A nagy diófáról egy-egy dió pottyant le és elgurult, mig a fű fel nem
fogta. A nap lefelé ment és Jani bácsi szembe nézett vele hunyorgó
szemeivel, ahogy házikabátjában ott pipázott a bizalmas kis présház
előtt.
– Pista! még sincs meg a bicskám?
– Nincs, apa.
– Mit mondasz?
– Azt, hogy nincsen, apa.
– Nem is keresed?
– De keresem.
– Látom, ebadta haszontalanja, csak olvas. Még azt mondja, hogy keresi.
Juliska! Juliska fiam!
A ház mögül frissen kiáltott ki a kis lány.
– Tessék, apa.
– Juliska fiam, megvan a bicskám?
– Még nincsen, apa.
– Hát keressétek.
– Hiszen keressük.
– Keressük, keressük! Csak bolondittok. Hát mi vagyok én. Az orromnál
fogva vezettek itt. Nézze meg az ember. Majd jobban ugrálnál, ha a
Marcikának kellene valami! Szedtevette, most is neki irsz, ugye.
Mili néni egy félig koppasztott csirkével lép ki az ajtón.
– Ne szidja már azokat a gyerekeket örökké.
– Hát ki szidja?… Nézze meg az ember… Margit, Margit; na már bemegy!…
Margit!
Mili néni, akit csak az ura hiv Margitnak, mert nincs megelégedve a Mili
névvel, amely mindig az anyósára emlékezteti, ujra kilép a csibével.
– Mi baja, na?
– Fiacskám, nem látta a bicskámat?
– Nem.
– Nem!… Hát azt a mennydörgette, hát mér nem! Egész nap kiabálok érte,
mégse látta…
– Jaj; magának nem kellene soha szabadságot kivenni. Inkább egy olyan
hivatalt, hogy még éjszaka is bent üljön.
A bácsi elhallgat és mérgesen fujja a füstöt.
Mili néni bemegy a házba és tovább tisztitja a csirkéjét vacsorára.
– Persze – mordult meg egyszer Jani bácsi –, az asszonyoknak egyéb sem
kell, csak hogy az ember a hivatalban őrölje az erejét. És hozza nekik
haza a pénzt. A sok pénzt. Mert flancolni, azt szeretnek. De a bicskámat
egyik se keresi. Egyik olvas, másik ir, a harmadikat az ördög hordja a
galambok után, de a bicskámat senki se adja elő.
– Hát maga is megkeresheti magának egyszer – szól ki bosszusan a néni.
A bácsi elhallgat. A szél suhog a lombok közt. Illatos őszi szél. A
távoli kilátás oly pompás, olyan csodaszép, a szelid őszi alkonyaton. A
Duna lent kanyarog a völgyben és a szigeten a kis falu békésen és
vidáman sütkérez, mint egy jó kis kövér nyáj a lombok alatt. A bácsi a
hivatalra gondol, ahol egész éven át ebből az őszi pár hétből tengeti az
életét és mindennap eszébe jut valami a diófáról, amelyen rigók üres
fészkei sötétlenek, a szilvafákról, amelyeken két szem volt az idén,
mind leették a beste hernyók, a krumpliról, amely olyan rosszul fizetett
az idén, két-három szem volt egy bokor alatt, de az aztán szép… Meg a
szőlőről, a drága, becses szőlőről, amelyre rájárnak a darazsak, a
madarak, meg a kétlábu jómadarak!…
– Hopp, Pista! Pista!
– Tessék, apa.
– Még most se vettétek észre?
– Mit, apa?
– Mit apa, mit apa! Csak olvas mindig, nem is hallja, mit beszél az
ember!… Mit olvasol?
– A Kalózkirályt.
– A kell neked; magad is egy nagy kalóz vagy! Hát a másik, a Béla hol
van, a galambkalóz? Mindig csavarog, mégse vesz észre, egyik se, semmit…
A szőlőbe.
– Ja, hogy nem-e lopták-e?!
– Ne kijabálj… Nem szabad azt ki se mondani! Hát nem?
– Nem, apa.
– Mert haszontalanok vagytok. Nem néztek meg semmit. Semminek ezek nem
néznek utána. Ezek felől az egészet elhordhatják. Csak olvasnak. Irnak…
Nem is tudod, hogy hová irj neki.
A kis lány ijedten felügyelt a neki szóló mordulásra.
– De igen, apa, a tábori postaszám 117 – szólt halkan és felnéz
megilletődve az irásból.
– 117… 117!… Hol van az!… Te persze azt hiszed, hogy ott várja a postát,
mint itt várjuk, hogy jön-e már? Haj, haj…
Elhallgatnak. Az öreg ur lassan szivárogva ereszti ki a füstöt, apró kék
szemei mintha megködösödtek volna; a nagy táskás szemgyürüből a messze
fehér felhőkre néznek…
– Margit!… Margit! Margit!
