Milyen tisztán emlékszem minden házra, minden eperfára, minden
galambdúcra, minden szalmakazalra abból a kis városból, a melyikben
gyermekkorom könnyü évei elforogtak… hogy látom minden ember arcát, a
kit akkor ismertem és hogy hallok minden hangot, a mely akkor a fülemet
látogatta. Egy feketeszűrös alak támolyog elő emlékezetem nyüzsgő
piacáról, rekedten kurjant egy régi hang:
– Ééén vagyok Szoboszlai Gábor!
Jön közelébb, de nem egyenesen előre, hanem jobbra botlik egyet, balra
tántorodik, azután a feje előre esik, és kettőt-hármat előre bukdácsol,
mintha el akarna esni, azután megáll, oldalt dül, a plebános kertjének
kőfalához dörzsöli magát, újra a járda közepén botorkál, a szűre oldala
sárga lett a kőfaltól, megáll, topog egy helyben, mert különben az
árokba fordulna. Föltartja a fejét, körülnéz, a jobbkarját felemeli s a
mutató ujjával megfenyegeti az utcát, mialatt a fekete szűr nyomorék
lapos ujja le s föl hintál:
– Én vagyok Szoboszlai Gáboor! É-é-én vagyok…
Közelébb csetlik-botlik a szabálytalan terméskőből csinált járdán, a
csizma orra bele-beleakad a kövek élébe. A csizmáinak az a szürkétlen
szürke szine van, mint a régi száraz sárnak, kiette a bőrt a sár, a mi
rátapadt, mióta a csizma a vásáros csizmadia sátrából a Szoboszlai Gábor
lábára került. A csizma szára puha, mint a rongy, a csizmaszár széle
huszáros vágásu, de elől legyürődött már a huszáros rész, ugy csüng le,
mint a kutya füle. A magyar nadrág is csupa gyürődés, csupa ránc, a
nadrágszára vékony, hát még a lábaszára milyen vékony lehet a hosszu
részeg embernek. Olyan a lábaszára a csizmában, mint a mozsárütő a
mozsárban. A szűr baloldalán bőrtarisznya csüng, az is sáros és egész
lapos, nincs abban semmise. A szűrt a nyakánál elől bőrcsatt fogja
össze, különben már régen elmaradt volna a szűr a gazdájától. Itt áll,
vagyis tántorog már előttem Szoboszlai Gábor, látom a képét, ezt az
aszalt, szürke, hustalan paraszt arcot, fakó bajuszával, a melynek éles,
hosszu szálai össze-vissza állanak, mint a porban eltaposott
buzakalászé. Az orrán van valami szin, de nehezen lehetne eldönteni,
hogy kék-e vagy vörös. Rám néz, két kis kékes szeme van, a két kicsi kék
szem fuldoklik a könnyes szemfehérjében, és ugy néz, mintha semmit se
látna. Mintha haldokló meredne rám, vagy egy szerelmes nyitotta volna
föl a szemét egy csók mélységes kábulata után…
– É-é-én vagyok Szoboszlai Gábor! É-é-én…
Szembemegy a járdán vele egy rendes járásu ember, hosszu botját maga
előtt jártatva. Kikerüli, elhagyja. Szoboszlai Gábor megfordul, utána
topog s emelgeti a fejét:
– Ni, testvír… hé… ni…
Visszafordul, motyog, indul, valami nótát kezd ríni magában, a melynek
se szövege, se dallama nincsen. Ez a nóta vonszolja végig az utcán, a
sarkon elvész, a piac felől hallik gyenge kukorékolása:
– É-é-é-n vagyok…
Néha éjszaka álmomból ébresztett föl ez a részeg hang, a mely a sötét
utcán végig panaszkodott:
– Én vagyok Szoboszlai Gábor!
– Vuh! Vuh! Vuh! – a kutyák a keritéshez rohantak s végigugatták
Szoboszlai Gábort, a ki hazafelé dülöngőzött a Kontyos kocsmából.
Lókupec volt Szoboszlai Gábor. Egyszer a nagyvásárban őgyelegvén, a
muzsikáló lacikonyha mögött láttam, a hogy alkudozik egy emberrel, a ki
egy kopott szörü, sebzett oldalu, vén, sovány paraszt-lovat tartott
kötőféken. Sok-sok ló volt ott a korláttal bekeritett gyepen, meg
szekerek, meg oláhcigányok, és két zsandár sétált a nép közt, ragyogó
kakastollával s fénylő szuronyával. Szoboszlai Gábor csizmaszárában
ostor volt, a balkezével fogta a ló gazdájának a jobbkezét, s a maga
jobbkezét magasra tartotta a levegőben. A szemével a másik ember
tenyerébe célzott:
– Harmincöt pengő a csikó!
A másik ember lenézett a tenyerébe és csak csóválta a fejét.
– Magyar ember vagy ugyina?
A másik ember engedelmesen bólintott.
– Magyar ember vagy testvir. Jó magyar ember vagy. Harmincöt pengő lesz
a csikó.
A feje le-lebukott, a két csizma lassu csárdást járt a szür alatt. A
jobbkeze le-le akart csapni, de a féluton mindig megállott. Dadogva
rimánkodott tovább:
– Igaz magyar ember vagy tesvír, hogy az én istenem áldjon meg. Áldjon
meg az a jó isten testvír. Az isten is áldjon meg. Áldjon meg az isten.
Mind a két kezivel, testvír. Az áldjon meg, az én jó istenem áldjon meg
tesvír.
Egyszer csak belecsapott a másik ember markába, sokáig rángatták egymás
jobbkezét, Szoboszlai Gábor nekidült a másik ember vállának, átölelte a
nyakát, hurcolta befelé a homályos lacikonyhába, a melynek mélyén három
vályogvető cigány muzsikált. A piros kolbász zsirjának sistergése, a
cigányok cini-cinije, az emberek gajdolása, az asszonyok nyelvelése
fölött szállott kifelé a vásárba a paraszt kupec részeg rívása:
– É-hé-hé-n vagyok Szoboszlai Gábor!
Egy fényes tavaszi délben, a boldog harangszó alatt a piacon láttam
végigmenni Szoboszlai Gábort. Nem ment, cipelték kétfelől, egy kis
összement öreg asszony, meg egy nyurga, görbehátu, csámpás legény. Aznap
sorozás volt a városházán. A piac teli volt ünneplőruhás legényekkel,
sok legénynek a bokrétája mellett összehajtott cédula volt a kalapja
pántlikájába dugva, ezek egymás vállára tett kézzel dalolva sétálgattak
a városháza előtt. Szoboszlai Gábor kalapja az orrára volt huzva, a
karját markoló legényt ölelgette csókolgatta, s a hangja panaszosan
acsarkodott a piacon végig:
– Nem kellettél a császárnak… az én gyönyörü fiam… nem kell a
császárnak… ilyen gyönyörü fattyu… te gyönyörü fiam… jaj, jaj, jaj… mér
nem kell a császárnak… hej!… hun az a császár…
Fölemelte az öklét, megfenyegette a tornyot, megállott s előre bukott a
földre. A kis öreg asszony, meg a csámpás legény felemelték, hurcolták
tovább.
– É-é-én vagyok Szoboszlai Gábor… te császár… hun veszel ilyen katonát
te császár… hallod… éh-éh-én vagyok…