A Városi szálloda fehér asztalait, a belső sarkot vidáman ülték körül az
urak. Az ebédelőtti egy pohár sörre néztek be és nagy örömmel találták
itt Buckó bácsit, aki mostanában már nagyon is ritkán néz be faluról, de
mindig hoz valamit a tarsolyban. Egy-egy röptiben lőtt adomát.
Buckó bácsi azonban hallgatag volt, lappadó kedvü, mogorva, mint az
utolsó bölény, aki már nem leli régi életének barátait a világban.
Mélyről felszakadt lélekzettel hordozta körül apró, sötét szemeit a régi
dohányfüsttől evült falakon. Szinte látszott rajta, arra gondol, micsoda
borcsaták estek, milyen tekintetes vigságok itt még csak tiz esztendővel
ezelőtt is.
Hogy egy-két fiatalember elment, az öreg ur megremegett, mozdult, mint a
hajó, ha a köd felszakadni indul előtte.
– Mifélék voltak ezek? – kérdezte, hogy végre kupaszerzette atyafiai
között maradt.
– Hát, ügyvédek… Doktor urak… Mióta itt van a járásbiróság, sok az uj
arc…
Vén sasok igenlettek össze és fanyar lett a szájukban a szivar.
– Mindig ujak, mindig csak ujak – morogta Buckó bácsi – uj nevek, olcsó
nevek… De hol vannak a régiek, a drága szép prédikátumos familiák nevei.
Akik annyit költöttek a nevükre… Annyit adtak rá, annyi becsületet
vallottak vele…
– Hát jobb a friss, harapós kutya, mint a régi fogatlan eb – vigasztalta
öngunnyal hajdani cimboráját az öreg Vasadi, a hajdan hires fogas
fiskális.
– Eh – szólt Buckó bácsi –, kutyából nem lesz szalonna, de az igazi ur,
aki annak született és egyébnek nem, az ur marad még a poklokon tul is.
Van egy kappanhistóriám. Malatinszky Gyuriról, emlékeztek még rá… Olyat
régen hallottatok…
A szemében, a mély karikás szemsarkában felvirradt egy kis mosolygás, de
az is csak lopva maradt ott, nem birt eluralkodni lankadt mélázó
tünődésén…
– Szegény Gyurka. Bizony lecsuszott. Milyen otthon volt valaha ennél az
asztalnál!… Jobban is bánhattak volna vele!… De a maiakban már nincs
nemesi generozitás. Aki ma földre pottyan, ott is marad. Senki se lök
neki szalmaszálat, még lejjebb nyomja inkább a fejét a sárba. Azelőtt,
ha egy közülünkvalót elővett a sors, kártyában, szerelemben, virtusban,
ugy, hogy a vagyona is ráment: mindig összeröffent a vármegye és
bedugták valahová, szolgabirónak, megyei iktatónak, ahol lyuk volt, hogy
legalább ne fakuljon ki a neve a napvilágon. Mégis két-három
prédikátummal csősz lenni, erdőkerülő, parasztok lábakapcája… Szegény
Malatinszky görbe bottal jár valamelyik ispán után, örül, ha
kurtakocsmásban spriccerez…
Buckó bácsi komoran, szórakozottan piszkálta a pipáját. Szurós, apró
szeme a pipa szádán bogarászott és arcán mély, fekete komorság borult
szét.
Egy percre mindnyájan elhallgattak és ahogy az urak egymás arcára tévedt
szemmel felügyeltek, mintha a halálraváltság fakó szinét látták volna
meg egymás arcán, a magyar facies hyppocraticát, a tönkremenés rémét
látták felvillózni itt is, ott is.
Aztán koccintottak és a poharak ismert megcsendülő hangjára eltüntek a
kisérteties árnyak, minha kigyul a gyertyafény.
– Mi az! Mi történt Malatinszkyval?
– Az ám… A kappan!
S Buckó bácsi egy magyaros kézlegyintéssel maga is elhessentette a bajok
percnyi, kedvrontó gondjait és kedélyes morgással mesélt.
– Hát aszongya, hogy aszongya, a minap mesélte egy béresem, hogy bemegy
vasárnap a kocsmába, vasárnap délután, hát a kocsma tele van,
mesteremberekkel, parasztokkal és ott volt Malatinszky is. De nagyon
csöndes volt, nagyon kedvetlen.
