Az ügyvéd, mikor a mezőről hazafelé jött a kis bricskán, minduntalan a
terebesi aktára gondolt. Szép reggel volt, a véghetetlen pusztán szelid
szél fujt s a sárga napsugarak a zöld mezőkön mint valami áradat
terültek el. A szőke árpában, a haragoszöld zabban fürj futott, a
kukorica fiatal levelei, mint komikus törpék, a nagyokat utánozták. S az
ügyvéd minduntalan bosszusan csóválta a fejét; a terebesi aktára
gondolt.
Amint a szélmalmok alatt beért a városba, már biztos volt benne, hogy
semmi mód nincs rá. El van veszve az egész kis ügy. Nagyon bosszantotta
a dolog. Megnézte az óráját.
– Siess – szólt a kocsisnak –, még lekésem a tárgyalásról, mindjárt
kilenc óra.
A kocsis közésuhintott a lovaknak, amelyek a poros uton nekieredtek s a
könnyü szél a felvert port vigan sodorta be az ablakokon, amelyeket
naivul, szellőzés kedvéért, nyitottak ki a kisasszonykák.
Ahogy a hosszu, végire várhatatlan Berettyó-uton az egyforma házak
irgalmatlan hosszu sora közt a Fő-térig hajtatott, egyszer csak örömmel
vette észre, hogy az albiró most megy elég kényelmesen a járásbiróság
felé. Amint a zöldre festett papház előtt utolérte, ráköszönt:
– Szervusz Béla.
– Áh, alázszolgája, szervusz Endre bátyám.
– Még csak most mégy a hivatalba?
– Áh, még nincs későn.
– Nono, az öreg sokat morog. Az este is azt beszélte, hogy az urakat meg
kell rendszabályozni. Nem ismerik a hivatalos időt.
Nevetett hozzá kedélyesen.
– Látod, öcsém, én már a tanyáról jövök.
– Igazán? Mikor indultál Endre bátyám hazulról.
– Négykor fogattam, öcsém. Te még akkor jól aludtál; akkor fordultál a
szebbik oldaladra.
Ujra hangosat kacagott.
– No szervusz!
– Igaz ni – szólt le hirtelen –, van ma előtted egy kis ügyem, a
terebesi dolog. Kérlek alássan, én a féltizenegyessel felmegyek Pestre.
Majd a Janit küldöm be a tárgyalásra; nagyon megkérlek, öcsém, hogy tiz
órára végezz a dologgal, hogy az eredményt tudjam.
– Hány órára szól az idézés?
– Kilenc órára.
– Hiszen kilencre még itt sem lehet a másik fél; úgy rémlik, szolnoki
ügyvéd jön.
– Jójó, azért mondom tizre. Kilenc óra tiz perckor itt a pesti vonat
Szolnok felől; a fene a bokáját, tiz óráig csak be tud gyalogolni az
állomásról.
– Kérem szépen, kérlek alásson – szólt az albiró, aki minduntalan
elfeledkezett a tegezésről a nagytekintélyü ügyvéddel szemben.
Kalapot emeltek egymásnak, a biró bement a járásbiróság nagy barna
kapuján, az ügyvéd pedig hazahajtatott a Vasut-utcába.
Hallotta, mikor a vonat fütyölt; ugyancsak pontosan érkezik ma.
– Jani – szólt a bojtárjának –, rendben van a terebesi ügy?
– Igenis, Endre bácsi.
– Eredj a tárgyalásra.
– Nem tetszik bemenni személyesen?
– Nem, a féltizenegyessel megyek Pestre.
A fiatal doktorandus nagyon elbámult. Nem úgy ismerte a terebesi
aktákat, hogy csak ilyen könnyedén vegye a dolgot a principálisa.
Felvette az irattáskáját s belepakkolta az összes aktát.
– Csak szaporán, már elmult kilenc óra.
– Még most ért be a vonat…
– Nem kérdeztem semmit.
