A fiatal kis ügyvédné azzal fogadta az urát:
– Gyere csak, gyere, van egyszer egy jó kliens.
– Jó?
– Hogyne, nagyon jó. Jól tud beszélni.
Az ügyvéd ur savanyu arcot vágott. Éppen a nagyvendéglőből jön s azzal
az érzéssel hagyta ott a félig megivott rossz pohár sört, hogy
kellemetlenül sokat beszélnek ezek a vidékiek. De azért muszáj bemenni
közéjük; kezdő ügyvéd utánajár az embereknek. Bizony semmit se hoznak
helyébe. Ehhez a kis tyúkpörös járásbirósághoz az ügyvédek heten vannak,
mint a gonoszok. Alig jut valami egyre. Most is azt kiáltotta utána
Svibrik dr., a legnagyszájubb vidéki öreg tót fiskáis, hogy:
– Öcsém, kitekerem a nyákát, ha nekem bajt csinál aval a Pazaduha perel.
Fanyar arccal, mindenre elszánva lépett be az irodába.
Milyen jó volna egyszer okos és becsületes emberekkel dolgozni. Csakhogy
azok nem mennek ügyvédhez.
Egy amolyan urféle állott fel vadonatuj bőrfoteljéből s egyet köszörült
a torkán.
– A tekintetes ügyvéd urhoz van szerencsém?
– Én vagyok. Tessék helyet foglalni. Mivel szolgálhatok?
Az idegen leült, nagyot köhögött, amitől lilavörös lett a nyaka is, mint
a pulykakakasé s olyan izgatottan remegett az arca, mintha máris a
törvény előtt állana valami főbenjáró dologban.
– Tekintetes ügyvéd ur, megkövetem, mindazonáltal mégis kénytelen vagyok
vele.
Megállott és kérdőleg nézett az ügyvédre, hogy mit szól hozzá. Ez
csodálkozva nézett rá s aztán szivart vett elő.
– Parancsol?
– Köszönetem.
Kivett egyet, végignézte, körülnyálazta az oldalát, leharapta a végét s
kiköpte az asztalra, aztán balkézzel utánanyult s onnan leseperte a
szőnyegre, onnan a cipő orrával rugta a padlóra. Rendes ember.
– Hát kérem tessék elmondani, mi hozta hozzám.
– Kérem alázattal, én már legalább kétszáz helyen laktam, azonban még
ilyen kellemetlenségem nem volt soha az életben; laktam már kérem
alázattal urakkal, parasztokkal, méltóságos népekkel is, meg szegény
emberekkel is, de még az én becsületembe nem gázolt senki. Ha én
megfizettem a házbért, akkor le is laktam tisztességesen az időt, mert
kérem az nem úgy van, hanem úgy, hogy rend az élet veleje.
– No és?
– Hát _és_ kérem _és!_ Amit velem ezek az _uri_ népek, ezek a _művelt_
népek tesznek, az sok, az már törvény elé tartozik!
Nagyot kiáltott s az öklével függőlegesen gesztált, mintha mákot törne.
Az ügyvéd tisztában volt vele, hogy ebből a perből kinéz tiz korona, hát
nagy figyelemmel hallgatta tovább.
– Követem alássan, a familiám uricsalád! Az én nagyapám négylovas hintón
ment ki a határra, azonban mindazáltal sajnos, hogy az unokájára nem
maradt vagyon, de az mindegy, az nem tartozik ide, csak éppen mondom.
– És mi a panasza?
– Nincsen nekem kérem semmi panaszom, amikor követelésem van!
– Na jó, hát mi a követelése?
– Százötven forintot fizetek lakásért egy évre. Pontosan megfizetem és
akkor én, ha én pontosan fizetek, akkor megkövetelem, hogy nekem is
megadják pontosan a jogaimat! Nem vagyok én olyan aljas, pimasz ember,
hogy nekem a másé kelljen, se olyan szemtelen, hogy a más vagyonában
turkáljak, de ha én nekem jogom van valamire, akkor én azt joggal
megkivánom, hogy nekem a jogaimat adják meg.