Azt kérdi tőle a nagyobbik Demeter, az ács, aki ott sörözött az
öccsével, aki kőmives… Jó két firma, ha összefognak, a kutágast is
megelletik… Hát azt kérdi tőle, hogy:
– Mi baj, Malatinszky ur!
Az öreg nem akarta megmondani.
– Tessék csak megmondani, hátha segithetünk!
– Nagy bajom van – mondja az öreg.
– Ugyan micsoda?
– Nagy kár.
– Ugyan csak nem!
– De bizony… Ellopták a kappanomat!
Hát a kötnivalók elkezdtek álnokul sajnálkozni.
– A kappant! Azt a vörös kappant!
– Azt, azt, de nem vörös volt, hanem fekete!
– Hm. Hát persze, hogy fekete. Oszt ellopták!
– El valami gazember, elvitte. Most akarta a feleségem pünkösdre
levágni. Szép egy kappan volt. Felért egy luddal. Magam etettem.
Tenyérből. Ugy szerettem, mint a gyermekemet… Emlékeztek, hogy tudott az
öreg mindig sápitozni.
Azt mondják a parasztok.
– Vissza kell szerezni.
– De hogy?
– Kurrentálni kell!
– Á, barátom, én menjek törvényre, amikor tudom, mi az. Kendtek csak
bundás parasztok, hát ugy néznek a szolgabiróra, rendőrre, csendőrre,
mint apró istenekre. De én tudom mi az!… Ami egyszer a kapun kikerült,
az többet vissza nem jön, ha csak emberségből vissza nem igazitják.
– Hát azt is meg kell próbálni.
Az öregben felbuggyant a régi nemesi vér. Az asztalra csapott tenyérrel
és azt mondta:
– Bizony, szivesen fizetnék egy hordó sört annak, aki megmondja hol van!
A parasztok, a mesterek hümgettek.
Azt mondja a nagyobbik Demeter:
– Egy hordó sört!
– Azt bizony én.
– Aki megmondja, hogy hol van!
– Annak, aki megmondja, hogy hol van?
– Hát akkor csak tessék csapra üttetni.
– Mit?
– A hordó sört.
Az öreg ránéz.
– Megmondja, hogy… hogy hol van?
– Meg… – mondta a nagy Demeter.
– Hát egy hordó sörért megmondhatjuk, – bökte csöndesen a bátyja felé a
kisebbik Demeter is.
Azt mondja a jó Malatinszky.
– Nézzék, mester urak: Maguk komoly emberek.
– Persze.
– Derék, komoly iparos emberek!… Hát maguk tudnák, hogy hol a kappan?
– Tudjuk.
– Hát ide figyeljenek urak. Én nem vagyok az az ember, aki azt mondja,
hogy aki lop, az tolvaj. Lehet lopni viccből is, virtuskodásból,
tréfából. Én is tettem ilyet valaha. A mostani feleségemtől lánykorában
elloptam egy takaros, himzett gyöngyerszényt. Ő maga csinálta, pénz is
volt benne, egypár száz forint, hát nem is álmodták volna, hogy rám
gyanakodjanak! Amikor az egész világot tüvé tették érte és az alispántól
kezdve végig mindenki megmozdult, hogy előkeritse és kisült, hogy nyoma
sincs az erszénynek, hát én szépen visszaloptam… De akkor ezer forinttal
több volt ám benne!
A nagy Demeter rátréfált:
– Hát a kappanban is több lesz vagy ezer szem buzával, mire visszakerül,
biztosan.
Malatinszky elfogadta a tréfát.
– Azért mondom, lássák. Azért, hogy maguk ilyen komoly, becsületes
emberek: nem von ám az le semmit a becsületből, hogyha tudják is, hol a
kappan! És én másnak talán kitekerném a nyakát: de maguknak szivesen
fizetek érte egy hordó sört! Nem mintha megérne nekem öt pengőt, tizet,
az a kappan, hanem mert becsülöm a tréfát! Ej, bizony jó magam is sokat
cselekedtem tréfát. Az egész életemet tréfákra pazaroltam! Bizony még
ilyen szegény emberré is csak ugy tréfából lettem!
Elővette a tárcáját.
– Azért van ám egy hordó sörre való. Kettőre is!… Ide nézzenek!… Nem
kell félni urak, az öreg Malatinszky ma is ur magáért!… Hát, mit is
mondok: ha olyan jól tudja, Demeter öcsém, hogy hol a kappan! Hát azt
megigéri-e, hogy… hogy egy óra mulva a helyén lesz?
