A korzó hirtelen széjjelment. Van egy pillanat, a melyben megrezzen,
haboz s rendetlen lesz a szórakozottan és szabályosan szembe folydogáló
sétálás estefelé a téglaélével kövezett piactéren. Mint az andalodott
körséta a négyes előtt föleszmél, megáll és elfogy, mikor a banda
rázendit a Faust-keringőre. A korzó is mintha egy jelre,
összebeszélésben oszlana el. A Körner-féle modern üzlet redőnye
lezördül. Egy kölyök a pesti lapot kiabálja a járdán. Két zsandár lép el
a templom előtt leszegett fejjel, zöld tollaik nem mocczannak, csizmájuk
csupa por, a tanyák felől érkeznek. A mészáros vérfoltos fehér kötényben
kijön a székből, leakasztja az ajtókról a felfeszitett nyuzott bárányt,
szikkadt ökörcombot, becipeli. A kofák fölkerekednek a kis székről,
berakodnak a bódékba. A piactér sarkában a depó előtt a kihordott
székeken telepedik a regálebérlő családostul. A regálebérlő hajadonfővel
van, német lapot tart az arca elé, sárga koponyájából látszik egy karéj
a lap fölött, egyik lábát a másikon áttette, a bő nadrágszár felhuzódott
és a cugos cipő strupnija kicsüng és a fuszeklira göngyölt és elkötözött
alsónadrág fehérlik és gyolcs madzagjának lelóg a vége. A regálebérlőné
egy többszörösen felfuvalkodott nagy massza asszony, olyan mintha csupa
ballonok ragadtak volna össze s egyik sem akarna engedni a maga
gömbölyüségéből és terjedelméből. A kékpettyes fehér ruhába takart
ballonok fölött ül a regálebérlőné feje, duzzadt, sötét kis gömb, a
szája gépies szünetek között ki-kinyilik, s a fej hátra-hátrarándul, a
ballonokba szükséges levegőt kapkodja befele. Szemei összehuzódva
messziről nézik a sétáló, meg-megálló és elvonuló intelligenciát.
Micsoda gondolatok bugyborékolhatnak a pici fekete konty alatt az óriási
nehéz bálvány fejében? Talán bokátlan lábai alá szeretné taposni az
egész világot? Vagy az a homályos lusta gond szunyókál csak a fejében,
hogy hogy áll fel megint a székről, mikor becsukják a depót. A székből,
akin ül, nem látszik ki semmi. A patikussegéd kiállott a lépcsőre
cigarettázni. Feje fölött az alkonyattól borult nagy arany betük: A
Reményhez. Az alkonyatnak ünnepélyes, édes és szomoru világossága
mindenen mosolyog és mindent ugy elpingál, az ablakok fényét, a sárga és
barna házfalakat és az uj cseréptetőket és a sápadt bádogtetőket és a
fiatalemberek vöröses köznapi ruháit és egy árva lila szoknyát és a
gömbákácokat a járda szélén és magát a levegőt is olyan nagyon
átlátszóvá, olyan rendkivülivé teszi, mintha valami észrevehetetlen
arany világitana benne. A korzó egyszer csak eltünt. A karonfogva sétáló
fiatal házasok, a városi urak, a bank fiataljai, a biróság nőtlenjei, a
kisasszonyok, a diákok és felsőslányok és mamák és idős urak, mind az
egész, a közönség, a társadalom, a világ, a mely tegnap is idekinn volt
és holnap is kijön. És ugyanazok ugyanazokat nézik és a fellegeket nem
nézik és ugyanazok ugyanazoknak köszöngetnek és másnak nem köszönnek és
ugyanazok ugyanazokkal diskurálnak, egyformán, ugyanazt és mást nem
mondanak és mindig ugyanazt gondolják és mást nem gondolnak és mindig
ugyanazt akarják és mást nem akarnak és nem változtatnak semmit, csak a
napok neveit és a naptár dátumait napról-napra és különösebbet nem
tesznek és nem tehetnek. Mindenki hazament. A boltosok zárnak sorba.
Ebadta, a bolond cigány kemény kalapban és kivasalt hosszu lábravalóban
előtétováz bagót keresni. Az úri kaszinó udvaráról az utolsó kugligolyó
fáradt dongása hallik, elmulik. Mintha egy hosszu ásitás menne végig a
háztetőkön, á-á-á. A toronyban a nyolcat harangozzák. Este van.