A fiatalember idegesen kapta a kalapját, vékony sétapálcáját, a szájába
dugta félig elégett cigarettáját és ment. Még egyszer gyáván
megkockáztatta:
– Nagyon jó lett volna, ha Endre bácsi személyesen tetszik…
Az ügyvéd csak ránézett s a fiu elnémult.
– Izé… – szólt utána hirtelen a segédjének. – Jól jár az órád?
– Vasut szerint.
– Ha féltizig nem lesz ott a szolnoki zsidó, konstatáld az albiró előtt.
Háromnegyedtizkor kivánd az elmakacsolást. Tiz órára feltétlenül
meglegyen az elmakacsolás. Féltizenegykor utazom és még dolgom van vele…
– Igenis.
A fiatalember elment. Az öreg lekeféltette magát, az ablak elé állott s
mikor látta, hogy jönnek a vasuttól a kocsik, feltette a fekete
kalapját, kézbe vette kopott nagy irattáskáját s kiment az utcára.
Egyetlen rozoga fiakkerben jött utas. Valami vigéc. A szolnoki
természetesen gyalog jött. Smucig.
Az ügyvéd kényelmesen állott, egy fiatal tanár jött elül nagy léptekkel,
azt elfogta.
– Pestről, Pestről?
– Igen, ügyvéd ur – szólt tisztelettel a tanár.
– No mit csinált Pesten?
– A doktorátus miatt voltam fenn, ügyvéd ur. Beszéltem a nagyfejüekkel.
A tanár a jobb kezéből a balba vette át a táskáját, hogy kezet foghasson
az ügyvéddel, akin látta ezt a hajlandóságot s a jobba vette a balból a
sétapálcát. Mivel nagyon elegáns akart lenni, a végin mind a kettőt a
földre pottyantotta s aztán rákvörösen és dadogva állott az
igazgatótanácsi elnök előtt. Asszonyok, parasztok jöttek utána, akiknek
ki kellett térni, mig ő felszedte a holmiját. Nem is fogott aztán vele
kezet az elnök ur.
Annak már akkor messzenézett a szeme. Jött a szolnoki ügyvéd. Nem is
egy, hanem kettő. Mosolygott rajtuk, annál jobb.
– Alázszolgája kolléga ur – köszöntek a szolnokiak.
– Aggyon isten – mondta az ügyvéd s odanyujtotta vastag, fekete kezét.
Egymás irattáskájára néztek, mosolyogtak. Keresztüllátott egyik a
másikán: ugyanabban a dologban fő a fejük s egy helyre indulnak.
A tanár sután és félszegen köszönt, végre rendbeszedvén magát.
– Alázatos szolgája!
– Szervusz – mondta az ügyvéd intve neki. Jól éreztette a fölényességét.
Még a szolnokiakra is rájött valamelyes tiszteletérzés erre a kis
jelenetre.
– Na hát, hogy utaztak az urak? – mondta az ügyvéd. – Jól, mi?
– Á, kitünően.
– Hát kérem: mikor én Münchenből átmentem Svájcba… Izé, hogy is hijják
azt a határállomást, ahol az ember leszáll a vonatról s átmegy az
állomás másik oldalára és ott már márkával kell fizetni.
– Az az. Persze, hogy az. Hát kérem, megyek a feleségemmel. A fene tudta
micsoda teketóriák vannak ott. Hát kérem…
S hozzákezdett bőbeszédüen, de valami páratlan izzel elmondani az egész
külföldi utjának a történetét.
A szolnokiak úgy nevettek rajta, kuncogva, ahogy a világlátott ember
nevet a hazai góbén, aki odakinn csetlik-botlik s páratlanul mulatságos
kalandokat él át. És az öreg úgy tudta elmondani, olyan izzel-zamattal,
hogy az igazán elsőrangu élvezet volt.
S jó kiadós élvezet. Az ügyvédnek megvolt az a szokása, hogy minden
lépés után megállott, megfogta a gomblyukát annak, akivel beszélt s
rákényszeritette, hogy a szeme közé nézzen, úgy hallgassa, amit ő mond.
