HÍD

… még az ég világos, a híd lámpáit már meggyujtották. Milyen meglepő a

lámpafény a nappal és az este között. A parton a négyemeletes házak

felett rozsdaszinü lesz a levegő, ezt a rozsdaszínű borúlatot csak

nagyvárosok felett látni. A parti gyárak kéményéből tolakodik fölfelé a

fakó füst, mintha a munka bánata menne az égbe. A parlament falai,

tornyai sötétednek, ellágyulnak a budai hegyek vonalai és a hegyekre

épitett villák finom cikk-cakkot rajzolnak az égre, mint az árnyjáték

kis palotái az orfeumban. Kivilágitott fehér hajó jön a Dunán. Utána

széles fekete csónak vánszorog, két halász áll benne, meg-meghajolnak,

mert eveznek. A hajó búg és leeresztett kéménynyel búvik a hid alá.

Gyári kürt hallik, a hang megáll, a levegő még egy kicsit dajkálja,

azután elveszti. Eszembe jut, hogy egy napnak vége van. Megdöbbenek.

Megállok. Végignézek a hídon és lelkembe belékap a kurta forgószél, a

csudálkozás a világ fölött és afölött hogy én is itt vagyok ezen a

világon. Postakocsi dübörög előttem, a bakon ül a kocsis mellett a

levélhordó, mindakettőnek pipa a szájában. Csengő villamos kocsi futott

el mellettem a sínen, kivilágitva, teli emberrel. Az emberek

mozdulatlanul űltek és nézték egymást forgó szemeikkel. Egy

messenger-boy jön gyalog, a biciklit a vállán cipeli. Fuvaroskocsi jön,

a kocsis papirzacskót tart a balkezében, a papirzacskón gyertyafény

dereng keresztül. Mellettem a gyalogjárón minden pillanatban elmegy

valaki. Katona. Uriember. Házaspár. Három munkásember, mindahárom a

földre néz. Sovány görbehátu férfi kicsi kövér asszonynyal, mint egy

kifli meg egy zsemlye. Cselédleány, kockás kurta rokolyában. Család:

apa, anya, előttük egy kis leány meg egy kis fiu. A gyerekek szépek, a

szülék csunyák. Ijesztő a szép gyermekekben megismerni a csunya szüléket

és a csunya szülékben a szép gyermekeket. Egy szabósegéd, fércelt

kabáttal a karján. Egy leány, utána egy férfi. Utánuk nézek. A férfi

egyszer-egyszer közelébb jár a lány mögött, azután megint hátrább marad.

Nem meri megszólitani. Mi járhat a fejükben? Egy öreg úr szivarral a

szájában. Állok, megnéz, én is ránézek, szemünk találkozik, elkapjuk

egymástól a tekintetünket. Két ember nem szeret egymás szemébe nézni. Az

ismerősök se. A barátok se. A testvérek se. Még a szerelmesek sem. A

csókolózók lehunyják a szemüket, tán azért, mert minden szem mélységes

közepéből a halál fekete panasza súgárzik. Ez az öreg úr elment előttem,

arcomba nézett és nem szóltunk egymáshoz és soha nem fogunk egymáshoz

szólani. Milyen hangja lehet mindezeknek az embereknek, akik némán

mentek el előttem? Csudálatos, hogy az ember összecsukja ajkait és nem

szól, mikor magában van, pedig az isten egyéb teremtményei, a madár, a

kutya, a béka meg az erdei vad inkább akkor ád hangot, mikor magára

maradt. Egy auto suhan át a hidon, egy nő ült az auto sarkában. Egy

pillanatra érzem a szivem dobogását, ezt az örök kopogtatást a boldogság

bezárt ajtaján. Egy vak jön felém, a bot lépeget előtte. Fekete pápaszem

van az orrán. Te szegény vak, miért takarod el két világtalan szemedet

embertársaid elől? Hiúságból teszed vagy kiméletből? Nekem is fekete

pápaszemet kellene hordanom, hogy ne lássák a szememet, mert az én

szememben benne van a világ és az még borzasztóbb, mint a világtalanság.

Miről gondolkozik ez a vak? Miről gondolkozik egész nap és éjszaka,

mikor nem tud aludni? Ó istenem, mi célod van az emberekkel? Nem lehet

egyéb célod velük, mint hogy megmutasd nékik ezt a bámulatos világot,

amelyet a semmiből teremtettél és gyönyörködjél abban, hogy az emberek

hogy csodálkoznak. De hát akkor miért engeded, hogy vak legyen valaki?

És ha annyi hangot találtál ki, miért van süket ember? És ha azt akarod,

hogy teremtményeid járjanak-keljenek és nézelődjenek, miért vannak

bénák, akik nem tudnak megmoccanni? Ez a vak elment előttem és én nem

simogattam meg a kabátja ujját és nem mondtam neki egy vigasztaló szót.

