Az állatorvos kis bricskáján végigzörgött a kis mezőváros köves utcáján.
Ahogy jött, a patikánál látta, hogy ott áll valaki és amikor őt
meglátja, gyorsan hátat fordit és belép az üvegajtón.
Megcsóválta a fejét.
– No nem baj, – mondta magában és felnevetett, mint szokott, aztán
rögtön elkomolyodott, – nem akar köszönni. Világos. Minek is rontsa az
ember a kalap szélit.
Nyugodtan hajtott el a patika előtt. Az állomásra akart menni, de eszébe
jutott, hogy a gyógyszerész sógora a körorvos, aki most mint vágatási
biztos az ő felügyelete alá tartozik.
Erre befordult a legközelebbi utcán a szék felé.
Az utcán ácsorgott a mészárszék előtt egy tót legény. Rákiáltott.
– Gyere, tartsd meg a lovat.
A fiu nem értette a magyar szót, de a mozdulatot igen és a legnagyobb
buzgósággal ugrott oda, már amennyire hosszu lábaihoz és nagy
bocskoraihoz gyorsaság fért.
Amikor az orvos belépett a székbe, a szemöldöke előbb felszaladt a
homlokára.
Az Etus kisasszony, a körorvos csinos, fiatal kisasszonykája, a hatósági
bélyegzővel nagy ügyesen billogozta a hust.
Az állatorvos szokása szerint megint elnevette magát, az arca felvidult
és rá rögtön elkomolyodott, csak a szava maradt tréfás, a hangja nem.
– Jónapot kisasszony. Mit tetszik itt csinálni?
A leányka felemelkedett, kicsit zavarba jött; az állatorvos arcán
fellebbent a nevetés és ujra elmult róla, ő mindig előre nevetett a
viccén, ahogy felötlött az agyában, de komolyan mondta el és akkor már
másnak kellett nevetni rajta.
– A jó leányka segit apja sorsán?
A kisasszonyka szőke volt és hirtelen fehér bőrén pirosság gyúlt ki, de
nevetett; a mosolygása ártatlan volt és bájos.
– Apa szabadságon van – mondta.
– Igen? – vibrált meg egy nevetést az orvos arca – és magácskát bizta
meg a vágatási biztosi helyettesitéssel.
A leányka nem szólt. Nem volt egészen tisztában a dolog fontosságával.
– Megengedi Etuska? – szólt az állatorvos és kivette a leányka kezéből a
bélyegzőt és rá sem nézve a húsra, a többi darabra kezdte rányomni.
– Jónapot – mondta a doktorlány és el akart menni.
– Most már persze szalad ugye – villant meg a nevetés az állatorvoson –,
itt hagy engem ebbe a csúnya munkába… Magácska nem utálja?
A leány nevetett.
– Hát istenem, jól megfizetik.
– S mit kap?
– Hát egy tehénért egy koronát, sertés, borjú, bárány 50 fillér.
Az orvos nevetett.
– Nagy gavallér az apa. Felét átadja! Annak, amit ő kap. Az egész felét.
A leány arca megnyúlt.
– Csak felét.
Az orvos hamisan nézett rá; a bajusza játszott.
– És megmondta magának miről ismeri meg a lépfenés állatot.
– Neem. Azt nem.
– Hát azért nem adja át az egészet. Ő magának tartja meg felét – a
tudományért.
A leányka habozva nézett rá. Nem tudta mennyi a gonoszság a szavak
alatt.
– S azt megmutatta, hová kell ütni a bélyeget?
– Hisz azt talán mindegy, akárhova.
Az orvos nevetett. Intett, hogy mindegy.
A leány egy pillanatig nézett, aztán egyet gondolt, ujra köszönt és
elszaladt.
– Máskor is a kisasszony van itt? – kérdezte az orvos.
A mészáros zavarba jött és elkezdett nyögni.
– A doktor ur csak tegnap ment szabadságra.
Az állatorvos megmosta a kezét és komoly arcán minduntalan mosolygás
futkosott, mint amikor a fellegek szaladnak a réten.
A jegyzőhöz ment. A jegyző az orvossal nagy barátságban volt, együtt
szokták szakadatlanul jelentgetni fel a közigazgatási mulasztásokat.
– Kérem alássan – mondta az állatorvos, aki sehogy sem tudott
beleatyafiskodni ebbe a társaságba, ahová csak most nem régen helyezték
át és mindjárt két kerületet kellett ellátnia a háboru miatt. Ezek az
urak idegennek tekintették, aki ugyis elmegy a háboruval, nem fogadták
megyebelinek. – Kérem, kedves jegyző ur, legyen szives felvenni egy kis
jegyzőkönyvet nekem.
– Mid? – szólt a jegyző, és csodálkozó kék tót szemeit rámeresztette –
mid gondolja maga tirarc ur?