S nagyobb erősités kedvéért most már minden szóra, mint ütemre,
vizszintesen kilökte a bal karját, mintha tornagyakorlatot végezne.
– Természetes. De hát mi az a jog?
– Hát kérem az a jog, hogy nemde, ha én egy lakást kibérlek, akkor az a
lakás az enyém és kérem, ha az a lakás az enyém, akkor nekem abban
szabad lakni, mégpediglen úgy szabad lakni, mintha az enyém volna.
– Úgy van.
– Azért, hogy én szegény ember vagyok, engem senki ne kunérozzon, mert
én elégtételt veszek magamnak!
– Joga van rá.
– Igenis jogom van rá! Hát akkor azok a hires urinépek hogy merik az én
tyúkjaimat kergetni? és az én kacsáimat zaklatni és az én csirkéimet
agyonverni? És hogy merik az én istállómat felhasználni, mert noha ámbár
most tehenem nincs, de az mindazonáltal nem zárja ki, hogyha veszek, hát
akkor lesz! És a padlásomra másnak a szénáját rakják fel, mikor a padlás
az enyém. És én az enyémből nem vagyok köteles engedni! És az istálló,
meg az istállópadlás közös és ők fáskamrának használják az egészet, hová
teszem akkor én az én barmomat, ha teszem fel arra határozom magam, hogy
veszek?
– Hát kérem tessék várni. Úgy látom, kegyedet kizárták a padlás és az
istálló használatából és a csirkéit agyonverték…
– Ej kérem, nem az van abba, mit a csirke, meg az istálló, meg minden.
Bosszu az egész! Azért, hogy ők nagyuraknak tartják magukat és derogáll
nekik, hogy az én leánykáimmal már mint barátnékkal tisztességesen
társalkodjanak, azért én mindenkor vagyok olyan ur, mint ők, a
rongyosok, az elhittek, az én nagyapám még kardos nemes volt és annak az
apja, meg nagyapja mindegyik a történelemben van! És ha szegény ember
vagyok is, van annyim amennyim, sose kértem tőlük egy darab kenyeret és
nem engedem, hogy engem az én szegénységemért valaki lenézzen!
– De nézze kedves uram – szakitotta félbe türelmetlenül az ügyvéd a
klienst, aki a legelkeseredettebben szónokolt, úgy hogy az izzadság is
csurgott már az arcáról –, még mindig nem tudom, mi a kifogása. Nekem,
mint ügyvédjének, megmondhatja, sőt meg is kell mondania. Úgy beszéljen,
mintha a pap előtt gyónna, mert ha én nem tudok mindent, nem védhetem a
maga ügyét.
Az ember türelmetlenül intett erre a sok hiábavaló beszédre.
– Nem kell az én ügyemet védeni kérem alázattal, nem azért jöttem én az
ügyvéd urhoz, hogy engem a tömlöcből kimentsen, mert kérem engem még
egyszer se csuktak be, jó órában legyen mondva. Csak azért jöttem én a
tekintetes urhoz, mint már fiatal, kezdő ügyvédhez, mert azt tartja a
közmondás: „friss pióca jobban szop“, hát én a kezébe adom az urnak az
én házigazdámékat minden pereputtyostól. Az ügyvéd ur fiatal ember,
szüksége van pénzre, hát tessék kihasználni az alkalmat, tessék perelni
és behajtani rajtuk, amit csak jólesik. Mert van azoknak pénzük és olyan
nyavalyások azok, hogy csak velem tudnak komiszkodni, a törvény előtt,
ne féljen az ur, úgy behuzzák a farkukat…
– Jól van, jól van, mit beszél itt össze-vissza.
– Hát csak ezért jöttem a tekintetes urhoz.
A fiatal ügyvéd furcsán érezte magát. Ez az ember fölényesen néz le rá,
mint a jóltevő az alamizsnára. Nem is megrendelő, aki elvárja, hogy a
pénzéért megdolgozzanak neki, mert a legtöbb kliens így fogja fel a
dolgot, nem, ez egy nagylelkü ajándékozó, akit szeret az isten, és ez
ott van minden mozdulatában.
