Egyik tb. megyeinél voltunk együtt; rendes, vidám társaság. Hangosan
kacagó vidéki rokonok, köztük Buckó bácsi és előkelően mosolygó helybeli
urak. A bor már erősen fütötte a férfiakat és közel volt a perc, mikor
az asszonyok lassan átszivárognak a szomszéd szalonba és az urakat
magukra hagyják a kártyával, a borral és a borsos adomákkal, amelyeket
feszült csend hallgat és kitörő hahota kisér. Már most is csak a férjes
asszonyok voltak bent, akik még szemet tudnak hunyni egy-egy borsosabb
történet és holmi kicsuszott paprika-piros szó fölött.
A szerelemről volt szó. Meg a házasságról, meg ami ezzel a kettővel
együtt jár: az intrikákról. Mindenkinek volt már egy jó esete, amikor
megszólalt Buckó bácsi:
A végire a legkülönbet; még ilyet nem hallottatok. Ha már benne vagyunk,
most elmondom, a Szegedyné históriáját: hogy „kőcsönkenyér hogy jár
vissza!“
Mozgás lett, mintha a szél csap le a rozsra. A vidámság szele járta
körül előre az ábrázatokat.
– Nekem szabad rosszat mondani róla – folytatta a bevezetést Buckó bácsi
–, mert mindenkor kedves komámasszony volt, de el ne mondjátok neki,
mert kiszedi a hajam.
Kacagtak és szinte látták a tultemperamentumos Szegedynét, aki
véletlenül és szerencsére nincs itt, amint nekiáll a Buckó bácsi
olajbarna képének. Az öreg ur ezüsttel szőtt fekete feje, mintha ettől a
rácsillogó vidám szemektől szikrázott volna meg.
– Hát azt akarom elmondani, hogy Szegedyné hogy vétette el a fiát az
alispán lányával és hogy házasitotta meg a lányát az alispán fiával… Ott
kezdődött a dolog, hogy nekik maguknak kellett volna összemenni, persze,
még a mult században, amikor az alispán urunk még Ratkofszky Laci volt,
ő meg Nemesbirta Kata.
– Milyen romantikus! – szólalt meg egy fiatal asszonyka.
A’ biza. Romantikus. Mert mind a ketten nagyon semmitlenek voltak. Laci
osztán elvette a Jakob lányt, mert szegény fiunak gazdag lány kell, Kata
meg hozzáment Szegedy Józsihoz, mert régi törvény, hogy szegény lányt
csak szegény ember mer elvenni.
Szippantott egyet-kettőt.
– Hanem azért megmaradt az alte Liebe. Mikor Szegedy Józsi kidült és az
özvegy két gyerekkel itt maradt, Ratkofszky sógor lett a gyám.
Szomszédba is laktak, a gyerekek igazán együtt nőttek fel.
– No, hol a medve? – szólt bele a házigazda, aki vendégei számára is
vigyázott, hogy el ne lassudjék a társalgás. – Ezt mind tudja itt
mindenki.
De Buckó bácsi nem az az ember, akit ki lehet hozni a sodrából. Ami a
históriához tartozik, azt el kell mondani!
– Hát a gyerekek együtt nőttek fel – ismételte csak azért is –, kivált
amikor árván maradtak odaát is, az alispánéknál. Akkor ugyan még csak
főjegyző volt Ratkofszky sógor. Biztattuk is őket, hogy házasodjanak
össze, de a sógor azt vetette, hogy amelyik barack neki nem kellett
zölden, azt nem eszi meg lottyadtan se.
Hát teltek, multak az esztendők, a komámasszony már csak azon sirt, hogy
süti el a gyerekeit, mert az uráról szegény fejiről bizony nem maradt
egyéb váltónál, legfeljebb még egy nadrágszij.
– Az is valami, biztatta Laci sógor. Meg azzal vigasztalta, hogy: majd
beleszól az Isten.
Hát egyszer csakugyan bele talált szólani, még pedig szinte hamarább is,
mint kellett volna.
Mert hogy a gyerekek, mondom, mindig együtt voltak, a komámasszony
egyszer csak megfogja a legnagyobb keresztlányát és ájulva mondja neki:
– Jézus Mária, mi történt veled, te csöppség?
De a csöppség… sehogy se akart szint vallani.
Elővette hát a fiát, – olyan jogászgyerek volt akkor az Anti, – azt
kezdte virgálni:
– Anti te! Mi van ezzel a kis lánnyal, a Valériával?
– Ű nem tudja?
– Nem tudod! No megállj, mindjárt megtudod!
Elővette az egyik örökséget, a nadrágszijat és Anti vitéz bizony
csendeskén bevallotta, hogy csakugyan _az_ a baja a kis Valériának.
Na a komámasszony is összecsapja a két kezét:
– Ó te szerencsétlen te, ilyet kellett tenni! Most hogy mersz a
keresztapád szine elébe kerülni?… Hisz ez borzasztó!… Ha már igy
voltatok, mért nem kérted meg a kezét a kis lánynak!…
– Hát – azt mondja a fiu – ugyse adta volna nekem!
– Hogy tudod?
