
náluk esténként, mikor lejött Pestről az ügyvédi vizsgát letenni. Itt
lakott az utcában, egész nap tanult, nem igen érintkezett senkivel csak
a trafikba szokott be. Eleinte bemutatkozás nélkül maradt benn
diskurálni egy-két percig ő vele, később bemutatkozott neki is, a
mamának is, s vacsora után rendesen benézett, széket hoztak neki és
üldögélt egy félóráig, egy óráig, kettőig is. Két hónapig volt idelenn.
Hirtelen be kellett neki vonulni. Aztán irt a harctérről egy rózsaszin
kártyát. Azután érdekes leveleket irt és kedveseket. Vagy egy hónapig.
Azután egy-két tábori lapot irt csak, azokon is három-négy sort és abban
is semmit sem. Azután nem akart több kártya jönni. Amennyit küldött
leveleket és kártyákat, a leány eltette, ott őrzi a trumeau fiókjában.
Neki is marad emléke a nagy időkből, neki is van valami összeköttetése a
világtörténelemmel. Már egy éve elmult, hogy utoljára írt. Most már ki
van zárva, hogy az életben még egyszer jelentkezzen. Mikor bevonult
tartalékos hadapród volt. Azóta hadnagy, talán főhadnagy is lett, hisz
annyian főhadnagyok most, akik tavaly nyáron még hivatalnokok, ügyvédek
és ügyvédjelöltek voltak. Hátha valami baja lett. Sohasem találta meg a
nevét se a sebesültek közt, se az elesettek közt, sem azok között, a kik
hadifogságba kerültek. Hátha mégis történt vele valami. Talán jobb is
lenne tudni, hogy meghalt. Ó nem. Isten őrizz, nem kivánok rosszat neki,
gondolta. Csak inkább ne tudjak róla soha semmit.
Letünt… óra már,
És róla csak…
Szi-ivem beszél…
A hangot elhagyta, aztán csak járt a néma dal a fejében. A délután
halványodott odakinn és a pulttal szemben elkomorodott a fal. A mama
kiszólott:
– Nelli.
Várt s megint:
– Nelli?
A leány nem felelt, mert lehajtotta volt a fejét és a hányszor a feje
lehajlott, mindig ki szoktak ömleni a szeméből a könnyek.