Sem jó, sem rossz érzése nem volt.
Annyiból jó lett volna, gondolta, hogy mellette úribb életet lehetett
volna élni. Pestre is többször felmenni… De ilyen hamar… Az ujságiróra
pillantott, mintha hirtelen tromfot akart volna kivágni: itt az enyém
is. De az még mindig a székben ült, szórakozottan, egyedül a vörös
kertiszékben a zöld füvön. Senkivel sem törődött, az arcán álom látszott
és magába merült… Bizonyosan a millióra gondolt, amit keresni fog…
Kesernyés iz futott össze a szép lány lelkében s ettől valahogy szebb és
finomabb lett. Ettől félt az anyám?… Hisz ez nem venne el engem…
Juliska futott felé, mintha valaki üzné.
– Gyere, jó helyet fogni az asztal végén, ahol lehet őrjöngeni – mondta
kuncogó nevetéssel.
Csodálkozva nézett a Juliska vörösre pirult arcára, ahogy ez hozzáfutott
és minden ok nélkül a nyakába ugrott.
– Gyere uzsonnázni, mert megpofoz a mámi – kiáltotta és hangosan
kacagott.
– Menjünk.
Juliska egész meg volt bomolva, kapta-fogta, megcsókolta Irént.
– Megkért? – kérdezte Irén.
Juliska tágra nyitotta a szemét. Egész meg volt rémülve.
– Kicsoda?
Irén megijedt… Most ő adta az ideát.
– Én csak azon mulatok – sugta Juliska –, hogy az a majom hogy pukkad.
Irén visszanézett. A diákot látta meg, a Sanyi tanulótársát, ahogy egy
fa mögött állott, sötéten és összefont karral s a szeméből látszott,
hogy öngyilkossági tervekkel foglalkozik.
Ez aztán szöget ütött a fejébe. Talán mégsem igaz, hisz egyszerre
kettővel nem lehet! még játékból sem.
Ablonitzky hozzájuk jött egy kis habozás után.
– Asztalhoz, kisasszonyok – szólt igen idegesen –, mert kikapunk a
mamitól.
Irén ránézett. Ez a házi bizalmas szó annyira természetesen és idevalóan
jött ki a száján, hogy többé nem volt semmi kétsége.
Hirtelen merészet gondolt, még soha ilyen kacér nem volt. Az ujságiró a
székben ült s még mindig füstkarikákat fujkált.
– Szerkesztő ur! – kiáltott rá.
– Tessék.
– Tessék bejönni.
Az ujságiró felugrott.
– Most min gondolkozott.
– Azon, hogy milyen kitünő lesz a darabom. A magyar vidéki életet még
így nem fogták meg soha.
Irén kissé fanyalogva mosolygott, de úgy beszélt az ujságiróval, mintha
isten tudja miről volna szó.
– Persze maga elmegy és minket egyszerüen ki fog figurázni.
Az ujságiró önkéntelenül elnevette magát.
– Még azt se? – mondta cinikusan és kissé öntelten.
Irén nem neheztelt meg. Ebben a percben a három ur egymás mellett
állott. Szekeres, Ablonitzky és az ujságiró; az ajtóban összetorlódtak s
neki kicsit mulatságos volt, hogy ezek így összekerültek.
Bementek az ebédlőbe, ahol már ott ültek az asztalnál az öregek. A
polgármester tiszta és határozott hangja hallatszott.
– Igenis, a magyarnál erkölcsösebb, józanabb, éplelkübb nép kevés lakik
a földkerekségen.
Az asztal rakva volt és a sok porcellán és pohár csillogott a nyitott
ajtón besütő nap sugarain.
Ebben a percben mindenki beszélt, de mindenki gyorsan, kurtán és
idegesen. Már várták az ételeket.
Mikor egy percnyi csend lett, még a Szekeres hangja hallatszott;
befejezett egy vitát a maga éplelkü s kissé megkéső, lassan tagolt
szavaival.
– Nem bizony, nem szorult egy nagykun város semmiféle mameluk képviselő
tőtött bugyillárisára! Inkább mink kifizettyük üket, csak mongyák meg,
mit akarnak keresni, osztán haggyanak bikin.
A cseléd nagy tálcán hozta a nagyszerü tejszines kávét a sok csészében,
csak úgy dagadt a pompás hab s a háziasszony ijedt buzgósággal állitotta
meg a leányt az asztal sarkán és ő maga szedte el egyenkint a csészéket.
– Tessék, tessék parancsolni.
Az egészséges arcok egyszerre megnyugodtak, egy pillanatra csönd lett s
minden szem gyönyörködve merült bele a pompásra fölvert hab csodálatába.