Sőt most már látszott, hogy egész becsületes lelki változáson ment át.
Mintha most már úgy képzelné a dolgot, hogy ő a magáét elintézte, az
ellenségét „ügyvédkézre adta“ s az ügyvédbe a saját dühét beoltotta.
Most már ugy diskurált tovább, mint aki egyik kutyát rá akarja uszitani
a másikra, mikor neki az maga is hecc lesz, akármelyik marja meg a
másikat.
– Kedves barátom, nagyon szép, amit beszél, de én még mindig nem látok
bele a dologba. Hát kit akar beperelni és mit? Mi kára, sérelme van?
– Mi károm – vágott közbe a kliens. – Mondom, hogy kiforgatnak
mindenből, szekiroznak, becsületemben gázolnak, a gyermekeimet üldözik,
a családi boldogságomat veszélyeztetik, tegnap is büntetlenül
agyonütötték egy csirkémet.
– Hát kártéritési pört akar? Vagy becsületsértési pört? Vagy
magánlaksértést? Hát mit akar?
– Mindegy nekem kérem, akármilyen pör, csak pör legyen. Tetszik tudni,
meg akarom nekik mutatni, hogy velem nem lehet packázni! Én nem félek a
pörtől, igaz embernek nem árt az! De én bosszut akarok, bosszut, olyat,
hogy az unokái is megemlegessék, hogy kár vót nekem meg nem emelni a
kalapot! Adok én az urnak annyi adatot, hogy lenyuzhatja róluk az utolsó
inget is; nem sajnálom őket, hogy ügyvédkézre kerülnek, ne tessék félni,
nem érdemelnek azok tőlem semmi szánalmat. Azonban – intett barátságosan
hunyoritva az ügyvéd szeme közé –, ha attól tetszik félni, hogy mi lesz
a bélyeggel, amit rá kell ragasztani, hát könyörgöm, azt bizony már csak
tessék elosztani tisztességesen a többi kliensek közt, mert én bizony
instállom nagyon szegény ember vagyok, hat gyermekem van és hatvan
forint fizetésből kell megélnem ebbe a drága világba! Nincs nekem uram
egyebem, csak a becsületem! De az osztán van. Ha én egyszer azt mondom
nemesi parolámra, hogy ez igy lesz: az ugy lesz! És ez ugy lesz: hogy az
úr kap egy olyan pert, amelyiket addig húzhat, amig akar!
Sokat igérően, biztatóan nézett az ügyvédre, hogy: no kapj már bele, no,
falj a lábikrájába, csipd meg, fogd meg, nem bánod meg!
De az ügyvéd nagyon fiatalka volt ehhez s a tarkóját vakarta.
– Kedves barátom – szólt –, nagyon különös fogalmai vannak magának a
törvényről, hiszen kinevet a biró, ha jogcim nélkül pörölök be valakit.
– Kineveti – pillantott rá lenézően a kliens. – Hát meg is érdemli, hogy
kinevesse az urat, ha még jogcimet se tud. Iszen tanultam vón csak ki én
az ügyvédi mesterséget, majd lehúznám én róla hamar a testi gunyát! De
kérem alázattal, azért, hogy én ilyen szamár ember vagyok, mindamellett
mégis több eszem van nekem, mint akárkinek!
Csökönyös, konok arcán nagy elbizakodottság tükröződött. Aztán az
ügyvédre nézett s meglátta azon a közönyösséget, sőt kellemetlen
bosszuságot. Látta, hogy nem izlik a konc a fiskálisnak. Erre hőség
kezdett kidühödni benne legbelülről, kezdte úgy érezni magát, mint a
ketrecbe zárt fenevad, akinek senki sem jön segitségére, hogy bosszut
állhasson ellenfelén. Szükült és lihegett s párás tekintettel forgott
körül s tudta, hogy akármerre akar kitörni, mindenütt magát sebzi meg a
törvények ketrecének vasrostélyain. Mint láthatatlan akadályok
fojtogatták a kemény szabályok és rideg törvények, amelyekben már
annyiszor megütötte magát, mikor vak szenvedélyének engedett, hogy ma
már lebirja magát s feláll, rezignáltan, de fojtott dühvel mordulva:
– Hát csak nem akar az ügyvéd úr semmit!
