Ketten, adóhivataliak… Ma itt, holnap Fogarason, vagy Eperjesen, ahová
helyezik őket… A magyar klimának ez a rétege, a nagyvendéglő
abonnenseinek flórája mindig, mindenfelé ugyanaz.
Vidáman néznek körül a hidegben; mégis, bár ázott-fázott, megnyütt
fiatalság, de nőtlen ember fiatalsága ül arcukon s egyszere fölverik az
unatkozó terem levegőjét.
– Fene egye meg, Müller ur, itt mindig ilyen hideg van.
– Még vasárnap is, Orosz úr.
Fesztelenek, egy huron pendülnek, de nem tegezik egymást… Hja, az egyik,
Orosz úr, helybeli, bennszülött iparosfamiliából nőtte ki magát úrrá és
sovány testéből csak úgy villog a hencegés: hivatalnok úr!… A másik
püffedten kövér, puhán önállótlan; a Müller úr, a bevándorlott, az
idehelyezett, a sváb, a csöndes, élettapasztalatos úr, akinek csak a
szellemi fölény maradt.
Orosz úr kabátostól veti le magát a székre. Itt elég hátul, az ajtó
mellett, távol az ablakoktól… S üresek az előkelőbb helyek, az első
hosszu asztal… Müller úr kihámozza magát bársonygalléros, kissé világot
járt kabátjából s leül szemben Orosz úrral, háttal a teremnek, háttal a
világnak, az élet minden reménységének és kilátásának.
– Rizsleves kérem… – szól a pincér s elibük teszi az étlapot.
– Hozzon, rizzsel! – szól Orosz úr vidáman s elzsarolja az egyetlen
előnyt e pillanatban, az étlapot, társa elől. Aztán hadi kiáltással
csattan fel:
– Hü, kolléga úr, husétlap van!
– Á, kiváncsi vagyok. Nincs sült csirke?
– De van.
– Töltve? Kiváncsi vagyok, van-e töltve.
– Sülve.
– Kár.
Nyilik az ajtó s átcsap valami éles léghuzat. Jön az albiró úr a
kutyájával, a kurta prémes bekecsével, lábszárvédővel, leszitt
cigarettával, igazi elsőrangu unalommal és spleenes kopaszsággal.
Lőtávolból, egy hang nélkül fogadja az urak diszkrét köszönését s megy a
helyére, mint a nemesvérü paripa s leül a hosszu asztal ablakfelőli első
székére, belől a falhoz, a „Pici piros alma!“ füsttől itatott képe alá.
A kutyája kövéren és lustán heveredik be a sarokba.
Orosz úr, tekintettel az albiróra, okos dolgot akar mondani.
– Azt mondják, a Bácskában angolok vannak.
– Angolok, – ámul el Müller úr.
– A Sanyinak a nagynénje jött és mondja, tele vannak angolokkal.
– Á, kérem, mi szükségünk van nekünk angolokra! Azt is mondták, hogy
Ugront felkoncolták Belgrádban.
– No az fontos, ha igaz, hogy angolok! Mert ha Anglia is mellénk áll,
akkor a szerbek megehetik a meszet.[1]
Az albiró, aki éppen úgy odafigyelt egy percig, mint a pincér, hogy
bosszuságát leplezze az ostoba beszéd felett, ridegen adja ki a
határozott rendeletet:
– Adjon sült csirkét ecetes uborkával, forgácsfánkot s a friss hirlapot.
Orosz úr egy pillanatig hallgatott.
– Józsit csak behijják.
– Majd magát is behijják – nevet fel Müller úr –, direkt adóhivatali
századokat csinálnak, divisionskommandant lesz még maga abba, meglássa.
Egyenesen kivetik az adót az elfogott szerbekre.
A pincér három csésze levest hoz s rang szerint önti ki a tányérokra,
előbb kap az albiró, aztán Müller úr, aztán a legfiatalabb, Orosz úr.
Orosz úr mérgesen nézi a fehér rizslevest, fölibe hajlik s kutató
szemmel ás bele.
– Ez leves?… Ez nem leves.
Müller úr jóizzel eszi.
– No nem rossz.
– Á, fenét. Nem jó… én tudom, mi a jó leves. Ha olyan helyre kerülök,
ahol jó leves van, azt szeretem megenni, de mi a fenének egyek én ilyet,
vizet.
Az albiró úr még két kanállal bevett, aztán a pincérnek szól
klubnyugalommal.
– Adja a kutyámnak.
Aztán beletemetkezik a lapba, mig a pincér leteszi a tányért a sarokba.
Orosz úr kiváncsian lesi a kutyát.
– Lássa! Annak az állatnak se kell! Hehe, albiró úr kérem, a kutyának se
kell.
Az albiró kegyesen megnézi a kutyáját, amely lomhán lefetyeli a levest.
