A kis város nagypiacán állott a kocsi, amig a tiszteletes asszony be nem
vásárolt a füszeresboltban is.
Vett két kilogramm rizst, öt kilogramm cukrot, két fillérért borsot,
négyért fahéjat, vett lámpabelet, három konc papirt, tizenkét narancsot
s öt krajcárért erős cukrot a kocsis gyerekeinek.
Összesen fizetett 7 korona 46 fillért s azt mondta:
– Nahát, magukhoz sem érdemes jönni, az egész megyében nincs több ilyen
nyuzó, mint maguk.
A kereskedő megelégedve mosolygott a bókra s piros arccal és szivesen
hajlongott hozzá.
– Hja, kérem alássan, meg kell fizetni az elegánciát.
A tiszteletes asszony lányosat perdült a sarkán, mert tudta, hogy kék
fátyolán át nem látszanak a finom, szomoru ráncok, amelyek kikezdték
üde, nevető arcának meleg, puha bőrét, mint tavasszal az apró erek a
föld szinét.
A kereskedő kijött a kasszából és az ajtóig kikisérte a tiszteletes
asszonyt, aki ügyesen ült fel a kocsira s kecses bólintással fogadta a
kövér kereskedő finom köszönését.
Megelégedve helyezkedett el s a kocsisnak hangosan rendelkezett, hová
helyezze el a csomagot, mit egy szőke segéd hozott ki a kocsira.
A széles utca, amely a pápista templom felé igazán impozáns módon
kiszélesedik, tele volt fehérgubás parasztokkal és feketeszoknyás,
laposmellü asszonyokkal. Itt-ott egy-egy bámészképü, simára fésült s
fényesen kukucskáló fejü parasztlány állott meg, hátán kis szőttesvászon
batyuval, amelyet olyan illedelmesen viseltek, mint az emberek a hosszu
csáti botokat.
András, a kocsis, már éppen meg akarta inditani a lovakat, mikor a
tiszteletes asszony örömkiáltással ugrott fel.
– Terka néni, Terka néni! – kiabálta kézzel-lábbal és teljes
fesztelenséggel ujjongva, sokkal lármásabban és szabadabban, mintha
otthon a saját udvarán volna.
– Erzsikém, Erzsikém – emelte magasra az aszfalton egy öreg papné az
esernyőjét és mindjárt ki is tárta két karját magasra, hogy örömének
kellő kifejezést adjon.
– Hova tetszik menni, Terka néni?
– Még egy kis vásárolni valóm van, Erzsikém.
– Kocsival tetszik lenni, Terka néni?
– Nem bizony, fiam, ezzel a Máté fiuval jöttem be, de már leitta magát,
osztán Isten tudja, mikor indul haza.
– Tessék velem jönni.
– Hát én bizony éppen arra gondoltam, szivem, hogy nem is várok arra a
disznóra, hanem hazamegyek gyalog. Hiszen csak ez a nagy sár ne volna,
de multkor is majd leragadt a cipőm a Tisza-töltésen.
Hangosan nevetett s arca olyan piros volt és olajosan fényes, mintha
parázson piritották volna. A fogai szanaszét lógva, villogtak ki, ugy,
hogy szemérmesen eléjük tartotta az esernyős kezét, mert a másikban
nagyocska feketefedeles kosarat cipelt.
– Csak tessék sietni, tőlünk már könnyü lesz átmenni haza a rétre.
– Hogyne, fiam, csak egy percig várj, egy kis gyolcsot veszek még a
gyerekeknek alsószoknyára. Egy perc alatt készen vagyok.
– Tessék csak, tessék, megvárom.
Terka néni szaporán ment előre, nagy cipői slappantak az aszfalton és a
fiatal papné türelmesen ülve maradt és eleven szemekkel nézelődött a
szép piaci sokadalmon.
– Ninini – kiáltott fel nemsokára –, a cukros Pál.
– Kisztihand! – köszönt fel a szekérre a másik járdáról a szőke
gyógyszerészsegéd.
– Jé, bele ne lépjen abba a nagy sárba! – kiabált rá a tiszteletes
asszony. De akkorára már a kocsi mellett volt a fiatal ur, mélyen
leemelt kalappal köszönt ujra.
– Kisztihand! Ez igazán nem szép, hogy így el méltóztatik bennünket
mellőzni.
– No csak beszéljen!
– Mért kérem, kezit csókolom; a levegőben elfér.