Valami tigrisszerü volt benne. Úgy nézett a fiskálisra, mintha mindjárt
rá akarna ugrani s szétmarcangolni a torkát.
– Dehogy nem akarok, akarok én mindent, az a kenyerem, hogy pöröljek, de
ha nem tudom mit kezdjek!
– Pört! – kiáltotta a kliens s a szeme vérbe borult. – Pört! – mintha
azt kiáltotta volna: Vért! – Mondom, hogy nekem mindegy milyen pör, csak
pör legyen! De olyan, hogy többet érjen a leégésnél! Hogy még az unokáik
is sirva járjanak házról-házra, amért a nagyapjuk nekem kalapot nem
emelt!
Egy percig csönd lett. Az ügyvéd látta, hogy ez egy mániákus, hagyta.
Elveszett egy félnapom! – gondolta magában s megnyugodott, több is
veszett Mohácsnál.
A kliens megbékülve leült s ujra rágyujtott a szivarjára.
– A régi időkben máskép volt minden – mondta magyarázóan –, a nagyapám
tudniillik négylovas fogaton behajtatott a megyeházára Esztergomba, mert
nem ebbe a tót világba valók vagyunk mink. Csak a sors nehéz csapásai
hoztak ide, elég baj. Hej, ha az öregapám is olyan okos lett volna, mint
én. De nemesek voltak. Már én csak paraszt vagyok hozzájuk képest, egy
asztalhoz se ülnének velem. Hát velem osztán packázhatnak, ugye, olyan
semmiháziak, akiknek itt van az urasága az orrunk előtt.
Nagy keserüség s nagy életfájdalom látszott az arcán. A szeme komoran,
vésztjóslóan villogott.
– Hanem a fiamból ügyvéd lesz, ha belepusztulok is – morogta –, perelje
vissza, amit a nagyapái elvesztettek a pörökön.
Az ügyvéd unni kezdte, szabadulni akart.
– Hát kérem, kiván pört inditani vagy nem?
– Kivánok.
– Mit?
– Azok az emberek felmondtak nekem! Nekem! Felmondtak! – s a mellét
verte nagy bunkós öklével. – Ezt nem türöm el. Erre nem volt joguk. Erre
csak nekem van jogom. Hogy én menjek október elsején, ahová akarok.
Igenis megyek, ha én akarok! Cédulát tettek a kapura, hogy egy lakás
kiadó, az én lakásom! Olyan nincs!
– Helyes, tehát be fogjuk pörölni őket szerződésszegésért s kivánjuk,
hogy a lakás továbbra is birtokunkban maradjon.
– Mit! Hogy én ott maradjak? Ahol nekem felmondtak! Ahol az én csibéimet
agyonverték! Az én kacsáimat zavarták! Az én gyermekeimet lenézték!
Olyan nincs!
– Hát mit akar!
– Mit? Azt, hogy én mondok fel! Hogy én megyek el október elsején!
Hogyha nekem ők felmondtak, akkor én el is mehessek, mikor az idő lejár!
Az ügyvéd tétovázva nézett rá, nem dühöngő őrült ez?
– Jól van kérem – szólt higgadtan –, tessék lefizetni bélyegre,
beadványra 12 korona 50 fillért s megpöröljük…
A kliens felállott, méltósággal huzta ki a derekát. Aztán megvetően
legyintett.
– Mit?… Van szeme egy hatgyerekes szegény apától pénzt kivánni el?… Eh.
Ilyen kölyök fiskálisra van nekem szükségem, akinek még a szemfoga se
jött ki! Hogy fizeti meg nekem az úr az én napszámomat?… Maradjon
kötélre! Isten áldja!
S dühösen elment, otthagyva az elképedt fiatal ügyvédet az uj
bőrbutoraival.