Egy leány ült a pult mögött a trafikban egyedűl, a jobb karján
könyökölt, fejét a jobb kezébe hajtotta s a bal kezében ceruzát tartott
s dobolt vele halk és szórakozott zörejjel az Egyetemes Regénytárnak egy
kopott piros könyvén. A leány egy dallamot dudolgatott, vagy inkább
tépkedett és huzgált ajkain, a merengés kihagyó, halk, szinte idegen
hangján. Annak a román dalnak a dallamát, a melyiknek Styij-tu a címe s
a melyet mindenki tud, a ki vidéken élte fiatal korát.
Emlékszel-é, midőn karomban egykor
Örök szerelmet esküvél…
A leány szemei a trafik ajtajának üvegét nézték változatlan tekintettel,
az üveges ajtón át nézték az utca másik oldalán a kőfalkeritést, vagy a
kerités fölött egy boglya hamuszin csúcsát, vagy a boglyán is tul
néztek, az eget nézték, amely a kertek alatt kezdődik a városon tul. A
leány feje fölött a fekete keretes fehér tányér, a legegyszerübb
falióra, erőszakos ketyegéssel iparkodott a némán múló örökkévalóság
nyomába.
A trafik szük és tarka kis üzlet volt, a cigarette-, szivar- és
dohányfajtákon kivül, a melyek a leány mögött a fali fiókokban és a
pulton várakoztak, ujságot is árultak a trafikban, meg cigarette-hüvelyt
is, meg anzikszkártyát, meg levélpapirt, tollat és plajbászt. A fiókokon
túl, a pult mögött pedig stelázsi állott, a melynek deszkafokait piros
meg kék papircsipkézet takarta, s a stelázsi deszkáin olcsó s régies
bazári portéka cifrálkodott, szerényen öltöztetett apró viaszbabák és
pucér porcellánbabák, egy pár áttetsző kék és lilaszinü virágváza, bordó
és sötétkék bársony tűtartó párnácskák és székecskék apró csigákkal
körülrakottan, virágos és betüs ivópoharak, egy-két pupos mellü
paprikajancsi, akik hanyatt feküdtek és dermedten tartották föl fáradt
szinü pici réztányérjaikat, azután noteszek és dagadt fedelü rikitó
bársony emlékalbumok, szájharmonikák és még babának való csörgők és
ólomfütyülők és nikkelből való óraláncok és fekete órazsinórok csüngtek
a stelázsi oldalán, a tetején meg sürü spárgázással megfojtott nyaku
befőttes üvegek szorongatták zsufolt és alvadt sötét édességüket. Az
üvegajtóra füzött madzagon három-négy fonott fejü poroló pálca lógott, a
sarokban meg játékostorok és nádpálcák bujtak össze. A pulton még egy
kevés diszholmi ragyogott, ezüstöt és aranyat utánzó cigarettetárcák,
néhány kiszinezett portemonnaie, s levélnyomó üvegtéglácskák, a
melyeknek alján Trencsénteplic, Bártfa, Karlsbad és Herkulesfürdő boldog
látképei vidultak. Ezek voltak azok a cikkek a M. Kir. Dohányjövedék
közönséges termékein kivül, amelyekkel összeadták napjaikat a leány és a
mama, kik ebből a kis boltból éltek a nagy vidéki város egy kieső
utcájában.
A mama a hervadt firhang mögött élt, a mely a trafiknak hátra, a lakásba
nyiló ajtaja felett hullott le s pártolt kétfelé. Ritkán volt rá
szükség, hogy a mama széjjelzavarja a nyugodt függönyt és kijöjjön az
üzletbe kiszolgálni. Este szokott csak kiülni a pult mögé vagy egy órát
és adogatni ezt azt a vevőknek, ha ketten-hárman voltak egyszerre.
Olykor zárásig elült, föltette nikkelfoglalatu cvikkerét és elolvasta az
ujságot. Ilyenkor a leány bement megenni a vacsoráját. A mama egyszinü
barna ruhájában jelent meg mindennap és fukar sötét haján ugyanebből az
öreg barna szinből való csipkefejdiszt hordott, valami apró bokaformát.
