A kávéházban egyszerre felgyujtották a csillárokat és kint a levegő
ettől azonnal sajátságosan kékké vált.
Muki szórakozottan nézte a túlsó oldalon a szép, kövér vaskereskedőnét,
aki ott állott a nemzetiszinre festett kapák, ekevasak és csoroszlyák
előtt, mintha ő maga is a kirakott tárgyakhoz tartoznék a szép, fiatal
fejével és hirtelen elhizott nagy testével és hihetetlen mellével. A
szép zsidóasszonyt, akit mindenki kikapósnak tartott, mert az urát
elcsapta és a hozománya fejében megtartotta a gyengén felszerelt
üzletet; pedig szegény olyan becsületes volt, mint a zsák burgonya,
amely csak azokkal a szegényekkel kacérkodik, akiknek maguknak van
étvágyuk rá, de ő ugyan semmit sem tesz, hogy felizgassa a világot.
Muki felhuzta a szemöldökét és egyéb gondolata ugy sem levén, azon
tünődött, ki lehet az, aki a krumplit szereti és akivel ez a furcsa,
bálványforma asszony megcsalja a világot.
Két jó lóval hajtott el az utcán az öreg Bajusz, ez a nagyszerü
lócsiszár, aki a mértékhitelesitésért járó kis fizetését holmi
kupeckedésekkel gyarapitja. Meg is állott a kávéház előtt és egy perc
mulva bent volt magasszáru csizmában, széles bricseszben, kurta-furcsa
bekecsében, amely kétszinü volt, mint a gazdája, kivül olyan, mint egy
bőrkabát, posztóból, belülről meg mint egy igazi gigerlifelöltő nagy
csontgombokkal és olyan szépen ki és be lehetett forditani, mint az
elvet, ahhoz képest, hogy milyen csizma volt a gazdája lábán.
Muki!
Muki lustán felnézett rá vörös, gyulladt szemeivel, örök álmos
pillantásával. A feje fehérlett a villanyfényen; kopaszodott, nem ugy,
mint az okos emberek, akiknek úgy elmegy a hajuk, hogy egy pihe sem
marad a vörös tarkoponyán, hanem mint az uriemberek, akiknek egyszer
csak elkezd minden második szál hajuk eltünni és a laza bozótban olyan
fehér a fejbőrük, mintha külön fehérittetnék.
– Mi kéne Gyuszi bácsi? – kérdezte olyan parasztos teleszájjal, olyan
kövér magyarsággal, ahogy csak vérbeli földbirtokosok tudnak beszélni.
– A két lovad… Gyere csak, gyere.
S Muki nem áll fel, kissé gúnyosan mustrálja az öreget, aki nyirott,
szürke bajusza mögül gyorsan és hevesen beszélni kezd. Muki elnézi
hosszukás, piros, izmos füleit és egyre várja, hogy egyszer csak le
fogja ereszteni vagy egyiket, vagy másikat, vagy legalább meglegyezi
vele magát, de a fülek állanak erősen, laposan és Muki azt kezdi nézni,
hogy amint beszél, a Gyuszi bácsi álla mindig beleütődik a magas gallér
előreszegzett hegyébe, amitől a bordóvörös nyakkendője csendesen
félrecsúszik. A Gyuszi bácsi szivarját is szemügyre veszi, úgy félre van
tolva a szája sarkába, hogy az egész fogsorát kibicsaklitja bele; aztán
már nem tud mit csinálni, nem tud mit szemlélni, hát hozzáfog
gondolkozni, odaadja-é a lovakat, vagy se. Nagy betyár az öreg, mondja
magában, csunya portéka, rúg, vág, harap, nem lehet tőle szabadulni és
elmosolyodva legyint a puha, fehér kezeivel.
– Jól van no, Isten neki.
Gyuszi bácsi a jobb szája sarkából a balra tolja a szivart és már fel is
ugrott, már szalad is, már a kocsiján ül és megy.
