Müller úr utánuk néz, aztán szórakozottan mondja kollegájának:
– Mondom, megfázott.
Orosz úr elcsapja a cigarettát.
– Kérem, az Atyauristen tudja azt, hun fázok én meg.
– Otthon. Nagyon fütenek.
– Hát én vagy cudarul össze is veszek velek, vagy elmegyek hazulról!
– Fütsenek kevesebbet – szól Müller úr egyszerüen s feláll a lapok után.
– Olyan marha fütés; én azért nem szeretek hazamenni. Tizenegyre,
éjfélre, akkorra már csak kihül egy kicsit a ház… Van Figaró? Hozza el,
kollega úr.
– Figaró nincs; csak Mátyás Diák.
– Még a sincs!
Az öreg úr megszólal:
– Mit irnak a lapok? Igaz, hogy a bolgár fejedelem megvénült?
– Aha, azt irják.
– Egyszer vadásztam vele Murányban… Akkor még siheder volt.
Ujra visszasüpped magába, hámozza a kenyér piros héját s apró kockákban
rakja a szájába.
– No menjünk Orosz úr – szólal meg Müller úr csámcsogva még.
– Várjon, hadd ejtődzek. Most nő a hájam.
– Haha. Arra kiváncsi vagyok, hogy maga meghizzon. Itt a Mátyás Diák.
– Nincs abba semmi. A Figaróba vannak jók.
Müller úr a feje fölött belenéz és kövér ujjával odabök.
– Nézze csak, e kell magának.
– Kell nekem más is.
– Sthymmelné?
– Á, utálom azt az asszonyt.
– Persze, inkább a Katka.
– Asse. Egyse. Egye fene az egész világot.
– Nono, maga szerelmes!
– Fenét szerelmes. Tudja kollega úr, mán én nem tudok szerelmes lenni.
Mikor má az ember ennyi pluszt lead, akkor má csak arra gondol, hogy
biztositsa a jövőjét.
– Reális felfogás.
– Mit ér nekem a Katka. Se nem szép, se nem kedves, pénze meg ennyi
sincs! Mér vegyem el?
– Tud zongorázni.
– Zongorázni tud, klimpirozni. De abból nem lehet még egy spriccert se
kifizetni. Azér házasodjak meg, hogy otthon üljek? Akkor ülhetnék az
anyáméknál is.
– Délután mi a programm?
– Majd csak eltelik. Ezek a vasárnapok a legutálatosabbak, ilyenkor
hivatal sincs… Nézze, vegyen nekem egy lóherelevelet a sógoránál.
Olcsón.
– Milyet? Négylevelüt?
– Nem bánom én, ha három is. Aranybul.
– Katkának?
– Karácsonra… Muszáj neki valamit adni a klimpirozásér…
– Nono, házasság lesz még a vége, meglássa.
– Á, fenét. Ha még vón valamije. De se bögye, se bugyellárisa!…
– Főzni tud.
Orosz úr feláll s leveri a morzsákat ruhájáról.
– Főzni tud!… Azt igen… Főzni tud…
S szinte drukkolva néz Müller úrra.
– Az igen. Hát akkor mégis van valamije! Nem igaz?
Müller úr komolyan felel, miközben kinnal veszi fel a kabátját. A pincér
ilyenkor sosincs jelen, az abonnens uraktól nem kap borravalót…
– Hát persze…
– Nézze csak Müller úr, alul-felül tányérnyi lyuk van az ajtón, kár is
itt füteni.
– Ide nem is kell nagy fütés, az evésbe kimelegszik az ember.
Alászolgája!
Tisztességesen emeli meg kalapját az öreg úr felé.
Az öreg úr kézzel legyint bucsut. Aztán egyedül marad. Felhajtja pohár
borát s behunyja a szemét; és egy pillanatra nagy-nagy boldogságban
szünik meg neki az egész világ, az egész élet, csak ez az egy jó érzés
van: a szájat betöltő ínyizgató, becses, olcsó, savanyu kocsisbor…