– Csak úgy gondolom, hogy az legyen benne, hogy a körorvos ur
szabadságra menvén, helyettesitésről nem gondoskodott: a bélyegzőket
rábizta tizenhatéves leánykájára, aki az én jelenlétemben is
foglalkozott a húsok lebélyegzésével…
Az orvos arcán szokott mosolya meglebegett; az elképedt jegyző azonban
kiejtette a pipát a szájából és igy szólt:
– Ezt a jegyzőkönyvet én fel nem veszem.
– Miért?
– Nem tártozzá hozám.
Az állatorvos mosolygott. Nem tudta komolyan venni ezeket a tót
uracskákat, akik a magyar nyelvnek egy egészen furcsa és önálló
dialektusát beszélik és meglágyitják a kemény magyar nyelv uri
karakterét.
Megveregette az öreg jegyző vállát.
– No nem baj jegyző ur. Majd felveszi, akihez tartozik.
Átment a szolgabiróságra. A főbiró nem volt otthon, átment az
Unger-kávéházba.
Utána sétált. Csakugyan ott ült a fiatal főbiró a modernül berendezett
kávéház nagy ablakánál és a fehér márványasztalon dobolt.
– Alázatos szolgája, főbiró ur, – mosolygott és bókolt az állatorvos.
A főbiró fekete szeme gyanakodva ugrált rajta.
– No mi jót hozott – kérdezte azzal az önérzetes nyugalommal, ahogy a
vármegye legnagyobb birtokoscsaládjának fia nézheti ebben a világtól
eldugott fészekben az urakat.
– Kérem, főbiró ur, egy kis rendet instálnék.
– No.
– Ez egyszer a körorvos ur az, aki…
A főbiró ellenséges komolysággal hallgatta végig az állatorvost.
– Jó, majd intézkedem.
Az állatorvos felmosolyodott és komolyan mondta a nagy bajusza alatt.
– Meg vagyok győződve róla, főbiró ur.
– Mióta van szabadságon a körorvos? – kérdezte a főbiró még tünődve.
– Hát nem tudja főbiró ur?
– Nem tudok róla, hogy oda volna. Nem jelentette be, hogy elment.
Az állatorvos mosolygott.
– Majd utólag.
Azzal elment, sietett a vonathoz, mert marhát kellett beraknia a
hétórásiba.
A főbiró tovább nézte a piacot, amelyen papsajt nő a kövek közt. Mikor
el akart menni, hozzálépett a másik szobában billiárdozó algimnáziumi uj
tanár és mély tisztelettel mondta:
– Kérlek alássan, főszolgabiró ur, óhajtottuk volna tiszteletünket tenni
Nálad, de a feleségem gyengélkedett, hanem augusztus hó folyamán, ha
megméltóztattok engedni, okvetlen tesszük tiszteletünket.
A főbiró kicsit kegyesen mosolygott.
– Kérlek alássan.
Még egyszer egymásra mosolyogtak és elváltak. Kint a városka oly kicsiny
volt, egyik ház a másik nyakán és két házban két uriasszony fölött érni
kezdett a levizitelés fontos esete.
A főbirót bosszantotta az állatorvos jelentése és amikor két hét múlva a
körorvossal találkozott, szigoruan szólt:
– Szabadságon voltál, kérlek?
– No, csak pár napra szaladtam el a sógoromhoz, az Elza beteg – nevetett
kényelmetlenül a körorvos.
– És ki volt a helyettesed a vágatásnál?
A körorvos a cvikkerje mögött kissé elvörösödött. Azt hitte már nem lett
a dologból semmi. Hosszú sovány ember volt és ahogy most kiegyenesedett,
elnézett a főbiró kemény szalmakalapja felett. Az ujjaival a
csiptetőjéhez nyúlt és találomra szólt:
– Én kérlek alássan a segédjegyzőt biztam meg vele.
– Ugy.
– Igen. Mint halottkémet – mondta viccesen a doktor, az ő száraz és epés
humorával.
– Szervusz.
A doktor elhatározta, hogy rögtön szól a segédjegyzőnek, hogy meg ne
hazudtolja őt.
Másnap a vármegyéről leirat jött a szolgabirósághoz az állatorvos külön
feljelentése tárgyában. A főbiró nagyon örült, hogy el van intézve a
dolog, mert az aktán Farkas főjegyző aláirása volt és tudta, hogy annak
pikkje van a doktorra a multkori rossz vicce miatt. A doktor azt
kérdezte a minapi banketten, hogy „ki a legbátrabb asszony a megyében?“
és ő maga felelt rá: „Farkasné, mert Farkassal hál.“ Ezt a főjegyző nem
bocsátja meg egyhamar; nagyon prüd, amikor az ő dolgáról van szó.
Rögtön telefonáltatott a jegyzőhöz és a segédjegyzőt odahivatta.
– Volt maga vágatási biztos? – kérdezte affektált hangon a telefonba.