S Muki tovább ottmarad a kis márványasztalánál. Nagyon szeretne egyet
játszani, mert egész élete a játékok közti szünetek kimerült nyugalmából
áll, amikor is idegesen, visszafojtott türelmetlenséggel végzi dolgait
és a játékok szenvedélyes óráiból, amikor belső remegéssel és gerjedt
érzéssel, de kivülről erősen betanult higgadtsággal ül és lesütött
arccal, csinált szenvtelenséggel gusztál.
– Szervusz Muki.
– Szervusz.
Dobay Feri adja oda a kezét.
– Tudod mi az ujság?
– Mi?
– Novemberben soroznak 24-től 36-ig, decemberben 37-től 60-ig, januárban
Hatvantól–Miskolcig.
S jót nevet a viccéhez, amit az elébb hallott egy zsidó kereskedőtől.
Muki nem nevet, csak nézi, nézi, milyen jól érzi magát ez a fiu a
lehajló gallérjában, amely nem vágja a nyakát; a kihajtott, selyembélésü
felöltőjében és bizonyosan tudja, hogy a zöld szeméhez, amelyben vörös
fények vannak, milyen jól áll a zöld nyakkendője a sárga pettyekkel és
arra gondolt, hogy mi tetszik ezen jobban az ő feleségének, mint őrajta.
Utóvégre ő is tudna sánzsánharisnyát viselni, de nem tartja elég
izlésesnek.
S ez a probléma még akkor is izgatta, mikor a vacsorához hazament s az
előszobában leadta magáról a csinos szobalánynak a bolyhos, könnyü,
hátul összefogott télikabátját.
Megnézte magát a tükörben, olyan izléses és disztingvált volt a kék
ruhájában, domboru, alacsony homloka fehér, mint a márvány s az ajka
körül az ő kedves mosolya. Pedig, hogy lenyütt s milyen fakó már a bőre,
a homlokán keresztül mély ráncok, no nem a gondoktól, nem is a
gondolatoktól, csak attól, hogy a nyakát mindig leeresztve hordja,
könnyedén s mikor felnéz, a szemöldökét emeli fel, nem a homlokát.
Oly puhán lép, mintha papucsban járna és könnyedén, maznán, minden
lépésnél lendül térdben, mintha úgy dobálná előre magát, kényesen.
Derékban erősen svájfolt, rövid fodrot vető kabátjában, mint egy karcsu
madár, bő nadrágja s a sárga cipőjének szalagja minden lépésnél libben.
Bent az ebédlőben meg van teritve. Olyan hüvös van, olyan gyermektelen
ház szigoru rendje. A nagy tükörbe pillant s meglátja őszülő fejét,
amely egy kényes öreg diák puhaságát őrzi. A bajsza olyan ázott, olyan
magyar bajusz s látja magán a sok pezsgő és a sok finom likőrök adta
nemes alkoholmérgezés rothadását. A gomblyukban megcsillan a finom
aranygomb, amely a három zászló szinét fonja össze.
A háta mögött kissé fátyolosan cseng a felesége hangja.
– Jó estét fiacskám, no maga is megjött, csibém?
Az asszony hervadt szőkeségével úgy nézett rá, mint mindig, nem értve a
férfi komolyan nem vehető komolyságát. Sohase vette teljes értékünek,
ezért nem is csalódott benne. Léha, könnyelmü, haszontalan úrnak
tekintette kezdettől s némileg meg volt nyugodva, hogy alaposabb
megismerés után egészen helyesnek találta ezt a véleményét.
– Meg fog pofozni, Manya.
– Mért?
– Majd vacsora után; minek rontsam a maga gusztusát.
– Képzelem, hogy mi lehet már megint.
Az asszonynak éles lett a hangja, ő maga is észrevette. Hiába, nem tehet
róla. Nem, igazán nem várt semmit az ura karakterétől. De a megtörtént
tények fel tudták izgatni, úgy hogy alig birt magával.
– Hozhatják a vacsorát – rendelkezett s a tükörben futólag megigazitotta
hátul a nyakán pongyolagallérját.
A porcellánok áttetszően csillogtak, a parasztlány sötétpiros szoknyája
mély szinben lobogott és rikitós kék reklije puhán, ingerlően vetett
ráncot erős fiatal mellén. A haja le volt eresztve, az arca olyan
fényesre mosva, mintha szarvasbőrrel csiszolta volna ki, volt valami
bronzos csillogása.
– Mi van? – kérdezte Muki s lusta mozdulatával leült a jó, nehéz
bőrszékre. Két fehér kezét feltette az asztalra, a körmei frissen voltak
politurozva és hegyesre vágva.
Az asszony ezt mind látta és undorodott. Szerette volna, ha az urának
fekete volna az ökle és tenne már egyszer valamit; hogy eszik! Étvágy
nélkül piszkálva a falatokat, mint akinek egészen mellékes és felesleges
napi dolog az evés is, mint minden más.
– Nahát mi az, amivel nekem akar kedveskedni?
Muki elmosolyodott, azzal a furcsa mosolyával, amely lefelé terjedt az
arcán, végigsiklik a bajusza alatt, elcsuszik, mint a fény s eltünik,
csak a szeme sarkában, a ráncokban maradt egy kis tócsája.
– Eladtam a sárgákat!
– Eladta?
Az asszony felkapta a fejét; szőke, dus hajába nyult, tudta, hogy most
igen csunya volt, öreg és rossz.
– Talán elkártyázta?
– Eladtam.
Ránézett az urára. Milyen éles veréborr a Muki orra s a cimpái pirosak;
a szeme egészen gyulladthéju és apró.
– Mért adta el?
– Már nem szerettem őket.
– És kinek?
– Gyuszi bácsi közvetitette Blaunak.
Kis szünet után hidegen kérdezte:
– Mennyiért?
– 3800.
Az asszony feltolta az alsó ajkát. 3000-ért vették a tavaszon.
Az ura kezén, a kisujján, a jegygyürü fölé egy brilliánsokkal kirakott
gyürü volt huzva. Ezt is annyiért vette, 3000-ért. Ezt is eladhatta
volna…
– Úgy sajnálja?
Elvonta az ajkát. Az jutott eszébe ebben a percben, hogy Olga szemtől
szembe bevallotta, hogy mennyire irigyli tőle Mukit.
– Nem sajnálom.
– Hát?
– Nekem mindegy.
– Jól adtam el?
– Jól.
Muki ujra elmosolyodott, úgy felülről lefelé; meglebegett az arca, mint
a fátyolfüggöny, aztán visszalógott az enyhe nyugalmába.
– Fenét jól; nem adtam jól.
– Mér?
– Dobaynak nagyon tetszett.
Az asszony a lelke mélyéről induló pirossággal kezdett felpirulni… Aztán
felindult a Muki komiszságán. Dobayt emlitni, ez csak csúf!
– 4200-at megadott volna érte.
Az asszony arca merev lett, mint a márvány. Ez már sok.
Muki felállott. Kettőt lépett macskapuhaságu, de szinte zökkenő
lépteivel.
– Azért örülök, hogy nem neki adtam. Tudja fene. Hátha megbánta volna
egyszer és azt mondja, hogy kihasználtam a bolond szeszélyességét.
Az asszony tágra nyitotta a szemét. S visszapirult felülről befelé, mint
a szemérmében érintett lélek.
Nem, ez igazán úri dolog volt. Ez a Muki mégis egy ártatlan, kedves jó
fiu; ez nem lát, nem tud, ez csak él, mint egy bárány!
– Nincs igazam? – mondta Muki az őszinte szemeivel.
– Ó, hogy megcibálom a haját – mondta az asszony s kiszépülve nevetett.