Iván szórakozottan ment át a Ferenciek-terén. A galambok után nézett;
csak egyet-kettőt látott. Nyár van, de ugyan hol találnak most ennivalót
a galambok a kővárosban? S mégis, úgy látszik, a madár szive utána
fájult a zöld világnak s elrepültek, ki a városból, talán a
Gellért-hegyre, talán kirándultak az Auguszta-hajókkal?
Ivánnak fájt az élete s tágra nyitotta a szemét, hogy valami furcsát,
kedveset vagy szomorut lásson, ami lekösse egy pillanatra; de az egész
világ olyan közönyös volt előtte, hogy legjobban szerette volna lehunyni
a szemét és megállitani a gépet, azt a furcsa kis motort, amely ott az
agyban van elhelyezve, s amelyet legjobban a bánat, a düh és az inség
tud hajtani. Őt a bánat üzte.
Hirtelen megállott.
Hosszu, sovány lábain, keskenyen, magasan és kopottan az öreg Geöjthe
bátyánk állott előtte. A rémhosszu emberek görnyedt tartásával hajlott
le egy császárszakállas öreg hordárhoz és halkan, szokott tudálékos
modorában tárgyalt vele.
– Jónapot, Gőte bátyám – szólt rá Iván.
– Jaj istenem – kapott az öreg ur a füléhez –, a zálogháznak az
igazgatóját, azaz hogy…
Nem is köszönt, mentegetődzött; Iván mosolyogva nézett fel a kirakat
nagy aranybetüire, észre sem vette eddig, hogy ezen a forgalmas sarkon
zálogház áll.
Megfogta a Geöjthe bácsi rengeteg nagy, puha tenyerét, amelyben úgy
elveszett a keze, mint egy lágy hüvös bársonykeztyüben. Geöjthe bácsi
furcsás, sziveskedő, okoskodó módján folytatta:
– A zálogház igazgatója adjutánsa adjutánsának az adjutánsát keresem – s
halkan, belőlről ihogva tette hozzá –, egyszóval a szolgát.
A kezében kék alányomásu lapok voltak, mint azok a finom bankpapirok.
– Azt hittem, a részvényeinek a kuponjait lobogtatja, kedves bátyám.
– Mert nem tudom, melyikre van betéve a téliruha, melyikre a nyári, hát
az majd megmutatja –, folytatta az öreg ur, zálogcéduláit nézegetve.
Iván ránézett a papirra, látta a nagy 3-as számot. Három koronát adtak
rá. Jó ruha lehet.
Mosolyogva néztek egymásra, meleg, közös titku, megértő nevetéssel. A
közös szülőföld atyafisága kötötte össze őket. A Tiszahát szines,
gazdag, boldog emléke, az Avas uri, furcsa, hunyori tréfáju kedvessége.
Iván kezet nyujtott az öreg urnak.
– Isten áldja, kedves bátyám.
– Óh, mély tiszteletemet és kézcsókomat kivánom jelenteni –, mondta az
öreg ur régies gráciával.
Iván felnézett rá, igazán felnézett, végig rajta, nagy és poros
cipőjétől végig, a hosszu, üres pepitanadrágon, a vedlett szürke
mellényen, a lógó kabáton végig fel az arcába, amely csodálatosan
sasrugta volt; lila nagy orra és még lilább vastag és széles ajkai
azonban annyi kedélyességgel mosolyogtak s szőke pillás, buzavirágkék
szemei oly ártatlanul néztek rá, hogy megkivánta, hogy beszélgessen
vele.
Körülnézett; első gondolata az volt, hogy behivja a kávéházba, ennek a
terraszán beszélgetni jó, közben a téren jövő-menőket nézdelve; de
mindjárt megérezte ennek a lehetetlenségét. Ez az öreg magyar ur hosszu
élete alatt sohasem fogadott el ajándékot, nem fogja elfogadni, hogy más
fizessen helyette; s talán nincs módjában, hogy rászánjon nyolcvan
fillért egy kis csevegésre; a legrosszabb persze az volna, ha uri
gavallérságában a tavaszi ruhára való három koronát félitené meg.
Ez mind egy pillanat alatt futott végig benne s még kézben tartva az
öreg ur kezét, így szólt:
– Nem volna kedve lesétálni a Dunapartig, kedves bátyám?… Mig előkerül
az az adjutáns?
– Sőt nagyon szivesen, édes uröcsém. Óh, nagy turista vagyok.
S mind a két kezét felemelte az arcáig.