– Megmondta kereken, hogy ne nagyon cicázzak Valival, mert az ugyse lesz
az enyém!
Ó istenem, ilyenekkel törődnek ezek a taknyosok… Mi gondod neked a
továbbira! _Te már megtetted a magadét!_… A többit bizd rám… Jaj
istenem, istenem, már mihez fogjak, mibe kezdjek, hogy jóvá tegyem?…
Eredj a szemem elől, mert rád se tudok nézni!
Azzal felöltözött szépen, selyembe, kalapba, feltette a strucctollait és
ment a megyeházra. Nem is a lakásra, hiába voltak szomszédok, hanem
mindjárt a megyeházra! Hogy impozánsabb legyen!
Bejelenteti magát a hajduval a főjegyző urnál. Laci sógor maga siet ki
elibe. Isten tudja miről van szó, gondolja magában, hogy Kata itt
tiszteli meg.
– Komámasszony, tán felfordult a világ?
– Hajjaj! Fel biz a!
No, betessékeli, mert a komámasszony olyan fennhangon kezd beszélni,
hogy megyebotránkozásra van kilátás.
– Jaj kedves komámuram, hogy ezt éppen nekem kell és hogy éppen neked
kell elmondanom! Hogy éppen az én fiam és éppen a te lányodat…
Laci sógor persze az egészről semmit se tudott, ugy hallgatta a dolgot,
mint a végitéletet.
– De ne félj komám – mondja _ilyen_ hangon Kata és ököllel veri az
asztalt, tenyérrel a sógor előtt, hogy csak ugy csattog –, ne félj, én
rögtön ráripakodtam a kölyökre, hogy: te akasztófavirág, ha megtetted,
most már elvedd a lányt!…
Még a sógornak kellett örülni az ő kedves komasszonya nagylelküségének.
Igy a fiát már csak elsütötte volna. Maradt még a lánya, Juliska; már
négy esztendeje árulta hiába, nem lehetett férjhez adni; senki se mert
beleharapni az Eros almájába.
Már azt hitték, otthon marad az édes, magnak; Laci sógor el-el is mondta
bizalmasan, hogy ez az Isten büntetése. Ingyen se kell az senkinek…
Persze ő most nagyon bátor volt, hiszen az ő legnagyobb fia, Gabi, vagy
öt évvel volt fiatalabb Juliskánál.
De hát a jóisten megint beleszólt és a mult karácsony előtt egyszer csak
az anyja nyakába borul a Juliska.
– Jaj, édes anyám, öljön meg!…
– Ne beszélj már!…
– De bizony!… Gábor…
– Hát osztán?
– Hát osztán az a baj, hogy a fiu buvik előlem, sőt azt mondták tegnap
róla, hogy más megyébe pályázik el a mostani tisztujitáson.
No, az én drága komámasszonyomnak se kellett egyéb. Csipőre tette a
kezét, mint egy falusi biróné:
– Micsoda?! Buvik előled! No hát majd én megkeresem! Ne félj, fiam, van
még neked egy édesanyád, szegény, ártatlanom! Majd az apjával számolok!…
Azzal felöltözik megint fekete selyembe, felrakja a strucctollait és
megy a megyeházára? Be se jelenteti magát, egyenesen be a sógorhoz.
– Hát koma! Mi dolog ez! Mi lesz?
– Mi legyen? – kérdi Ratkofszky sógor, aki persze mindjárt tudta, miről
van szó.
– Mii?… Emlékszel, hogy amikor az én fiam?… hogy akkor én
asszonylétemre?… hogy ráparancsoltam, hogy jóvá tegye a hibáját!…
– Az istenért – azt mondja Laci sógor –, ne ilyen hangon, hiszen mire az
utcára érsz, már ki is nyomtatják az ujságokban! Tudod, hogy kandidálva
vagyok. Nem elég, hogy csak ősz fejjel birtam kibőjtölni az
alispánságot, most még a kell, hogy valaki beleköpjön a levesembe!
– Na hát én nem vagyok az, aki botrányt csinál. Kivált, ha velem szemben
is ugy viselkednek, ahogy uri dolog!
– Hát mit akarsz?
– Azt, hogy szólj a fiadnak! Tegye jóvá, amit a Juliskám ellen vétett!…
Szólhatsz! Megteheted!… Kőcsönkenyér visszajár!…
A társaság harsogva kacagott és Buckó bácsi még megszólalt.
– Hát bizony, igaza volt. A mai világban senki se ad prezentbe egy-egy
ilyen karéj kenyeret!
A társaság csendesen, rosszmájuan nevetgélt, és megértően bólogattak:
hogy ilyen az élet.
A háziasszony elbiggyesztette a száját:
– No, Buckó bácsi, maga csak rosszszáju ember. Nem szeretnék a nyelvére
kerülni.
Buckó bácsi csendesen pislantott ki lapos szempillái mögül:
– Bizony hugom, magam se szeretném… De azért itt is megvan ám a morál! S
mi a morál? Az, hogy ha a mult században Ratkofszky Laci elvette volna
Nemesbirta Katát: akkor ma én volnék a legdiszkrétebb ember a világon,
mert egész este nem lett volna miről beszélnem.