Eszembe jut, mennyi ember ütődött hozzám a földi életben, akiket mind

megnéztem és elengedtem őket egy jó szó, egy hizelgés, egy cirógatás

nélkül. Milyen furcsa véletlen összeköttetésben voltam az emberekkel,

akiket nem ismertem, akiknek a nevét nem tudtam, akikkel csak egyszer

volt dolgom egy percig. Azokra gondolok, akik megállottak a vendéglőben

az asztalom mellett és azt kérdezték: szabad? – és leültek és mikor

egyikünk elment, némán köszönt a másiknak. Meg akivel egyszerre akartam

bemenni egy ajtón, s udvariasan hátráltunk: Tessék! De kérem, csak

tessék! Meg akinek az utcán a lábára léptem és azt mondtam: pardon. Meg

aki tüzet kért tőlem és mig a cigarettem tüzes végét odaadtam neki, a

tüz fényénél néztem egy félpercig az arcát, azután kalapot emeltünk és

elváltunk. Meg akivel tüntetésen szorongtunk egymás mellett s együtt

kiáltottunk: Éljen éljen! Vagy abcug abcug! Meg aki megállitott a járdán

és azt kérdezte: Nem tetszik tudni kérem hol van erre az Izabella utca?

Meg egy kis fiu, aki levette a kalapját: Bácsi kérem hány óra? Meg aki a

szinházban az én zsöllyémre ült véletlenül és azt mondtam neki: Bocsánat

ez az én helyem. Meg az az úr, akivel tévedésből összekapcsolt a

telefonos kisasszony és aki azt mondta messziről nekem: Kérem letenni a

kagylót. Meg akivel egy vasuti kupéban űltem, csak ketten voltunk és

egyikünk felállott: Nincs önnek kifogása ellene, ha kinyitom az ablakot?

Meg akivel a kávéházban kicseréltem a kalapom, aztán megnéztük a kalapok

bélését, észrevettük a tévedést és mosolyogva adtuk át egymásnak

kalapjainkat. Meg aki egy széket kért el az asztalom mellől, meg aki egy

kiolvasott ujságot kért el tőlem, meg a bohóc, aki odafordult hozzám a

cirkuszban: Nincs egy gombostűje? És eszembe jutnak a kocsisok, akik azt

kérdezték: Hová nagyságos uram? És a villamos ellenőr, aki azt kérdezte:

Szabad kérnem a jegyet? És a finánc, aki két ország határán bejött

hozzám és megkérdezte: nincs-e a podgyászomban dohány és a postás, akit

annyiszor megkérdeztem: nincs levelem? és a hôtel portása, akitől éjjel

hazatérve megkérdeztem, nem keresett-e valaki? Nem nagyságos uram, senki

se kereste, – mondta a portás és én elfordultam tőle és nem kérdeztem

meg, hogy hivják, és hogy nem álmos-e, és nem mondtam meg neki, hogy fáj

a szivem, mert egyedül vagyok. És eszembe jutnak a trafikosnék és

boltossegédek és mind a szobalányok és takaritónék és pincérek és vasuti

kalauzok és szinházi ruhatárosnék és jegyszedők és rendőrök, akik

mellettem állottak, beszéltek hozzám, hallották a hangomat, láttak

engemet élni és akinek mindnek belenéztem a szemébe azalatt a pár

pillanat alatt, mig dolgom volt velük és éreztem, hogy ezek mind

emberek, mint én, belehelltem életüket és képzeletem öntudatlanul

foglalkozott velük és lelkem a felebarátság részvétét érezte. Soha

egyiktől se kérdeztem meg, hogy hijják, hány éves, és hogy érzi magát

ezen a világon. Ebben a pillanatban nyugtalan önvád ereszkedik a

lelkemre, életükre gondolok és ugy érzem, mintha felelős volnék

mindenkinek az életéért, akivel beszéltem, akit megnéztem és akinek csak

a fényképét láttam, vagy akinek csak a leirt nevét elolvastam, vagy akit

csak emliteni hallottam. Minden ember bennem él és szenved, mind az öt

földrészt érzem a lelkemben panaszkodni, hogy széjjel vannak szakadva és

vágyakoznak egymás felé és a lelkem ugy remeg, mint a tenger

tengerrengéskor és sajnálatom ugy borúl a világ fölé, mint a beborúlt

ég, amelyből mindjárt elered az eső. Az egész világ előtt kéne

fölállanom egyszer, mint egy végtelen piac közepén, egy magos tribünre s

ott lenne minden élő ember és én lekiáltanék hozzájuk: Minek éltek? Mit

akartok? Mirevaló minden, amit csináltok? Mirevaló bántani egymást?