Egyszer csak elütötte a felet a toronyban az óra.
A szolnokiak észre sem vették, úgy mulattak.
Akkor az öreg ur hozzáfogott, külföldi élményeivel végezve, a hazai
politikáról tárgyalni.
– Nem lesz ebből kérem semmi. Nem fognak minket megfőzni – mondta. – A
mult héten beszéltem Andrássy Gyulával, az ő saját szájából hallottam…
A szolnoki fiskálisok csupa füllé váltak és még félbeszakitani sem
akarták az öreg urat, hogy csak hadd beszéljen. Ez őket szerfölött
izgatta, hogy a benfentesek közvetlen véleményét meghallják. S az öreg
ur, aki az imént még megmosolyogni való vidéki Mokány Berci volt, aki
kacagtató humorral festette le saját magát buksinak, most egyszerre
hazai potentáttá lett, aki mély gonddal és suttogva mondta el a saját
véleményét a legnagyobb dolgokról. S olyan kemény leleplezéseket sugott
az urak fülébe, mintha még az utcán is vigyázni kellene, hogy messze ne
hallatszék a szó.
Alig haladtak egyik saroktól a másikig, mire háromnegyedet ütött az óra.
Akkor az egyik ur nyugtalankodni kezdett, mire ő így szólt:
– Hát a gázgyárral hogy vannak az urak?
Ez a szolnokiak legnagyobb ügye. Ezelőtt husz évvel bérbeadták a
gázgyárat, most aztán égethetik a morva társaság gázát még vagy harminc
esztendeig.
– Mért nem tesznek úgy, mint mi? – szólt az öreg ur. – Most csináltuk
meg a villanygyárral a szerződést.
– No, de hát monopóliuma van a gáznak a világitásra.
– Csakhogy ésszel kell élni. A dolog úgy áll, hogy nálunk a gázgyár a
városon kivül épült s a szerződésben benne van, hogy nem is szabad a
városi belterületen semminemü üzemének lennie. Erre kérem az uj telepet,
amit kertvárosnak csináltunk, minden szó nélkül, városi belterületté
neveztettük ki a belügyminiszterrel. Így a gázgyár beleesik a
belterületbe. Most pedig egyszerüen leirtunk nekik, tudniillik mivel a
gázgyár a szerződés 17. _a)_ pontjába ütköző helyen van, sziveskedjék
haladéktalanul megtenni az előkészületeket, hogy a közgyülés által
kimondandó záros határidőn belül a külterületre vigye ki az üzemeit.
A szolnokiak nagyot nevettek a példátlan huncutságra, amit az öreg ur
valami kegyetlenül őszinte parasztcinizmussal tárt fel előttük.
Mikor tizet ütött az óra, az öreg ur végre megkönnyebbült. Meglátta,
hogy a segédje kijön a járásbiróságról. A kölyöknek volt annyi esze,
hogy minden feltünés nélkül evezett el mellettük, csak a szeme sunyi
mosolygásából lehetett észrevenni, hogy rendben van a dolog.
– Lássák az urak – fejezte be a társalgást az öreg ur –, elő kell az
embernek venni azt a másik észt: a csizmadia-politikát. Sokszor
megrekedne ám az igazság, ha egy kicsit szorosabbra nem kötnénk a szemén
azt a fehérkendőt… No isten áldja meg!
– Hát nem a biróságra jön kolléga ur?
– Nem; énnekem a kollégiumnál van egy kis igazgatósági ülésem.
Kezet fogott, elment. Az urak pedig be a járásbiróságra. Képzelhetni a
két fogas fiskális elképedését, mikor rájöttek, hogy az öreg csizmadia
milyen szépen kiforgatta őket a terebesi ügyből. El voltak makacsolva s
a biróság egyszerüen megitélte az alperesnek a maga igazát, amit nem
tett vitássá a felperes.