De nem szól.
Müller úr szörnyüködik:
– Így eszi! Alávaló egy állat!
– Úri kutya!
– Immel-ámmal. Szemtelen egy állat!
– Több izlése van, mit magának, kolléga úr!
– Hát én bizony meg is eszem a levest, mert én nekem szükségem van rá,
hogy egy kis jó meleg lé legyen a hasamban.
Orosz úr azonban mérges, a pincérre förmed.
– Adja már azt a csirkét!
– Elébb káposztát; káposztát kis föltéttel, – szól Müller úr.
Öreg úr állit be. Darócvastag, kissé avult télikabátban, nagy, megtört
ember, busmagyar… Mert ő az, nyilván ő az, aki hajdan négy lovon járt be
mulatni ide s ma dijnok a járásbiróságon…
Csöndesen, illedelmesen, de közönnyel emeli meg a kalapját; felteszi a
fogasra s alá akasztja a bundáját.
Hosszu ideig csend van; az öreg úr végig-végigsimitja fehér bajuszát,
ritka, rövid körszakállát s belebámul a semmibe. Ülnek négyen, mintha
külön karámban volnának s úgy néznének egymásra a társadalmi keretek
korlátján át. Úgy is találkozik az öreg úr szeme az Orosz úréval, mire
megmozdul, meglendül, mint a tó, ha kavics esik belé s végre szóra bir:
– Nősül, öcsém, nősül?…
Orosz úr hányivetien nevet fel:
– Inkább házasodni szeretnék!
Az öreg úr figyelmesen mosolyog s már megint ott réved a tekintete saját
könnyes multja homályában, félkönyökét az asztalon nyugtatva bámul a
kutya felé s már nem tudja, hol van, kik vannak körötte, hova lettek a
lovai, birtokai, a gyerekei, a szeretői, a barátai, a hitelezői… s csak
ül, ül, a mult egy ittmaradt sasrugta útköve.
– Jaj, úgy össze vagyok törve – nyög fel Orosz úr, mintha csak az öreg
úrról eszmélt volna magára –, mindenem fáj. Hallja a hangomon kollega
úr, milyen influenziás vagyok?
– Megfázott.
A pincér jön és sorra jár. Az öreg úr kanált ereszt a tányér levesbe, az
albiró a csirkét metéli. Müller úr káposztát villáz. Orosz úr étvágy
nélkül piszkálja a combot, a szép sárga zsirban.
Hosszu, csöndes percek telnek, evés illata, melege füti a termet, a
pincér unalmasan áll s fesztelen ásit.
– Mondja, maga nem fél a háborutól? – veti neki Orosz úr, belülről, az
úri lét cellájából.
– Én? Ki vagyok én szuperálva kérem! Én nem félek!… Majd ha idejönnek és
lőnek!… Különben pincér mindig kell.
Orosz úr sokalja az élcet: leinti.
– Igaza van barátom.
A bus magyar megszólal. Egy villanásnyi kedvvel átpattant egy kis
ártatlan gunyt.
– Adóhivatal is kell mindig.
Müller úr frissen hátranéz s mosolyog, mint aki teljesen érti, keresztül
is, hosszában is a szót.
– Tésztát és egy feketét! – mondja aztán a pincérnek.
– Forgácsfánk, mi az? Csöröge annak az igazi neve! – dünnyög Orosz úr s
nyujtózik. – Ajjaj, az este olyan marha voltam, amilyen még soha, mióta
itthon vagyok. Csak a cigánynak tiz pengőt adtam! A fene egye meg a
fejemet!
– Lássa, nem kell mulatni, kollega úr.
– Ajjaj, – sóhajt Orosz úr önmagára kevélyen s cigarettára gyujt.
Átjön a kávéház ajtaján a kaszirnő. Pohárért jön a magas, zöld
ebédlőszekrényhez s közben barátságosan mosolyog sorra, de
legismerősebben Orosz úrra.
De Orosz ur előre szegzi fejét s összehuzott szemmel csak úgy a torka
fenekéről köpi neki:
– No mit bámulsz!… Mikor mégy mán innen!
– Tessék? – szól negédesen a lány, akinek igy nappal lilakék a bőre a
kendőzéstől.
– Eredj már innen… Gyergyószentmiklósra… Már nagyon utálunk.
– Kedves – szól megsérthetetlenül a hölgy s elriszálja magát.
– Maga érti, kollega úr! – adja meg az elismerést Müller úr.
Szótlan ülnek negyedóráig. Az albiró már végzett mindennel; készül. Az
öreg úr paradicsomos káposztát eszik s az arca, fehér szakálla fölött
épp oly piros, mint az étel a tányérán.
– Jaj, úgy össze vagyok nyuzva – ásit a cigaretta mögött Orosz úr –, …
alásszolgája albiró úr.