A nagyvendéglő étterme ma végtelenül szomoru. Kis borus téli napban
gurnyasztanak a kisváros csüggedt szárnyu házai s az utcán százával
álldogáló bundás parasztok a bennszülöttek szivós megszokottságával
türik a gyászos, ónszin napot. De akit sorsa idehozott, mint valami
angol kolóniát az indiai kormányzás számára, kétségbeesve néz ma körül,
mi keresni valója is van e világrészben.
A nagyvendéglő éttermében, mint valamely focusban torlódott egybe a
kisvárosi úri életének egész gyászos szegénysége, élettelensége,
bánatosan tengődő sorsa. A tágas, nagy terem, amelyben hajdan a
bennszülöttek hatalmasai akasztották kandallópárkányra hóbafagyott
gőzölgő bundáikat, mig ők vastag, vértől duzzadt testüket borral
fütötték s torzonborz kedvvel itták a hámból kirugás mámorát, – most
üres… Néhány asztal az ablak előtt, letakarva fehér abrosszal, rajtuk
gyufatartó, só- és olajtartók, egy-egy lábon álló gyümölcstányér… De a
hideg dermesztő; csontig hasitó cug huzódik az ablakok s az ajtók közt;
aki az enyhe boruból belép, összerázkódik, mintha jégbarlangba toppana.
A füsttől evitt sarkokból csak ugy süvölt a szegénység fagya.
A pincér árván ődöng, szalvéta lóg a hóna alatt s Isten tudja, mire
gondol; talán a nyárra, amikor ő vidám nyári pincér valamerre a zöld
kocsmák világában; talán a háborura, amely egyszerre takarékosságra
szoktatta az embereket s most még az a néhány kereskedő is elmaradt,
akik mégis el-elhánytak egy-egy éjszaka pár forintocskát; talán a
babájára, aki…