Demeter egy kicsit gondolkozott, összenézett az öccsével, akkor azt
mondja:
– Hát megigérhetem! Mért ne.
– Akkor jó. Itt a kezem! Kocsmáros ur, egy hordó sört csapra! Ma még a
macskák is sörben fürödnek!
Aztán ittak. Mondják, hogy az öreg olyan volt, mintha husz esztendővel
megfiatalodott volna. Csak úgy ömlött belőle a szó és ugy leszólott
bennünket, mindnyájunkat a parasztok előtt, hogy nem maradt annyi
becsület rajtunk, ahova egy légy odaszállhatott volna; de ugy is kell
nekünk. Ha valakitől, tőle megérdemeljük.
Amikor aztán letőtt az óra, feláll Malatinszky, vállon fogja az ácsot.
– No, Demeter öcsém, hát az óra megvan!…
– Meg.
– No hát akkor halljuk, hol a kappan.
– Hol van?
– Hol?
– Hát hol volna. Azt hiszem… _a tollában van_…
Az öreg elképedt.
– Hol, Demeter ecsém? – kérdi rá, mint a süket.
– A tollában, ha meg nem koppasztották azóta…
– Micsoda! – pattant fel az öreg. – Disznó betyárok, hát ezt igértétek
tik nekem! Letőtt az óra, hát a helyén van a kappan?
– Ott… Hát ’sz _mindennek ott van a helye… ahol éppen ott van!_
Az öreg a homlokát fogta, kezdett rájönni a röhögő parasztok közt, hogy
rut tréfa áldozata lett. Lehunyta a szemét, már azt hitték, megüti a
guta.
Hanem aztán magához tért és levágta a kopott vén süveget az asztalra.
– No, bicskások, kifogtatok rajtam! Hetvenhét esztendőt értem, de még
igy nem bántak el velem! Hej, kocsmáros, még egy hordó sört ezeknek a
csorvaszoknak, hogy meg ne ártson nekik a kappan!
Buckó bácsi nem nevetett. Lehangoltan bólogatott.
– Ej, bizony, vakok lettünk, süketek!… ebbe a cudar uj világba, ami ránk
virradt… Azelőtt a király tartott vóna el egy ilyen embert; ma
mindnyájan elhullunk, mint a fán megrohadt gyümölcs… Néha azt hiszem,
álmodok… Hol van az a világ, amékkel indultam! osztán hol vagyunk most…
Azelőtt voltunk: urak; voltunk: valakik… nem is láttuk azt a vastag
tömeget, ami ott van, ni, alattunk, körültünk; csónakban ültünk a vizen,
vadásztarisznyával, kulaccsal és vadkacsára seréteztünk… Most, urak,
nyakunkra nőtt a viz, csak most vesszük észre, hogy mi is a’! mikor
elkorhadt a ladik deszkája, osztán kezd befelé szivárogni… kezdünk
sülyedni… a tömegbe keveredni… Vakok lettünk, süketek… nem látjuk, mi
van körülöttünk! nem halljuk, mi lesz holnap… Urak, cimborák, azt a
máriás huncut üdvösségit… valami kikezdte a nagy _extra Hungariam_-ot!
Hát micsoda világ ez? hát ebbe az országba má nemcsak nekem jó lenni?
hanem mindenkinek?… De ahun mindenkinek jó, az ebugattát!… ott énnekem
nem jó… Beteg test… lett a világ… kuruzsolás nem segit má rajta… Má itt
történni kell… vagy: vagy! Vagy marad minden a régiben… visszacsinálni
mindent, ahogy vót… Vagy pusztuljon el a régi: jöjjön az uj… Mutassa
meg, mit tud, mit ád, mit segit… Na, koccintsatok… Mindenki azt
csinálja, amit tud… Mi igyunk… azok meg dógozzanak…
Bajsza alatt egy kis magagyilkos-mosoly lappangott. Magyar daccal,
magyar kesernyés dölyffel még azt is letagadta, amivel dicsekedhetne… Az
öreg ur nem szokott inni, itt-ott kvaterkázni kicsit, de dolgozni, azt
igen…
Node mindegy, olcsó dicséretre nem szorult. Ur volt, nemes volt, a régi
magyar világ utolsó bölénye.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Ez az irás iródott 1912 december 15-én, Kiskőrösön.]