Mili néni kinéz az ajtón. Már darabolja a csibét.
– Mit akar?
– Maga se vett észre semmit?
– Mit?
– A szőlőbe!
– Nem.
– Nem?
– Nincs ott semmi baj.
– Mert nem nézte meg.
– Fönn voltam mámma! Jól megnéztem.
– Tudom, milyen jól… maga nem bánja… Maga azt sem bánná, ha mind
elhordanák a szelek az egész hegyet… Magának ez mindegy… Köröskényi főd…
Mit törődik maga vele!… Ha Puszty volna, akkor igen!… Azokat a
Puszty-kincseket őrzi! A szivarskatulyába. A gyöngyszemeket. A fél
fülbevalókat… Ördögöt sem érnek… De a Köröskényi főd, az utolsó
részbirtok, az magának semmi…
– Jaj, az isten áldja meg, ne legyen már ilyen nehéz természetü… Hát
maga gondozza ezt a fődet? Nem én járok ki tavasztól őszig kapáltatni,
kötöztetni, permetezni? Nem én?
– Maga… Maga. De ugy is van osztán az.
– Nahát többet nem jövök ki. Hogy düljön össze ez a hegy; hogy már nem
tudok jót mondani neki!… De már megöl vele.
– Én nem bántom. Én egy rossz szót se szólok. Felőlem bedülhet… Felőlem
ellophatják… De maguk felől is.
– Nohát megmagyarázom, hogy hogy van. Tavaly is, harmadéve is a Megyeri
lopta. Biztos, hogy az. Tőszomszéd is és én hallottam is,
figyelmeztettek, hogy az az ember többet árul ki a földjéből, mint ami
ott teremhet. Most elvitték a háboruba, most nem lopja senki a szőlőt.
– Haha.
– Na hiszen maga azt hiszi, hogy a szőlője az egész világnak kell. Ilyen
szőlő nincs több. Erre jár rá mindenki. Még a madarak is csak épp erre
az egy szőlőre spekulálnak!…
– Hát persze.
A néni bosszusan nevetett.
– Bár ugy vóna! Jaj csak egyszer már a követ is elhordanák belőle.
Befordult a házba. Egy perc után mellette volt a két gyereke.
– Ne haragudj, anyuskám.
– Ej, az ördög is megunná, örökké itten rágja az ember fülét a
szőlejével. Ezt az anyjától örökölte. Eleget hallottam már én életemben
a Köröskényi-szőlőről, nem akarok belepusztulni a Körskényiek utolsó
részbirtokába.
– De ne legyél ilyen ideges, anyuka! Hiszen ő csak beszél, ismerhetnéd
már, nem gondolja ő azt komolyan.
– Ej, fáj a fejem, hallani se akarom…
Ebben a percben a Béla hangját hallották, aki csatakiáltással rohant le
a hegyről. –
– Apa, apa!
– No, itt a galambász! No, te galambkereskedő. Csak a cigaretta, meg a
galamb.
– De apa, kérem.
– Hol van a bicskám!… Elébb azt mondd meg, hova tettétek a bicskámat?
Azt te csakliztad el.
– Én nem láttam, apa.
– Egy se látta, hát akkor a föld nyelte el, úgy-e?
Egy percre az egész családra mély és nyomott hangulat ül, s most gondolt
először mindenki komolyan az elveszett késre, amelyhez úgy látszik,
végkép hozzá van füzve az apa jókedve.
– Vajjon nincs a másik ruhájában? – mondta Juliska.
– Apa kérem – szólt ekkor Béla erélyesen –, odakint a diófa alatt
nyomokat vettem észre!
– Nyomokat?!!
– Igen!
– Valami parasztcsizma nyomát.
A sötét konyhában mintha nagy öröm és nagy fény gyulladt volna ki.
– Lopják a szőlőt! – mondta Pista és eltátotta vigan a száját.
– Lopják – suttogta Juliska boldogan.
– Na hál’ Istennek – szólt Mili néni is megkönnyebbülve –, csakhogy
lopják valahára. Nem fog már itt ülni apátok a nyakunkon. Megy a
puskával, osztán őrzi a szőlejét.
Rettegő örömmel hallgatták a Béla előadását, a fiu kész volt rögtön
megmutatni a nyomokat.
– Apa, apa – sikoltotta el magát Juliska –, megvan a bicskád is… Itt
volt a másik kabátod zsebében.
– Béla – szólt az anyjuk a nagy fiához halkan –, igazán lopják a szőlőt?
– Dehogy, anyuka – mondta suttogva a süldő diák –, én csináltam a
nyomokat.
Hangtalanul kacagtak össze mind a négyen az öreg úr háta mögött.