Mirevaló pénzt gyüjteni? Mirevaló nagy házakat épiteni? Mirevaló, hogy

nevetek van? Mirevaló, hogy mindig beszéltek? Mirevaló iskolákat emelni,

tanitani és tanulni? Mirevaló könyveket irni és zenéket szerezni?

Mirevaló a szerelem után epedni és mirevaló előle menekülni? Mirevaló

minden? A világ egy pillanatra megállana munkájában, veszekedésében,

töprengésében, játékában és élvezetében és az emberek mind fölnéznének

és egy hangon fölkiáltanák: Hát mit csináljunk? Nem tudnám mit mondjak,

hirtelen csak bocsánatot kérnék mindenkitől, amiért él és meg kell

halnia és megmondanám, hogy nagyon sajnálok mindenkit és nem tehetek

semmiről, azután búcsut intenék a zsebkendőmmel és sirva leszállanék a

tribünről. Megfordulok, lekönyökölök a híd korlátjára és a Dunába

lenézek. Milyen ezüst szine van az alkonyatban a viznek. Vagy sárszine?

Milyen jól esik a viz fölé hajolni és nézni az egymás után uszó

hullámokat és a viznek a hullámok közt való gyürődéseit és a habok

ráncait, amelyek minden pillanatban változnak, megujulnak, elmulnak és

megint előjönnek. Szemem issza a viz folyását és fejemben egy

pillanatban egész életem megfordul és az jut eszembe, hogy igy vagyok

csak ezen a világon, mint aki benyit a kávéházba, körülnéz, látja, hogy

nincs ott, akit keres és megint kimegy a kávéházból. A végtelenségből

jöttem erre a világra és rövid látogatásom után visszatérek a

végtelenségbe. Az az igazi hazám és bizonyos, hogy ott jól éreztem

magamat, mert itt rosszul érzem magam. Ha egy pillanatra

megdermeszthetném a viz megfoghatatlan muló képét, lerajzolhatnám a

hullámzás dombjainak és völgyeinek tájképét egy pillanatában és

megállithatnám és elolvashatnám félig leirt szavakból való tovamosódó

tünődésemnek egy pillanatát és ezt együtt eltenném magamnak emlékbe. Egy

pillanatban itt a folyó felett azt a végtelenséget érzem, amelyre mindig

vágyom mindenben. A végtelenség sejtelmével indulok el sétálni a

fasorba, melynek a végét nem látom. Ezért szeretem az eget is nézni,

mert a kékségen át nem látok s csillagait megolvasni nem tudom. Ugyanezt

a nehéz és édes nosztalgiát érzem, ha a tengeren utazom, vagy ha a

sinpárt nézem, amely a messzeségben összeszalad és a horizonon elszökik.

Azért szeretem a csöndet is, a sötétséget, az eső hullását is, mert ezek

mind a végtelenség cselédei, ezért tartom talán néha a zsebórámat a

fülemhez és hallgatom elfeledkezve sokáig a ketyegést, ezért meresztem

sokszor a szemem a fali kárpit egyforma virágain, ezért könyökölök neki

a sürün kockázott szürke szövetnek, amelyet a szabónál elébem bontanak,

mert mindezek a végtelenség illuziójával kinálják lelkemet. Beléütök egy

ujjal a zongorába, hallgatom a csengve muló hangot és egy pillanatig azt

hiszem, hogy örökké fog tartani és leverten csudálkozom, mikor a csengés

emléke is elveszett a levegőből és csönd lesz a szobában.

A két könyököm a hidon, fejem lehajlott, nézem a vizet. Egyszer csak a

viz megáll és a híd megy velem előre. Megy a híd gyorsan, egyenletesen

uszik a viz felett és kőpillérei erősen nyomulnak a makacs hullámok

közé, szaggatják őket, és vizfoszlányaikat jobbra-balra szórják.