– Mint Bencze doktor Szatmáron. Az is nagy turista volt, tetszik tudni
uröcsém, minden reggel kiment a piacra és ha kérdezték, hová megy, azt
mondta: „turistáskodom“… Persze, nem ment ő hiába a piacra, mert! Ha
meglátott egy szekeret, odament és megnézte, nem beteget hoztak-e be
rajta! És: állott egyszer Bencze doktor a patika előtt s ott állván,
felkiált: Nicsak, nicsak, mit hoztak azon a szekeren? történetesen arra
menvén egy kocsi s azon valami bebónyált izé. Mondják neki, hogy
krumpli. Krumpli! No fene teremtette, mondta Bencze doktor, mán megint
nem kapok a feleségemtől reggelit, hogyha páciens nincs!
Iván mosollyal hallgatta végig az adomát, amit az öreg ur mindig elmond,
ahányszor csak találkoznak. De az öreg ur olyan lelkesen, olyan boldogan
s olyan élvezettel meséli el, hogy lehetetlen félbeszakitani.
Aztán megindulnak a szük utcán lefelé, a Dunapartra.
– Schvartz Áron avasi bérlő – folytatta az öreg ur minden átmenet nélkül
másik adomáját – sok vagyonra tevén szert, 87 csalási, okirathamisitási
és sikkasztási pert akasztottak a nyakába és becsukták Szatmáron a kir.
törvényszék fogházába. De azonban őt felesége meglátogatván, így szólt
hozzá: „Kedves feleségem, tudod, hol van odahaza az a jó _trágya!_ Hordd
fel a magasabb helyekre és ott széthintvén, annak az a jó leve lefolyik
és az alsóbb földeket is megpuhitja“. Az asszony hazamenvén, sok pénzt
vett magához és felutazván Pestre, Schvartz Áron két hét mulva
szabadlábra helyeztetett.
Iván lehajtott fővel ment előre s hallgatta a feje fölött duruzsoló
adomázást. Bánata erősebb volt, mint valaha és lelke mélyén csodálkozott
rajta, hogy tud ilyen idegen emberhez kapcsolva lenni most csak egy
pillanatig is, mert a társalgás már egy afféle szinte testi szövetséget
hoz létre két ember közt, amilyen maga a házasság is. De ment, azzal a
türhetetlen s mégis megnyugtató érzéssel, hogy ez a viszony bármely
pillanatban megszakitható.
Az öreg ur, régi öreg urak szokása szerint, kötelességének érezte, hogy
ha két ember együtt van, az egyik folyton szórakoztassa a másikat. Iván
hallgatott, hát ő folytatta:
– Két zsidó utazott; az egyik bent a kupéban ült, a másik a perronon
állván, kiáltotta: Klein! A másik a fejét gyorsan kidugván a nyitott
ablakon, egy hatalmas pofont kapott. Mikor a biró elé vitte az ügyet,
azzal érvelt, hogy ő igazságtalanul kapta a pofont, mert ő nem Klein.
„Hát micsoda?“ – kérdezte a biró. „Grósz“. „Akkor miért dugta ki a
fejét? Elmehet!“
Iván felnézett az öreg urra, aki kurtára rágott, sörtekemény szőke
bajusza alatt jóizüen rágcsálta az adomáit és igen csodálkozott azon,
hogy egy ember, aki hetvenéves, élni és vidáman érezni tud; hogy adomák
álarca alá tudja leplezni életének nagy nyomoruságát. Geöjthe bácsi úgy
sétált előre, mint akinek vidám, boldog és gondtalan az élete.
– No itt leülhetünk bátyám – szólt Iván egy kopott barna padnál.
– Ó nagyon szivesen. Kérem, én igen szeretek üldögélni édes uramöcsém
ezeken a padokon: de mert nem kell érte fizetni.
S kuncogva nevetett, mert egész nyomoruságát úgy fogta fel, mint egy
tréfás helyzetet, amelybe ideiglenesen és véletlenül került Adorjáni és
sárközi Geöjthi Ambrus. Nem is ő, aki a saját személyét sose becsülte
semmire, hanem a név, a név! A hires családi név!
– Hej Gőte bátyám, drága szép neve van – mondta Iván, maga sem tudta
mért s tréfásan mosolyogva felnézett a gyönyörü és feledhetetlenül szép
Gellért-hegyre.
– Bizony nekem elég drága, mert husz forintomba került.
Odalesett hunyorgó kék és ártatlan szemével Ivánra s folytatta:
– Másnak egy koronába kerül a jó magyar név, nekem husz forintomba van…
Mert mikor ötödik gimnázista voltam, egy chriát kellett irni. Azt én meg
is irtam, de a professzorom azt irta rá kálkulusnak, hogy:
Édes barátom Geőthe,
Ezt a chriát nagyon megleőtthe…
Így került nekem husz forintomba a nevem, hogy a professzor ur rimet
csinált rá… Tudniillik a javitóvizsga került husz forintba. A
korrepetitor tiz-tiz forintot kapott a két hónapra…
– Hát az asszonyokkal, kedves bátyám? – szólt Iván.
– Megházasodtam, kedves urecsém.
– Ugyan.