A korzón egy szál fiatalember maradt. Vagy talán csak most jött elő,
mikor a többiek elmentek. Nagy sovány alak, sötétkék öltönyben, fehér
nyakkendője van, kemény kalapján vastag gyászszalag tapad. Megáll a
korzó szélén, szórakozott botja egy pár kört csinál a levegőben. A
balkezében sárga szarvasbőrkeztyüt tart, a keztyü lapos ujjai szépen
összeállanak. Talán egyszer se huzta még fel a keztyüjét. Visszasétál
lassan, megint elősétál, állva marad, elfordul, lassan bemegy a
templomkertbe. A templomkert körül van vasrácscsal. A vasrácson belül
törpe ákác végig, az ákácok előtt keskeny ut vándorol körbe, az uton
belül orgonafák, jázminbokrok sürün. A templomkertnek beljebb is van a
templom körül sétáló utja, szép piros téglaút, alacsony tujával és
szende virágágyakkal szegve. Azt használják az átjáró népek és vasárnap
délután ott üldögélnek a padokon és ott passzióznak. Ezen a külső,
homályos szük uton nappal se jár senki, legfeljebb elszánt kis fiuk
hatolnak be néha ide a sürün keresztül verébfészket nyomozni, orgonát
csenni, sipolni való ákáclevelet tépni és ákácmagokkal teli kemény zöld
tobozt gyüjteni, hogy ezzel aztán mit csinálnak, fájdalom, már
elfelejtettem.
A hosszu fiatalember besétál a temlomkertbe. Egy sárgaruhás és sárga
keménykalapos, fáradt arcu és dülledt szemü ur lépked szembe vele erős
kopogásokkal. A botja koppan olyan nagyokat, a mely az ur előtt jön a
jobbkeze alatt, kemény meggyfabot, a jobbkéz zsarnokian szorongatja
görbe fogóját, s a bot egyforma nagyokat ugrik előre és jól
megkapaszkodik a kövön. Mintha a botba ment volna az úrnak minden
akarata és minden élete. A két láb habozva és rezegve emelkedik és
tapogatózik a bot után, mintha minden lépésnél a vizbe akarnának lépni.
A hosszu fiatalember kitér és nagyot köszön, vizszintesen tartván ki a
kalapját. A bot megáll a sárga ur előtt, az ur felnéz és olyan mereven
tartja magát, mintha gőgje nem ismerne határt.
– Szervusz. Hova hova?
– Sétálok kérném.
– Sétálok. Én is sétálok. Tudja Elemér öcsém, hogy nekem tábeszem van?
Ugy-e Elemér?
– Elemér, igen kérném.
– Tábesz. Tábesz dorzalisz. Tudja öcsém, mi az?
– Óh dehogy kérném, nem ugy néz ki a főjegyző ur.
– Ez tábesz dorzalisz. Öcsém engemet nem ismer. Nyolc éve járok már én
igy. Nyolcadik éve. Tábeszem van. Szervusz.
– Ajállom magam aláztos szolgája.
A hosszu fiatal ember bókolt, föltette a kalapját, a meggyfabot
elkopogott a sárga urral.
A hosszu fiatal ember a templom háta mögé sétál, begázol a homályos
hátsó ösvényre, ott jár egy darabig, azután leereszkedik egy fakó
lócára, mely az ákácbokrok alá huzódott.
A mellénye felső zsebéből egy Hölgy-cigarettet huz föl, beléfú a
szopókába, két ujjával lassan végigmángorolja a cigarett testét, az
előcsúszott dohányt a bal keze hüvelyk- és mutatóujjával lecsipi,
széjjelmorzsolja s lehinti. Rágyujt. Az első füstöt vademberi áhitattal
és ijedelemmel szijja be, hangot adnak ajkai: ppáh és hosszan fujja ki
magából a füstöt, egy halvány fütytyel: fhüüü. Előrehajlik és a
pálcájával enyhén ütögeti a földet. Beesteledik. A kerek ezüst hold egy
gyémánt csillaggal az égen van. A fiatal ember pálcája és a pálca
árnyéka egyforma tempóban ütődik össze a pad előtt és ugyanazt a
hegyesszöget alkotják ujra és ujra és ujra. Végre megnyugszik a pálca
vége a földön s ugy marad ott, mintha elgondolkozna. A piactéren elkopog
egy pár csizma. Azután csend van. Mintha hirtelen mindenki elköltözött
volna a városból. A fiatal ember fütyörészni kezd. Semmit se fütyöl,
csak fütyöl. A mit fütyöl, nem zenei, de zene, kezdődik mint a
szórakozott halk cifrázás, a mit a cigány csinál gyantázás után és
folyik magától, össze-vissza, van benne motivum gyermekdalból, sebes
csárdásból, hallgató nótából, keringőből, kupléból, operettből és
operából. Operából, a mit tán nem is hallott soha, a ki fütyörészi,
képzeletnek és titokzatos fájdalomnak operájából, öntudatlan
hangjegyekkel. A fiatal ember elhajitja a cigarettet és fütyörész és
fütyörész. Köröskörül az elsötétedett levelek tartják magukat és
hallgatják. A fiatal ember elhagyja és megint kezdi. Egy sötét kalitba
zárt, megfoghatatlan madár fütyörész itten a kis ákácok, orgonák,
jázminok közt a templomkertben: a lélek.