– Hallottam, hogy ott járt a szomszéd faluban és be se nézett.
– Ó, könyörgöm, az nem számit, kényszerutlevéllel jártam.
– Tudom, leánynézőben. No tudja! Magában volt az utolsó bizodalmam, maga
is cserben hágy.
– Kezét csókolom, ne tessék rébuszokban beszélni egy szegény patikussal.
– Házasodik? Szégyelje magát.
– Én? Isten őrizz. Még csak nem is nősülök! Parancsoljon cukrot.
A papné kecsesen nyult a cukros pléhdobozba és kivett egy szemet.
– No hallja, ilyen közönséges cukorral kinál engem?
– Hát kezeit csókolom, mindenki olyan cukorral köszön, amilyen van neki.
A papné friss volt, eleven és a szeme csillogott. Itt, a sáros és népes
piacon egyszerre visszaizzott a régi leányosságnak egy boldog szinébe és
kecsesen szétfeslett ajakkal, kacéran, mindenről megfeledkezve nézett a
fiatalemberre.
– Kezét csókolom, miért is méltóztatott bennem csalódni, nagyságos
asszony!
– Hát azt hittem, sose fog megnősülni.
– Persze, azt hitte, haláláig gyászolom, hogy annakidején nem
kegyeskedett érdeklődni irántam.
A papné kacagott, egészen hátravetette a fejét, úgy kacagott. Lehunyta a
szempilláját s egy percre úgy kacagott, mint régen, tiz éve,
leánykorában… Csak a hangja volt merészebb, csak a formája volt teltebb,
s a szivében volt valahol némi üresség.
– Kezét csókolom, örülök, hogy megnevettettem –, mondta a
gyógyszerészsegéd s kissé irónikusan fölényes mosollyal nézte a kacagó
asszonyt.
A járdán egy mély bariton zendült meg. A helybeli pap köszönt.
– Jónapot, jónapot, kedves hugomasszony.
– Á, jónapot, Kicsky bácsi. Ne tessék a sárba lépni!
A pap már addig csizmaszárig benne volt a tavaszi latyakban s komoly
léptekkel gázolt a szekérhez.
Kezet fogtak, komoly, erélyes, idegen kézszoritással.
– Teringettét, be irigylem az urát, hugom, de jó dolga van ennek a
Sándornak! – szólt a pap.
– Ugyan miért? – szólt vidáman és ölbetett kézzel a papné.
– Ezeken a falukon tovább szépek maradnak az asszonyok! – mondta a pap.
– Ez tényvaló –, szólt az udvarias patikus.
– A mezei illat, a jó levegő, a korrekt családi élet! – okoskodott
prédikálósan az öreg pap. – Kérem, mondhatom, a pesti nők korántsem
tudják úgy megőrizni természetes üdeségüket, az ifjuság zamatát. Sőt a
mi kisvárosi asszonyaink is, már kérem ők is sokat veszitenek a
természetadta bájból.
– No természetes, a kultura a legnagyobb ellensége a női szépségnek, ez
el van ismerve – szólt a gyógyszerész.
– Ejnye na, mindjárt megverem magát – kiáltott rá a papné –, hát minket
nem bánt a kultura?
– Nem mondtam, nem mondtam, kezit csókolom!
– Bizony jobb is, ha letagadja! Többet olvasunk mi, mint maguk, tisztelt
úr, ha nem szorulunk is a szépitőszerekre. Mi nem pacsmagoljuk magunkat!
A járdán uj udvarló jelent meg, a rendőrkapitány.
– Mi van eladó? – kiáltoz a kocsi felé s már benne is volt a tavaszi
locspocsban.
– Az istenért, ne jöjjön a sárba! – kiáltoz a papné s boldogan nyujtotta
a kezét a kocsiról. – Közcsendháboritásért bekisérnek, ha igy halad –
mondta.
– Meg is érdemli.
– Igazán?
– Igazán hát. Mi nem vagyunk hozzászokva, hogy szép asszonyok
szolgáljanak forgalmi akadályul.
– No én se soká szolgálok. Úgy látom, jön már Terka néni.
Az urak odanéztek s megismerték az öreg papnét, amint nagy léptekkel
közeledett.
– No akkor én megyek is – szólt a kapitány és el sem eresztette a kis
papné kezét, mig bucsuzóra ujra meg nem rázta.
– Mit szól a városunkhoz?
– Ez is csak akkor szép, ha mi falusiak hozunk bele egy kis életet.
