Milyen szép délután ez a mai.
Az ember néha észreveszi, hogy mégsem közönséges az élet.
A pillanatok sora oly gyorsan tolul egymásra s annyira száguldva veri
agyon egyik perc a másiknak a lelki hatását, hogy kell valami véletlen
megállás, mikor észrevesszük a képet, amely körülvesz.
Ezt most a kacsa és a kis cica harca adta meg.
– Nini megfogja a kacsa! – kiáltott fel a Juliska hangja s Irénke
abbahagyta azt az érdekes vitatkozást, amit az ujságiróval végzett s
odanézett.
A kis fehér macska borzadva néz farkasszemet egy fehér kacsával, amely
bőszen s előrelüktető fejjel megy neki. Bevárja az utolsó pillanatot,
mikor már egész közel van a ruca: akkor könnyen és gyorsan tovasiklik a
fűben, szinte elrepül a nehézkes állat elől.
Mindenki hangosan kacag, ő komolyan nézi.
– A multkor hogy megkergette – lármázik Sárika.
– Érdekes, már nem tud futni – kiáltott utána a háziasszonyka –,
érdekes!… csak egyszer tömték és már nem tud szaladni.
S mint egy baba nevetgélt, nagyrakerekedett szemmel nézve rájuk.
A cica kis idő mulva mint egy lopakodó tigris óvakodott ujra a kacsa
közelébe; hosszan elnyult teste a füszálak között igazán olyan
félelmessé s vadállattá tette. A kacsa habzsolva faldosott a fü között s
mikor a cica egész a közelébe ért, felkapta a csőrét s mint egy nehéz
ősvilági szörny megint neki, a mozdonyszerüen előrelüktető mozgásával.
Óriási kacagás harsogott szanaszét a kertben, amire még az öregek is
kigyülekeztek a tornácra.
– És hogy rázza a farkát utána!
– Diadalittasan lengeti!… Csücs le!…
– De jó is lehet házas lenni! – sóhajtott fel váratlanul Sanyi.
– No nézd a csirkét! – kiáltott rá a mostohája.
– Van, aki a lyukas harisnyát befoldja! – mondta Sanyi fontoskodva.
– Brr. Maga prózai – szólt a testvére rá.
– Van egy barátom, ha nála vagyok, az irigységtől megfulok – kiáltott
fel Sanyi ujra s szenzációsan.
– Maga is szert tehet még erre a boldogságra – mondta Irén.
– Soha.
– Mért?
– Mert én pecches vagyok.
– Hogy-hogy?
– Már egyszer kérem nyáron meg akartam ismerkedni egy hölggyel, s a
tyúkszemére léptem. Bizony isten jó szándék volt tőlem és ő félreértette
s marhának nevezett.
Óriási kacagásban törtek ki a lányok, olyan furcsa grimaszokkal kisérte
a szavait.
– Látod, neked ilyen a szerencséd – nevetett a háziasszony.
– Igen, én vagyok az a szerencsés szerecsen, aki Szerencsre érkezik és
nem kap enni, s mi lesz belőle: szerencsétlen szerecsen.
– Tud még ilyet? – kérdezte Irén.
– Ahány jól esik: ha egy amazon emezen az uton megy és nem amazon:
amazon-e azért vagy emezen?
– Hallatlan, micsoda vicc! Amezon, emezon…
És ezen még sokkal jobban nevettek.
Irénke felnézett az égre. Még egész világos van, de a hold sárgaréz
szinü kerekje fent van az égen. Baloldala még fogyatékos, de jó
háromnegyede már készen van.
– Milyen szép délután ez a mai – mondta hangosan.
– Szép – szólt az ujságiró furcsán és gondolkodó mosollyal.
Irénke elevenen fordult hozzá.
– Dehát mondja, ha maga otthagyja az ujságirópályát, miből él meg?
A fiatalember elmosolyodott.
Keresztbe tette a lábát; a piros kertiszékben úgy ült, mint egy idegen
világból való herceg. Nem volt sem köpcös, sem fekete, mint az itteniek,
nem volt napégette arcu, s a szőkesége nem volt pompázó, de mégis valami
választékos és ingerlően idegen valami volt rajta. Jól tudott hanyag
mozdulattal ülni s a cigaretta ott füstölgött az ujjai között. A
kezefeje eres volt és vékony kékköves ezüstgyürü volt rajta.
– Az irodalomból jobban lehet megélni, mint az ujságirásból – mondta
csendes és kissé rekedtes hangján. – Edmond Rostand a Cyranojával a
millió frankot már megkereste.
– De hány Rostand van?
Az ujságiró maga elé nézett és mosolygott.
– Én nem félek a jövőtől – szólt –, még nem tudok jól irni… de fogok
tudni… Tudja, már kezdem tudni, megkülönböztetni az embereket egymástól.
– Mit csinál?
– Ránézek az emberek arcára és lerajzolom őket.
Irén összeszoritotta az ajkát s kissé nevetett:
– Tudja, én ezen éppen úgy csodálkozom, mintha valaki kottából énekel.
Az ujságiró halkan felnevetett.
– Hisz úgy nem lehet rajzolni – folytatta Irén féltréfával –, ha arcra
nézek. Az csak zavarja az embert.
– Nagyon kedves – nevetett finoman az ujságiró, hátradőlt a székben,
hosszu füstöt szivott és messze kieresztette. Kis szél jött s elsodorta
a feje felől a kékes füstöt.
Irén vidám arccal nézte az erősen lefésült, lekefélt szőke fejet.
Akkor meglepetve nézett körül. Három pár – mondta magában –, s mind
egyszőke-egybarna.
Milyen kár, hogy ez a harmadik pár már nem is pár.
Valami szomoruság öntötte el: Hogy el fog menni ez a fiatalember. Aztán
dolgozni fog, vergődni fog, szenvedni fog, aztán sikerei lesznek, aztán
hires ember lesz, s ő itt marad és libát fog tömni és férjhez is fog
menni…
Szekeres Palyára nézett, hogy megvesse. De ahelyett ujra és még fájóbban
megirigyelte.
– Milyen szenvedélyes! – mondta – milyen jó nekik.
– Irén, Irén! – kiáltott az anyja.
Felállott és hozzászaladt.
– Na, jól vagyunk – szólt a néni –, én nem tudom, te alszol. Édes fiam.
Annyira fel volt izgatva, hogy egészen elvesztette szokott édes modorát.
– Mi az, anyám? – kérdezte csodálkozva Irén.
– Mi az, mi az! Megkérte a kezét.
– Ki?
Dócziné nem szólt, összeszoritotta a száját és mérges volt.
– No, pedig még egy ilyen művelt embert nem kapunk… A polgármester
elmesélte az egész heccet… Mit beszélsz te annyit evvel az
éhenkórásszal… Még csak itt se tudta megbecsülni magát: már az a zsidó
fogja csinálni a lapot.
Összevissza és gyorsan beszélt. Egy szóval akart mindent megmondani.
– Tessék besétálni!… Teritve van! – kiáltott a háziasszony a tornácról.
Irén szórakozottan virágot kezdett még tépni.