Egyszer csak a szomszédban valahol egy kiskapu nyikkan. És óvatos kicsi
csúszások sietnek kinn, a kövezeten hátrafelé, a templom háta mögé. És
mintha szél jönne, suhan a bokrok közt a lóca felé valaki. Egy kapkodó,
sötét-piros nagykendő és világitó fehér ruha. A lócára esik.
– Itt vagyok. – És sebesen lélegzik.
– Kisztihand.
A fehér ruha suttog hevesen:
– Ugy dobog a szívem. Mama még fenn van. Mért szöktem megint ki. Félek.
Hfff. Fázom.
– Huzza össze ezt a kendőt. Hárászkendőben kell jönni? Mit ér ez?
Felvehette volna azt a kabátkát.
– Semmit. Nem is fázom. Forróságom van. Mit fütyörészett itt megint? Én
nem akartam többet kijönni. Mit ül ide. Utoljára jöttem ki. Azt akarja,
hogy megháborodjak? Mióta van itt?
– Nyolc óra óta. Én nem híttam magát.
– Pszsz… nem jön valaki?
– Nem.
– Egyszer megjárom. Óh Jézus. Nem szabad ezt. Téboly. Mit vacsorált?
– Miért kérdi?
– Nem tudom, csak. A kisbikában vacsorált?
– Nem. Sehol. Nem szoktam vacsorálni. Vacsorával együtt nem tudom
beosztani magamnak. Nem is érdekel a vacsora. Máskor ne kérdezze.
– Oh ez az élet. Mikor véglegesítik?
– Nem érdekel. El akarok menni innen. Nem birom ezt a rongy várost. Nem
tudok egy emberrel beszélni. Nem birom itt ki.
– Kócs Janival összebarátkoztak.
– Á. Egypárszor billiárdoztam vele.
– Harmatos ez a pad. Hüh, hüh. Nézze a lehelletem. Pedig forróságom van.
Orbán jön most?
– A mult héten volt Orbán.
– Jézus! Ne fogja meg a kezemet. Nem állom ki. Ne nyuljon hozzám egy
ujjal se. Egész nap sirtam.
– Adja ide a kezét.
– Nem adom. Itt van. Jó, ereszsze el. Ereszsze el, ugy. Hüvös a keze.
Mit akar tőlem? Mit akar? Hisz ez téboly. Ha mama keresne. Jaj.
Megmondom a gyümölcsösbe járkáltam. Mindig fáj a fejem. Nem is igaz,
ennyit se mondanék. Kiabálnék: ölj meg, a templomkertben voltam
gavallérral, öljetek meg!
– Pszsz…
– Én nem is ismerem magát. Kócs Jani bemutatja, avval én még nem
ismerem.
– Én nem kértem, hogy bemutasson. Én se ismerem magamat. Idejövök
Debreczenből, mit akarok itt, nem akarok itt élni. Piroska…
– Mit akar a nevemmel.
– Semmit.
– Őrült vagyok én. Megháborodok otthon, szent hogy megháborodok. Reggel
surolták a nagy szobát. Nem birtam hallgatni. Elkezdtem sikótozni.
Rámjött. Beszaladtam a hálóba, bevágtam az ajtót, lecsaptam magam a
kanapéra, sirtam mint az eszeveszett. Mama nem is mer már hozzám szólni.
Beraktam a spalétákat, otthagyott. Délután zongorázni akartam, felnyitom
a zongorát, egy percig játszottam, nem tudom mi lelhetett, azt hittem
szétszakad a szivem, elkezdtem ököllel verni a zongorát, mig csupa veres
nem lett az öklöm. Most is fáj. Leestem a pádimentomra, ugy sirtam.
Belevertem a fejem a zongora lábába, akarattal. Fel is dagadt. Itt ni.
Késsel nyomkodtam a hajam közt. Egy kicsit lelappadt. Fogja meg.