Nappal a mama hátul tartózkodott, a konyhában délelőtt és délután a
homályos szobában, amelynek két kis ablaka magas könyöklő-párnákkal és
virágos cserepekkel tömte el magát a kietlen udvar világossága elől. A
mama lámpagyujtásig ült egy helyben az asztal előtt a viaszkos
vászondiványon és harisnyát kötött, vagy órákhosszáig keverte és
rakosgatta az asztalon régimódi kártyáit, a melyekre vőfély, zsivány,
postás, gavallér, menyasszony, hitves, utazó, égő ház, hajó, liget,
ravatal, sirkert, özvegy s más minden voltak kipingálva. A mama néha a
függönyre nézett a kártyákból és hangosan szólt:
– Nelli.
– Tessék.
– Mit csinálsz.
– Semmit.
Semmit. Nézett kifelé. Elment az utcán egy vén paraszt, öreg asszony,
nyütt polgár, gyermek, egy-egy szekér, a lovat asszony hajtotta, vagy
kisfiu, rájuk tette tekintetét és visszavette és nézett tovább a távol
semmibe. Bejöttek.
– Két rövid szivart.
– Két rövid szivart.
– Meg egy pakli gyufát.
– Gyufát.
Mig adta a szivart, gyufát, mig fizettek, mig visszaadott, lenézett,
félt a szemét mutatni, mindenki meglátja mi van benne. Elmentek. Állva
maradt, elfeledkezett, egy pár lépést járt a pult mögött, a stelázsi elé
állt, sóhajával megfujt egy poros poharat, vázát, föl is vette,
visszatette. Azután hozzányult egy egy tárgyhoz a stelázsin, amelyekkel
nem akart semmit. Lenyomta egy paprikajancsi hegyes mellét ugy, hogy a
cintányérok majdnem összeértek, fölemelte és megforgatta a babákat,
megrázta egy kicsit a csörgőt, megsimogatta az emlékalbumok borzadó
bársonyát, és végighuzta ujjait a csüngő óraláncokon, minden kis cikket
elnézett és mindhez gondolt valamit. Azután lekönyökölt a pultra és a
levélnyomókat kezdte bámulni, egyiket a másik után. Sokáig nézte
Herkulesfürdő zöld lombozatait és piros villatornyait és Karlsbad
négyemeletes hôteljeit, a melyeknek sürü ablakaiba picike
gyöngyházlapokat raktak be, imitálni a visszaverődő napfényt. Nelli
ajkai megint nyiltak maguktól, csak annyira, hogy dudolásának halk
hosszu szavai kilehellődjenek:
… midőn karomban egykooor
Örök szereeel metes küvééél…
Aztán csak a melódia merengett elő ajkán, a szavak benmaradtak:
nnn… nnnn… nn… nnnn…
Visszaült a székbe, könyökölt és megint kifelé nézett. A keze beleakadt
a zöld email négylevelü lóherébe, amely cérnaszerü ezüst láncon csüngött
a nyakán. Az email alja arany volt, de a hol kopott volt, ott ezüst
volt. Ezt az ékszert, a zöld email lóherét, nem igen látni már városon,
hogy a polgári osztály női viselnék. Éppen ugy kiment a divatból, mint
azok a piros kis patkók, a melyeket a mult évtizedben a fiatal urak a
nyakkendőjükbe szúrtak volt. A dal hirtelen föllélegzett a leány ajkain:
Letűnt a bo-o-oldog óra már.
A bó-óldog óra már…
A dal is ugy kivánta, hogy az o-t elnyujtsa, de különben is jól esett
neki, mert erdélyi volt, s Erdélyben ugy elhuzzák a rövid o betüt némely
szónál, és a boldogságot is ugy ejtik: bóldogság.
Megint kezdte és megint és megint, mintha csak egy-egy sóhajt engedne
elő, melynek szövege és zenéje van: