Volt egyszer egy kisvárosi kis udvar, amelynek az egyetlen disze egy
hosszu sor balsamina volt, az idegen szomszéd nagy duplatetős házának
eresze alá ültetve. Igen gyengéd, igen érzékeny virágfácskák voltak ezek
és tavasztól őszig tele voltak boldogan kövér, nagy és szines
virágokkal, amelyekhez nem lehetett nyulni, mert azonnal elhullottak,
ezért nenyuljhozzámnak, meg fájvirágnak hivták szegénykéket.
Fájvirágnak hivták róluk a kis istennőjüket is, aki minden évben
megteremtette őket s nagyon hasonlitott hozzájuk, csak nem volt olyan
üdén kövér száron, csak éppen virág volt, érzékeny, remegően sápadtszinü
kis Fájvirág.
Az udvar szerfelett szük volt és keskeny, nagy lapos kövekkel volt
kirakva, a kövek között fű nőtt s lejtősen mélyültek az udvar közepe
felé, hogy az esőviz lefuthasson róluk. Sehol egy ásónyomnyi föld nem
volt a nagy kőudvaron, csupán a szomszéd széles eresze alatt egy rőfnyi
csik… Itt éltek a kis fájvirágok s itt virágzott fölöttük a kis
Fájvirág.
A kis Fájvirág minden reggel odasietett a virágaihoz és meglocsolta
őket; vékony és keskeny kis kezeivel rázta rájuk a vizcseppeket, mert
nem volt permetező kannája. De a kis virágok meg voltak elégedve az
öntözéssel, melegen és hálásan csillogtak, szépen nőttek s magasra
emelték, a nap felé kövérkés, vizszinü száraikat, egész kis fákká,
miniatür allévá gyarapodva a rengeteg nagy ház, a kegyetlen hirü
emberevő fiskális nagy házának eresze alatt és sok-sok furcsa, fehér,
piros, lila s más mindenféle szinü virággal kedveskedve
istennőcskéjüknek, már ki milyenre érzett belső hivatást.
A kis Fájvirág így virágzott csendben és egészen észrevétlenül a
kisvárosi udvarban, amely szük volt szerfölött és keskeny s azonfelül a
végébe még bele is szögellett a szomszédnak a nagy deszkapalánkja, a
nagy fekete-szürke deszkapalánk, a titokzatos nagy palánk, amelyen túl
nagy-nagy és diszes virágos kert volt, a mesék tündérkertje. A tündéri
mesekert, ahonnan a kis Fájvirág sohasem szünt meg tündérkirályfit várni
s vasorru bábától félni…
De a kövek között sietve verődött fel néhány szál zöld fű, mig a kis
udvar nagy gazdája, a vastagnyaku öreg irnok fel nem vette a kapáját,
hogy kiirtsa őket, kiseperje, hogy a sima kemény kövek előkelően,
tisztán szürkélkedhessenek a napon. A kis Fájvirág még ezeket a
fűszálakat is sajnálta, de az öreg irnok azt mondta, hogy ő a házat a
hivatali fizetéséből kövenként rakta félre s azt akarja, hogy minden kő
úgy álljon ezen az udvaron, mint egy-egy akta; egy-egy aktája az ő
becsületességének és takarékos szorgalmának, hogy olyan legyen ez az
udvar, mint az ő iróasztala volt negyvenévi adóhivatali működése alatt.
Az öreg irnok a nagy kutyával, a Plutóval lakott az első lakásban, az
övé voltak a kis utcára nyiló apró uri ablakok, ellenben egészen hátul,
ahol már valóban illetlenül szük volt az udvar, egy öreg reszelővágó
lakott a rossz szemeivel, meg a rekedttorku még öregebb feleségével és
mindig, mindig a gyermekeiken busultak, akik a világ minden tája felé
voltak szétszórva s néha pár forintocskát küldtek haza az öregeiknek,
amivel aztán úgy el tudtak dicsekedgetni…
A kis Fájvirágék a középső lakásban laktak. Két szobájuk közül a
kisebbikben lakott a kis Fájvirág az édesanyjával, aki már hét éve nem
kelt fel az ágyból. A nagyobbikban, a vizitszobában, a régi alacsony
bőrdiványon hált katonásan az édesapja, a nyugalmazott vén katona, aki
ma is olyan peckesen lépdel, mintha aktiv volna s mintha nem lenne
lefoglalva a fizetése az utolsó, legutolsó kis morzsákig.
Így éltek, éldegéltek sok esztendeig, mig a kis Fájvirág a temérdek házi
dolog között nagy Fájvirággá nem serdült a virágai locsolgatása közben…
* * *
Különben a kis udvarban örökös csend volt. Az apa megszokta a hajnali
rukkolásokat s öt óránál tovább nem tudott aludni sem télen, sem nyáron.
Hét órakor reggelinek kellett lenni, akkorára ő maga meghozta már a
piacról azt, ami egész napra az asztalra kell, hogy a kis Fájvirágnak ki
se kelljen lépnie az udvarból, csak ha vasárnap misére megy. Délelőtt
bokros dolgait igazitotta el s ebédre itthon volt a vén katona, akkorra
meg kellett teritve lenni az asztalnak, szép, fehér abrosszal és finom,
itt-ott már megpattant mázu zöldleveles porcellánokkal. Ha ennivaló nem
igen volt, ami bizony, szedtevette, olykor meg-megesett, olyankor a vén
katona nagyokat, harsonásat nevetett s felkiáltott:
– Sebaj, no!… Terringette, a kkatonának a llevegőn is meg kell élni, mig
fel nem váltják a pposzton… Ohó, azért nem vesztjük el a bbátorságot!…
S vigasztalásul megveregette a kis Fájvirág vékony, leesett kis vállát.
A kis Fájvirág ilyenkor csendes örömmel huzta össze kicsire a keskeny,
közepén azonban bájosan duzzadtvonalu kis száját: kisded madárfeje,
amely mégis olyan furán nagy volt a melletlen, vékonyka, filigrán kis
testén, előrebókolt s a szive is remegett a meghatottságtól, hogy az apa
nem veszti el a bátorságot. Csak a beteg anya forditotta el a fejét s
messze nézett a gerendás mennyezetre. De a vén katona egy-kettőre
leszerelte az ő renitenciáját is egy katonásan jóizü udvariassággal:
– Ejha babám, már igazán jobb szinben vagy!
A beteg alig hallható hangján szeliden válaszolt:
– Igazán?… Magam is úgy érzem.
S egy parányi mosoly jelent meg vékony és csodálatosan halvány, de
finoman fonnyadt arcán.
Egyszer, ebéd után tovább talált elüldögélni egy-két perccel a vén
katona az asztalnál s valahogy hosszan maradt ott a szeme a kis
Fájvirágon.
– Terringette – mondta csodálkozva –, terringette, te lány… Egész eladó
vagy nékem… Nézze meg az ember…
A kis Fájvirág irult-pirult zavarában s nem tudott hova lenni. Keskeny,
sötét, mongol szemei ijedten röpködtek, mint a szobába került kis madár,
a vére felrohant vékonybőrü arcába s ártatlanul remegett az ajkán az ő
csodálatos, szemérmes, összevont kis mosolya. Neki senki se mondott még
ilyet, istenem, éveken át nem beszélt férfival, a templomban is az
egyetlen férfi, akivel találkozik, a jó isten az ő szép hosszu hófehér
szakállával…
– Gondoskodnom kell rólad, no de gondoskodnom kell rólad… – dörmögte az
apa és a kis Fájvirág keskeny, finom kis homlokához dörzsölte a szurós
csókját.
S egy év mulva talán, csak a zsebébe nyult és ékszert vett ki belőle.
Két hosszu gyöngyszem csüngött parányi láncocskán, kis ezüst karikán. A
kis Fájvirág egész testében remegett, szinte belehalt.
Az az apa, az pedig két vastag tenyerébe vette, kövér, puha két
tenyerébe a kislánya arcocskáját, a két gyengéd tenyerébe, amely olyan
finom érintésü tudott lenni s egész vaskosságában csupa idegekkel volt
párnázva és bekapcsolta a kis fülbevaló karikáit a leányka rózsásan
lángoló, lecsippenő fülcimpácskáiba. Több percig tetszéssel elnézte
jobbról-balról a nagy leányát s hangosan kacagott:
– Ej, ej, te kinai hercegnőcske…
Puhán megcsipte még a leányka arcát, aztán megdörzsölte keményen az ujja
bötykével a saját lilavastag orrát s nagyot köhintett, mert ez a legjobb
szer az elérzékenyülés ellen. Különben meg volt elégedve magával, most
már gondoskodott a leányról…
A kis Fájvirág ezentul sohasem tette le a füléből a kis ékszert. Mindig
ott csilingelt az az arcán s mikor takaritott vagy a porrongyot kirázta,
mikor mosogatott, vagy a virágait permetezte, szüntelenül ott érezte a
finom bőrén a kis gyöngyszemek édesen hüvös, izgató kis reszketését. S
ki volt fizetve az Életért…
* * *
Akkor az történt, hogy a szomszédban megnőtt a fiu.
S mivel mankón kellett járnia, nem mehetett el messze a háztól, nem
csélcsapkodhatott a leányok körül s nem játszhatta a cinikus ruét a
bálokban a terem közepén. Otthon üldögélte el az élete legnagyobb
részét, odahátul a virágos nagy kertben, amelynek a deszkakeritése
beszögellett a szomszéd kis udvarba s évek hosszu során az volt a
legfőbb gyönyörüsége, hogy átleskelődött a deszkák résén a fájvirágos
kis udvarba, a kis Fájvirág kis titkaiba. Órák hosszáig el tudott
üldögélni a deszkapalánkhoz szögezett kis padon s míg úgy tett, mintha
komoly könyvekből komolyan tanulna, leselkedve leste, hogy kis Fájvirág
kilépjen a házból s a virágait cserépcsuporból locsolgassa.
Sok nyár és sok tavasz jött és a kis Fájvirág erről mit sem tudott.
Fesztelenül és bátran végezte házi dolgait s nem is álmodta, hogy
figyelő szem lesi. Ugyan kire is gondolt volna. Az ő kis házuk büszke
gazdája, a kövér dijnok néha kiült az udvarra a zöldre festett lócájára,
amelyre rajta kivül senkinek sem volt szabad leülni s amelyet minden
második tavaszon ujra festett, de vagy ujságot olvasott, vagy szurós
megjegyzéseket tett a lakókra, akik miatt neki az egész életét azzal
kell töltenie, hogy a gazt irtsa… S az öreg reszelővágóéknak is egyre
kevesebb volt a zaja, a vén ember szeme lassan egészen elromlott, mindig
nedv szivárgott belőle s az arca csontjai közül egészen kiapadt a hus. A
felesége is egyre rekedtebb lett s már lassan még a panaszkodásról is
letett… Ki törődnék itt egy kisleány életével… Még a háziur kutyája volt
az egyetlen, a Plutó, aki sok indiszkrécióval szemlélődött körülötte.
Legalább a kis Fájvirág mindig zavarba jött, ha a Plutó elébe állt s
okos, néző szemeivel arcátlanul fürkészte a mozdulatait. Ilyenkor
kénytelen volt pironkodva igazitani a haján, ruháján és röstelkedve
végezte az uriatlanabb munkákat…
De hogy kivülről, az idegen világból, mintegy más planétáról egy szempár
lesi, arról sok-sok tavasz és sok-sok ősz elmult, de semmit sem tudott.
Azonban megtörtént. A szomszédban felnőtt a fiu. A szegény, béna fiu,
akit ő egyszer-kétszer látott s mélyen sajnált a fényes acélba kinozott
szegény lábáért s a szenvedő nagy égő szemeiért. Felnőtt a fiu, bajusza
sarjadt a tüzesen, fájóan vörös ajkai felett, vastagon pelyhedző szőke
bajusza s két oldalt a fülei előtt kis sárga szakálla, keskeny sorban,
mint a fájvirág a házuk tövén… Felnőtt és ráébredt, hogy már férfiu s
hogy már éppen eléggé átment az élet első iskoláján, hogy volt kellő
sulyos lelkiválsága, volt bánata és kiábrándulása, volt meghasonlottsága
s életutálata s a béna lába mellett is volt nagy csömörlése a nőktől és
végre is belátta, hogy ebben az életben csak egyetlen tiszta és igaz
pont van ezen a világon: a szomszéd udvar kis Fájvirágjának a szive
kertje…
Leszedte hát a nagy kertjüknek az összes virágait s egy nagy bokrot
kötött belőle. Akkor a béna lábával felkapaszkodott a keritésre, a
deszkapalánkra s átnézett a keskeny kis udvarba.
– Kisasszony – szólalt meg.
A kis Fájvirág halálosan megijedt.
– Kisasszony kérem – mondta a fiatalember s esedezve és maga is ijedten
nézett a kis leányra –, kérem kisasszony, legyen olyan jó, jöjjön ide
egy kicsit… kisasszony kérem…
A kis Fájvirág ijedt és zavarodott arccal ment oda s megállott a barna
nagy kerités alatt, amelyen tul a tündérmesekert élt neki s keskeny
szemeivel felleselkedett a kerités tetejéről néző nagy, puhahusu kövér
fiura, akinek szines volt az arca, mert piros foltok voltak a párnás
képén és a napfényen a sárga bajusz mint az arany csillogott a
biborszinü ajkain és a szőke kis szakáll a fehér fülei előtt…
– Kisasszony kérem, mikor én kis fiu voltam, kis béna, kis beteg fiu, én
mindig néztem innen, hogy magácska hogy locsolja, hogy permetezi a
virágait…
A kis Fájvirág elsápadt és megijedt és szégyenkezett, mert még most sem
volt öntözőkannája, de a nagy kövér fiu, akinek a válla olyan széles és
gömbölyü volt, mint egy puha, nagy, tollal tömött zsák, a kedves és
gyöngédhangu fiu konokul folytatta.
– És én kisasszony, milliószor elképzeltem, hogy ha nagy leszek, ha
egyszer majd ember leszek, ha ember lennék és bátor lennék, akkor én
egyszer elővennék egy nagy ollót és leszednék, lenyirkálnék minden
virágot a mi kertünkön s egy nagy bokrétába kötném és innen a kerités
tetejéről átadnám egyszer magának, kisasszony kérem…
A kis Fájvirág csak kinyitotta s ráemelte a keskeny, barna,
ferdemetszésü kis szemeit s a vékony arcbőrön két erős tüzrózsa
nyiladozott.
– Kisasszony kérem… kisasszony kérem… én már nagy fiu vagyok, ember
vagyok, bátor vagyok… és én nem tudtam volna elképzelni máskép a mi
megismerkedésünket, az én bemutatkozásomat, csak ahogy kisfiukoromban
olyan szépen kiálmodtam magamnak… Csak így, kisasszony…
Azzal fogta a hátratartott balkezét s felemelt vele egy óriási, egy
csodálatosan nagy csokrot, amelybe bele volt kötve az egész nagy
kertjüknek minden virága. És fogta azt a nagy csokrot s a
háncskötelékénél fogva áteresztette a kis Fájvirág lábai elé.
A kis Fájvirág pedig csak remegett és sápadt és nem tudott a világon
semmit mondani.
A nagy, puffadt testü, hüséges szemü fiu pedig csak állott, ott állott a
keritésen a rossz lábával s a kis Fájvirág látta, hogy megmozdult, mert
bizonyára fájt már a lába s azt mondta neki:
– Nagyon rossz ott állani, ugy-e?
Erre a nagy lágyszivü fiunak könny jött a szemébe és sokáig mit sem
tudott felelni, de akkor azt felelte:
– Nem nagyon rossz, kisasszony kérem, nagyon jó… Hanem azért leszállok
innen. Leszállok innen, kisasszony és átküldöm magukhoz az édesapámat,
hogy kérje meg a maga kezét nekem… Megengedi, kisasszony?… Kérem…
kisasszony…
A kis Fájvirág, az édes kis Fájvirág lesütötte az arcát, a finom kis
batisztkötényét fogta s a parányi hegyes kis cipőjét nézte és nem tudta,
nem lehetett neki egy szót sem szólani, mint ahogy nem tud szólani,
akire reápereg az almavirág…
* * *
S már hallotta is, hogy jön, hogy a kertben van a szegény, jó, béna fiu
apja, már hallotta a hangját is a félelmesen sötét fiskálisnak, akiről
az egész világ mesélte, hogy mikor egy szegény asszony szemtől-szembe
megátkozta, mert elperelte a házát s azt mondta, hogy megveri az Isten;
azzal felelt: nincsen Isten, néni, Isten nincsen, az csak az emberek
hipotézise… A komor, félelmes ember hangját hallotta:
– Micsoda barbárság!
Letarolni a virágos kertet… Micsoda barbárság… S ezt még ott hallotta a
kis Fájvirág, azon a helyen, ahol ott maradt, mint a porbaejtett s
ottfeledett virág. És ettől a szótól rögtön hervadni kezdett és apró
könnyekkel sirt, azokkal permetezte a letarolt rengeteg virágcsokrot és
valóban fájt értük a szive, hogy olló érte őket…
Egyebet nem hallott.
Este azonban, mikor már szürke volt a levegő s violaszinek uszkáltak,
mint ősszel az angyalfátyol a levegőben s az eresz alatt a fecskék már
mind itthon csicseregtek a finom kisded fészkekben, csak nyilt az
utcaajtó, a nagy félkörös tetejü deszkakapu s belépett rajta a szomszéd,
a fiskális, a nagy, puha fiu apja…
A kövér dijnok felugrott a zöld lócájáról, a reszelővágóné sóbálvánnyá
lett a bámulattól s a kis Fájvirág csak elalélt. A szivverése elállt, a
vére mind leszállt a kis szive alá. Rémület fogta el, boldog rémület,
hogy mégis… ah, mégis…
De az ügyvéd megállott az udvar elején, a nagy barna kapu előtt.
Egyenesen állott, mereven állott, mint a fekete vasszobrok a temetőben a
régi sírok felett, mereven állott s nem fogta meg a kövér, megilletődött
dijnok kezét. Odanézett merően és szigoruan és félelmesen nézett az apró
virágokra, hogy azoknak a levele el kezdett lassan remegni s az apró
virágaik borzongtak a félelemtől.
– Mi dolog ez, tisztelt szomszéd? Az én házam tövére hogyan mer ön
gazokat ültetni?… A gaz gyökerei felsziják a vizet, a viz a
hajszálcsövesség törvényeinél fogva felszivódik az én házam falába. Az
én lakásom penészes és dohos, az én falam meg van támadva s ha
idejekorán észre nem veszem a bajt, bizonyára kidől… Követelem, hogy
azonnal tépjék ki a gazt… Követelem törvényes jogomnál fogva, mert az a
föld egész a csorgóig az enyém, s még azontul is harminc centiméternyire
törvényes jogomban áll megakadályozni, hogy oda bármi növényt
ültessenek… Ön hivatalnokember, aki ismeri a törvényt, ön korrekt ember,
aki nem szegül ellent a törvényes dolgoknak: kérem, sziveskedjék azonnal
eltávolitani a gyomot…
S a törődött öreg dijnok nem merte elárulni a félelmes hirü, a kegyetlen
hangu fiskális előtt, hogy ő bizony nem ismeri a törvényt s hogy ő
bizony egyáltalában nem is tiszteli az ilyen törvényt. Hivatalnok volt,
egy fogatlan, öreg hivatalnok s udvarias tisztelettel ment és
kigyomlálta, eltávolitotta a gazt a szomszéd háza tövéről…
Éjjel dörrenésre ébredtek fel az ébren virrasztók, mert az egész
környék, az egész kisváros tele lett egyszerre a balsaminák hirével…
Mennydörgő dörrenés rázta meg az apró ablakokat, amelyeken belől virágos
muskátlik és vékonykedvü szegénységecskék virrasztottak… Senki sem aludt
tovább. A nagy, bezárt kapuk mindenfelé megnyiltak egy vonalnyira, az
apró hunyorgó ablakok mögött félrelobbantak a kis fehér függönyök s
mindenfelé halk suttogással lesték a nagy doktorjárást…
Mikor itt volt a violaszinü hajnal egész isteni pompájában, akkor a
kegyetlen fiskális megtörve és holtsápadtan jött a kis Fájvirágocskáért.
A katona-apa teljes egyenruhában virrasztott a kis leánya fölött s csak
néha szunyókált el egy-egy vizes borogatást. A beteg anya lassu
könnycseppeket szivárogatott vékony arcának mély árkain…
A kis Fájvirág pár pillanat mulva, mint egy szél szárnyára bocsátott
virágszirom, libegett a komor, megroskadt fiskális után, a peckes,
dobbanó léptü nagyapa karján…
S ujra látta a fehérarcu fiut, akinek az enyhe lámpafényen most is
tiszta szinarannyal csillogott vastag kurta kis bajusza s a fehér, szép
nagy fülei előtt a szőke szakálla, de az ajka lilaszin szederjes volt, s
a szeme nagy fájó seb, csak ebben a pillanatban gyult ki, mint egy
titkos reflektor…
Egymásra néztek. Elébb ijedten, mint az elébb, a kert barna palánkja
felett, aztán mosolyogva, mint két lélek, ha találkozik a mennyei
mezőkön.
S ekkor a fiu, a nagy fiu, a bátor ember, összeszedte felnőtt emberi
gyermekded bátorságát, kitárta a két karját. A kis Fájvirág megértette s
odahajtotta tiszta kis homlokát.
Akkor a nagy fiu úgy érezte, mintha a deszkapalánk megingott volna lábai
alatt, mintha hanyatt-homlok zuhanna a mélységbe a rettentő magas
deszkákról a rossz lábával a félelmes mélységbe s minden erejével
levegőbe kapott s szólani akart, hogy semmi baj! Semmi baj, mert eszébe
jutott a kis Fájvirág iménti féltése… Semmi, már semmi baj… Meghalt.
Aztán sokáig álltak ott.
Akkor a peckes katona összetette a két sarkantyutalan bokáját,
szalutált, a komor nagy fiskális megtörve és széthullott tagokkal
meghajlott.
S a kis Fájvirág kis pillanatok mulva otthon volt a kis udvarban, ahol a
reggeli fényben már csak egyetlen zöld volt: a kövek között kisarjadzó
zöld fű…