Gyönyörködöm ebben a szép csalódásban és hirtelen visszaemlékszem egy

szegény fahidra, amelyen épp ugy állottam magamban gyerekkoromban egy

kis ér fölött, amelyet Kösélynek hivnak, az isten tudja miért. A híd igy

elkezdett menni velem és én jól megfogóztam hogy el ne szédüljek és azt

hittem, hogy a híd most végig visz a Kösélyen, a Kösélyről a híd átmegy

a Berettyóra, a Berettyóról a Kőrösre, a Kőrösről a Tiszára, a Tiszáról

a Dunára, a Dunáról a Fekete tengerre. A Fekete tenger közepén

nekiütközik a híd egy fehér szigetnek, a szigetnek gyöngyvirágból van a

mezeje, a gyöngyvirágban selyem bárányok legelésznek, arany csengőcskék

csilingelnek a nyakukon szórakozottan, a bárányokat angyalok legeltetik,

akik mosolyogva és merengve sétálnak a bárányok után és arany hegedűn

játszanak arany muzsikát és a hegedű ugy sétál a csengő után, mint az

angyalok a bárányok után. Ezen a szigeten egy nagy rózsaszin iskola van,

a rózsaszin iskolába fogok járni, amelynek tantárgyai csupa játékok és

egy napi órarend ilyen lesz: 8–9 Bujj-bujj zöld ág, 9–10 Haragszomrád,

10–11 Kinn a bárány benn a farkas, 11–12 Nyisd ki asszony kapudat, hadd

kerüljem váradat. Az iskolában soha a gyerekre rá nem kiáltanak és soha

a tenyerébe nem ütnek az égető nádpálcával és mikor az iskolából

hazamegy a gyerek, befőttet ebédel és egész délután játszik, hogy

reggelre jól tudja a leckét és akkor befőttet vacsorál és mikor reggel

felkél, befőttet früstököl.

Sötétedik a viz alattam, azt a nehéz és hideg homályt kezdem érezni

magamban, melyet a híd alatt látok. A híd már megállott, a kellemes,

kurta szédület elmult a fejemből és megint arra gondolok, hogy

boldogtalan vagyok. Csudálatos, hát hol volt ez az érzés, hogy nem

éreztem az imént, mikor egy régi kis emlék mulattatott? Mig az emlékre

gondolunk, hol van a többi emlék a lelkünkben? Az egész világ el van

téve bennem és életem minden percének képe. Olyan lehet az emlékezet,

mint valami óriási diszletraktár és eszméletem szinpada mögött folyton

tologatják a kulisszákat. Az imént egy emlék tündéri képe volt elől, s

nem láttam tőle egyebet. Most csak ez a mozdulatlan szürke viz van

bennem, ami alattam van. Nem is viz, sár egy kiszáradt patak fenekén s

ugy hajlok föléje, mint a füzfa. Az elmult multat nézem, mint a füz az

elment patakot. Az ifjuság jut eszembe. Meddig tart az ifjuság? Talán

épen ebben a pillanatban mulik el az én ifjuságom. Szeretnék segitségért

kiáltani. Mintha hajóra léptem volna most és visszafordulnék az exotikus

kikötő felé, ahonnét tovább kell menni. Szivemben vágyaim, mint örökké

tárt karokkal álló leányok, tördelni kezdik kezeiket, és sikoltozásuk

elnyomja a búcsu szelid zokogását és szétszóródott hajuk vad lobogása

elnyeli a lemondó kendőlengetést. A hajó indul, vissza akarok menni, itt

akarok maradni, itt felejtettem valamit, mindent… elfelejtettem

kimulatni magamat… most ablakfüggönyök huzódnak szét a kikötőben és

kinyilnak az ablakok és minden ablakban álomszép nők mosolyognak felém

és hivnak a kezükkel és kiállanak a virágos erkélyekre és kitódulnak a

kapukon és a házak előtti téren affektált illegéssel sétálnak és piros

zenekarok ülnek ki a tér közepére, mandolin van a zenészek kezében és a

mandolinoknak szivalakja van és olyan édes dalt játszanak, amilyet

sohasem hallottam még és fáj tőle a szivem, mert az én szivem mind a

mandolin, amelyet kegyetlen ujjaikkal a zenészek pergetnek. Szép fiuk

özönlenek elő egy sikátorból, eldobják cigarettjeiket, kacagva ragadják

meg a nők derekát és az egész kikötő táncol. Egy táncosnő magában forog

a középen. Ő a legszebb, körülállják és tapsolnak egy ütemre. A táncosnő

otthagyja őket, a parthoz fut, a nevemet kiáltja, eldobja

castagnette-jeit és zokogni kezd. A hajó farára rohanok, kiterjesztem

karjaimat, a mély vizet látom a hajó és a part között. Az utasok

közönyösen néznek reám, a kapitány elől áll a födélzeten és nem

fordithatja vissza a hajót. A hajó elvisz, azután a Szahara-sivatagon

kell utaznom, a vonat ablakából semmit nem látok, csak a homokot és a

telegráfoszlopok ugy repülnek el egymás után, mint az élet napjai és a

sivatag végén meghalok.

Sóhajtottam, fölemeltem a sóhajhoz a fejem, mert igy mélyebbet tudok

sóhajtani. Milyen jól esik sóhajtani. A világon nincs tökéletes öröm, de

tökéletes szomoruság sincsen, mert a legnagyobb szomoruságban is sóhajt

az ember, és a sóhaj kellemes. Hálás vagyok a természetnek a sóhajért és

sajnálom, hogy nem tudom hányat sóhajtottam egész életemen. Szeretném

megolvasni és mindet külön megköszönni a jó istennek. A mély sóhajhoz

föl kell emelni a fejünket, talán azért, hogy meglássuk az eget. Az égen

ragad a szemem.

(1912.)