A kapitány nevetett, megszoritotta a kezét, erősen, s meg is rázta és
elment sárgaszáru lovaglócsizmájában.
– Nekem is el kell mennem – mondta a pap; egyházi közgyám lévén, az
özvegyi nyugdij miatt örök szekaturának van kitéve, hát ha özvegy papnét
lát, már menekül.
Kezet nyujtott s nagy, erős, barna tenyerébe vette a kis papnénak még
mindig kicsiny, lányos kezét. Meggyürögette, megveregette és azzal az
érzéssel adta vissza az asszonykának, mint valami szép tárgyat, amit
legjobb volna megtartani. De ha a másé. Mig hosszuszáru vikszelt
csizmájában tovaballagott a sáros uton, úgy ment, mintha valami szép és
jó életértékkel lett volna találkozása.
Csak a szőke, kövéredő kis gyógyszerész maradt még.
– No, tartsa a markát, nagyságos asszony.
– Miért?
– Csak.
Az asszonyka nevetve tartotta tenyerét s a gyógyszerész beletette a
doboz cukorkát, s még rá is hajtotta az ujjait.
– No hallja! Ne tegye pankróttá magát!
– Ó, kezit csókolom, rajtam már úgy sem lehet segiteni.
– Legalább előbb adhatta volna, akkor nem vettem volna
gyomorerősitőcukrot. Megspóroltam volna öt krajcárt.
– Így megspórol egy jó szót.
– Hogyhogy?
– Hát hiszen, ha nem takarékoskodik vele, szánja meg a szegényt!
Az asszony belenézett a gyógyszerész szomoru kék szemébe s tudta, hogy
kötődik, hogy tréfál, affektál, de mégis olyan igen-igen jól esett.
Mintha valami nagy megnyugvás szállott volna rá az árván és agglegényül
maradt puhahúsu fiatal férfi gyerekes gyámoltalanságát látva.
– Látja, ez jól esik – mondta és melegen mosolygott –, régi jó
emberünkkel találkozni!…
– No hát akkor még egy dobozt parancsoljon! – mondta a patikus és
valamely hátulsó zsebből kihalászott még egy szürke pléhdobozt!
A kis papné mosolygott.
– Maga mindig csak a régi marad, Pál!
A gyógyszerész fanyalogva vetette fel az ajkát.
– Igen, a cukros Pál!
A papné kezet nyujtott.
– Azért maga csalódik…
– Miben?
– Hát Istenem… ha azt hiszi, hogy a maiak közt olyant talál, amilyen a
régiek között volt…
A patikus belenézett a szemébe. Valami mély és izzó és kacér fény
lobbant fel abban. A fiatalember megcsókolta a kis fehér kezet, amely
egy pillanatra melegen szoritotta vissza a kezét; ártatlan, meddő
véletlen fellobbanással és vággyal valami új és szokatlan és izgató
inger után.
Már megemelte a kalapját a kis patikus és csattos, gombos, régi
szárvédőivel kissé csámpásan ballagott tovább.
A papné szeme egy pillanatra elmeredt s kifejezéstelenül bámult bele a
nagy piacba, amelyen tovább nyüzsögtek a fehérgubás, csukabajuszu
parasztok, a sovány, fekete, agyondolgozott parasztasszonyok és a maflán
ballagó, batyus lányok.
Sóhajtott s nagyot, mélyet lélegzett, mintha ebbe a képbe bele volna
sugározva valami finom és nemes és mélyen gazdag hangulat… Valami a
világvárosok légéből, valami a távoli országok és távoli örömök
mámorából.
Terka néni riasztott rá:
– Jaj fiam, nehéz itt alkudni, zsiványoknak születtek ezek!… Pedig
bizony, akinek hét eladó lánya van, meg kell annak rágni minden garast.
A fiatal papné egyszerre nagyon, nagyon öregnek érezte magát.
Összeomlott és nehezet lélegzett, megérezte a falu nehézsorsu
jövendőjét. A mindennapi keresztet, a mindennapi imát, a mindennapi
garast. Az özvegy papnéságot valahol a félelmes jövőben.
Felemelte a fátyolát, megtörülte a szemét. Az orrát. S hirtelen kis
tréfától megkapva némi iróniával s némi egészséges beletörődéssel
felelt:
– Hát bizony, Terka néni, azért jön be az ember a piacra, hogy jól és
olcsón vásároljon!