– Még pediglen tegnap.
Iván ijedten nézett az öregurra.
– Meg bizony, meg, meg.
– És hol van… őnagysága?
– Hja, azt nem tudom.
Iván nevetni kezdett, mert az öreg ur arcán, valódi komolyság mellett,
valami példátlan derü volt. Már megint az a furcsa vidámság csillogott
rajta, amely minden pillanatban elfogta, amikor arra eszmélt, hogy egy
Geöjthével már megint mi történt ebben a világban.
– Hát… mégis… hogy ismerkedtek meg?… – kérdezte, mert tudta, hogy az
öreg úr mint egy erdei remete él a nagy városban.
– Apró hirdetés utján…
– Ah!
– Én ugyanis egy kis kafféhauzba járok, ahol a lapban olvastam, hogy:
„Idősebb, nyugdijas úrhoz feleségül menne csinos, gazdag, fiatal nő.“
Sose keveredett nekem ilyenbe semmiféle fejemfoka, de ennek válaszoltam.
Azt irtam neki, hogy: „abban nincs hiány, hogy _idősebb_, mert a hetven
felé ballagok; a _nyugdij_ is tény, mert van, ámbátor csekély, _úr_ is
volnék, vagy mi a macska… és ha kegyed valóban _csinos_, _gazdag_ és
_fiatal_…“
Torkából nevetett minden szóhoz, csufolódva, semmibevevően, a
szájpadlásából dobta ki a nevetés furcsa hangjait.
– Szóval kérem, levelezni kezdtünk, aminek az lett a vége, hogy
megállapodtunk. Aradon lakik az illető, tegnap reggel megérkezett,
délelőtt elmentünk az anyakönyvvezetőhöz, délben megebédeltünk és
délután elutazott.
– ??
Az öreg úr nevetgélt s nagy, vajszinü kezeivel takarta el széles száját,
amelyet mintha mindennel takarni iparkodott volna, az orrával, a
bajuszával s a mozdulattal, ahogy lesütötte a fejét.
– Csinos?
– Csinos az ebatta.
– No és… fiatal?
– Elég fiatal. Huszonöt éves.
– Hm… Gazdag.
– Jó ebédet rendelt!
– S ki fizette?
– Persze, hogy _kifizettem_.
Persze, ez természetes. Egy Geöjthe hogy fizettetné az ebédjét mással?
Nővel? A feleségével?
– Kicsit drága volt, fene egye ki úrecsém… Mert 66 korona 33 fillér
levén a nyugdijam, a megtakaritás nem ment könnyen.
– Megtakaritás?
– Igen, tudniillik én az egész nyugdijat megtakaritottam egy hónap
leforgása alatt.
– Hogyan?
– Nagyon egyszerüen. Pénzkeresethez láttam…
– Ugyan.
– Elmentem a villanyos kalauzokhoz, akiknek sok az aprópénze,
felváltottam a hatvan koronámat rézre. Akkor mentem a főpincérekhez,
akiknek kell az aprópénz, azoknál meg a rezet, nikkelt, ezüstöt
beváltottam papirra. Mind a két üzleten kerestem. Mindennap.
Ivánnak még a hajaszála is az égnek állott.
– No és, és mi lesz a házassággal?
Az öreg úr mosolyogva nézett a Dunába. A viz fodrozott, csobogott, a
kőlépcsőket mosta. Ágak, füvek usztak el a szinén, falevelek… mint az
élet ahogy foly, foly s furcsa, kedves, érthetetlen karaktereket sodor
tova.
– A házassággal, kedves bátyám, mi lesz a házassággal?
– A házassággal?… Hát hisz megvan…
– No jójó… de hol az asszony.
– Nooo… kedves uramecsém… – nevetgélt kissé kesernyésen –, hát hisz én
meg lehetek elégedve!… Van, mert van! Szép feleségem, csinos, kedves,
fiatal, gazdag… és nincs, mert nincs!… semmi bajom sincs vele… mert
nocsak nézze, ahhoz elég fiatal vagyok, hogy megöleljem, megcirógassam
az asszonyt… de ahhoz öregecske vagyok, hogy betörjem, igába szoktassam…
– No de a név? A nemes Geöjthe név? Hát ezt csak úgy odaadja?…
Az öreg úr elnézett, azután könnyedén legyintett.
– Nézze csak, úrecsém, de ügyeljen ide. Ha egy fiatal csinos, gazdag
urinő azt mondja, hogy neki tetszik az én nevem?… Hát mit mondhat arra
egy sárközi és óvári Geöjthe?…
Mosolyogva nézett maga elé, csodálatos, ibolyakék szemei egészen
eltüntek a duzzadt, kissé ki nem aludt, kissé könnyesen fáradt szőke
pillák szemhéjai alatt.
Iván felnézett az égre, bárányfelhők usztak a Gellért-hegy fölött.