A fiatal ember odahajolt, a hüvelykujjával tapogatta a daganatot. A hold
rezdülve s rezdülve ment feljebb az égen és lelocsolta őket mosolyával.
Olyan világosságot csinált a hold, hogy a lány felijedt.
– Jézus, ni a hold. Imádom, de sokszor reszketek is tőle. Azt hiszem az
én arcom lesz ilyen, ha meghalok. Mondja hisz a másvilágban?
– Nem érdekel. Milyen nagy a haja. Olyan fekete, nem tudom, mint az
álom.
– Én rajongok a halálért. Nincs egyebem, mint a halál. Én sokáig az
életért rajongtam. Most is rajongok érte. Mondja, mért nincs boldogság!
Boldogság, ahhh!
– Ne olyan hangosan.
– Nem bánom, fogjanak meg. Mondja, mit gondol felőlem? Mit akar velem?
Rosszat akar velem? Nem fog bántani! Engem soha senkise bánthat! Ez
téboly! Jaj megyek már!
A lány felugrott, a könnyü piros nagykendő körbe lebbent a dereka körül.
A fiatal ember megkapta a kezét.
– Üljön vissza. Maradjon itt még.
– Szoritja a kezem. Hagyja el. Mi lesz velünk. Hadd megyek.
– Üljön vissza.
A fiatalember huzta a kezét, a lány leült.
– Milyen csend van itt. Nézze ezt a templomablakot. Be van drótozva.
Milyen sötét. Mindig ugy félek ránézni. Be merne menni most a templomba?
– Be. De mit csináljak odabe?
– Jézus! Maga is őrült. Mért nem akar társaságba járni?
– Én, itt? Miféle társaságba? Lenézem az egészet.
– Maga nagyravágyó.
– Nagyravágyó vagyok. Mindig az voltam. Nekem nem imponál semmi ezek
közt az emberek közt. Nekem Debreczenben sem imponál semmi. Én nem tudok
meglenni semmi pályán. Én virtuóz akarok lenni. Nekem az imponál.
– Mit akar, miféle virtuóz?
– Nem tudom, nem tudok semmit. Vadember vagyok. Vadállat. Kártyás tudnék
lenni Monte-carlóban. Kém. Nagystilü szélhámos. Soffőr egy nagy
udvarnál. Egy királyi soffőr. Én tudok autót vezetni, kinek van itt
automobilja, ezen a rongy helyen! Pilóta is lennék, de azok szegények.
Koldusok. Az nem élet.
– Nem élet, ez itt nem élet. Mit várhatok itt, mit álmodhatok én itt?
Csak otthon lenni akár a cseléd. Hát hol az élet, a multkor kinn voltunk
a szőlőben, nekiszaladtam az országutnak, szaladtam messzire, messzire,
összerogytam. Milyeneket mondok el magának, téboly. Mert maga nem
idevaló. Elmegy. Jaj, ezek a jázminok Tavaly is igy teli volt vele a
templomkert.
– Nehéz szaga van. Szereti?
– Rajongok a virágokért. Bolondja vagyok! Sokszor nekik esem, csókolom,
csókolom. Az orgonába bele lehet temetni az arcát az embernek. Olyan jó
hüvös és csendes, majd elalszom benne. Sok szegfüt is olyan jó csókolni
együtt. A rózsáért megőrülök. A rózsa visszaadja a csókot. A fehér
rózsákat agyoncsókolom. Sokszor megutálom őket, émelyedek, megfogom,
széttépem, összemorzsolom, kihajigálom az ablakon. Gyülölöm. Nem állom
ezt a jázmint. Elájulok, jaaaj.
A lány behunyta a szemét, hátratette a fejét. A fiatal ember közelébb
csúszott, a lány nyaka alá támasztotta a jobbkarját és fölemelkedett és
árnyéka utána hajlott a pad előtt a világos földön. A pálcája lecsúszott
az öléből és egyet koppant. A jázminok véges-végig sürün és moccanás
nélkül fehérlettek és álmukban engedték illatukat. A toronyban odafenn
egy nagyot vert a toronyóra.
– Jézus, mi az! – A lány mélyről és gyengén sikoltott, felugrott, a
sötét templomablakra nézett és alig hallotta maga is, amit mondott:
– Megölöm magam.
Azzal suhant visszafelé és eltünt a bokrok közt, mint valami eltévedő
pillangó. A toronyóra kondult odafenn egymás után, egyformán, mélyen és
hatalmasan és egyik kondulás visszhangot adott a másiknak.