– Igen – hallotta a segédjegyző ijedt szavát.
– Jó.
S rögtön lediktálta a választ a megyére, hogy a körorvos a segédjegyzőt
bizta meg a vágatási teendőkkel, mint halottkémet. Mivel pedig az ebbeli
kötelességét nem teljesitette, megbüntetését hozza javaslatba.
Ujabb két hét mulva történt, hogy egy esős napon az állatorvos ahogy a
jegyzői irodába beállit, a segédjegyző ijedten ugrik elé.
– Állatorvos ur, mér tetszett engem megbüntetni. Én soha itt nem voltam,
a vágóhidon.
Az állatorvos felnevetett és komolyan kérdezte:
– Magát büntették meg?
– Igen, és azt se tudtam, miről van szó. Itthon se voltam az állitólagos
vétség napján.
– Jó, majd megfellebbezzük.
Egyszer csak egy erélyes leiratot kap az állatorvos. Éjfél után került a
kezébe, amikor a hónap 4-én az utiszámláján dolgozott. Csak ezért nem
bosszankodott eléggé rajta. Mert tudta, hogy ha bosszankodik, nem tud
tovább dolgozni, hanem bemegy a feleségéhez a hálószobába. Ha bemegy,
nem is jön ki reggelig, mert az asszony ugyis haragszik az utóbbi napok
miatt, már egy hete egy órát sem töltött itthon, vitték egyik faluból a
másikba. Ha pedig reggelre hagyja a dolgot, nem lesz belőle semmi, mert
már a parasztok ugy várják, mint a szentlelket, kihuzzák a szobából is.
Ha pedig ötödikén el nem késziti az utiszámlát: azok az urak a megyénél
törölni fogják.
A harag tehát pénzbe kerül.
Ennélfogva nem haragudott a leiratért, hanem félretette, az volt benne,
hogy a segédjegyző ügyét megfellebbezni nem lehet, mert ha a
főszolgabiró közigazgatási ügyben valakit elitél, az ellen föllebbezés
nincs.
Amikor éjfélután két órakor a számlájával készen volt, annak a
végösszege olyan csinos summa volt, hogy erőt meritett belőle, hogy
megirja mégis a fellebbezését a miniszteriumhoz: hogy ő nem fellebbez,
neki a segédjegyzőhöz semmi köze: ő csak azt kéri, itéljék el azt, akit
ő feljelentett, vagy pedig szentesitsék azt az uzust, hogy a vágatási
biztos a leányával bélyegeztetheti a húst. S ha ebből kifolyólag négy-öt
ember meghal, esetleg hat! senki sem hibás.
Nagyon jó kedvvel feküdt le. Igazán ezek a kis, pörlekedések teszik
elviselhetővé az életet. A bajusza vetkőzés közben folyton vibrált,
nevetések futkostak alatta, csak azt sajnálta, hogy nem látja, hogy
ugrik a plafonig a főbiró, ha orrot kap. Finom, hogy egy bokszszal hasba
döfi nemcsak a körorvost és baráti körét (még nem felejtette el, hogy
húzódott be a patikus a köszönés elől egyszer az ajtón), hanem a főbiró
ur őnagyságát és az egész tekintetes vármegyét.
Néhány nap mulva már sürgős idézést kapott a főbirótól.
Amikor beérkezett, a segédjegyző ott ült már egy széken az ablakban.
Szegény a saját irodájukban is olyan árva és kopott emberke volt, csak a
bortól vörös orra viritott úgy ahogy. Itt meg az elhagyatottság, a
reménytelenség jelképeül hatott.
Amikor a főbiró megértette végre, hogy a segédjegyző csakugyan nem is
lehetett vágatási biztos-helyettes, mert ugyanakkor volt szabadságon,
amikor az orvos, ráripakodott:
– Maga gonosz ember. Igy belekeverni engem egy ilyen slamasztikába. Maga
hamisan beszél. Azt mondta a telefonon, hogy volt vágatási biztos!
A segédjegyző alázatosan intett.
– Igen. Mán voltam ezernyolcszázkilencvennégyben. Barsendréden,
Bars-megyében.
A főbiró egy percig hülyén nézett, aztán elnevette magát:
– Menjen haza, szegény ember.
Aztán az orvoshoz fordult:
– Nahát doktor ur – mondta csipősen –, maga nem ember… Amennyi
kellemetlenséget tud maga csinálni ebben a békés járásban, ahol sose
volt semmi baj…
A doktor arca felderült és elborult.
– Én csinálok, főbiró ur?
– Maga kérem egy nihilista – kiáltott a főbiró tele torokból, aztán
egész szeliden tette hozzá –, hanem meg fogjuk szelidíteni magát is, –
és kedélyesen csapott a vállára: – Téged is, egyen meg a fene. Te
nihilista!
S a nihilista mosolygott befelé. Most már ő is készen volt. Úgy látszik
megnyiltak a kapuk.