– Megjött a távirat – jött vissza a polgármester, fölényes
fejbólintással bocsátva el a titkárát.
– Milyen távirat?
– Bartóktól.
– Kitől?
– A Petőfi Társaság elnökétől. Vagy titkára?… – Surányi után nézett.
– Ahá… Halljuk… halljuk.
Körülsereglették.
– „Megállitjuk, felvesszük, üdvözöljük. Bartók“ – olvasta a
polgármester.
– Éjjen, éjjen – bólogatott Szekeres bátya, Dóczi bácsi is, a néni is,
de sokkal csöndesebben, mint ahogy előbb tüzelt (mit ér az egész, ha
Irén nem menyasszony)… Csak a háziasszony ujjongott és Bardóczné. A
polgármesterné természettől fogva tartózkodó volt s méltóságán alól
volt, hogy ilyen apróságoknak feltünően örüljön.
– Nahát ez igazán nagyszerü – mondta Bardóczné, akitől egyszerre
mindenki rossz néven vette, hogy ennyire előtérbe mer állani. Valahogy
maguk sem tudták, mi bajuk vele, de bizony mindnyájuknak a kis Ilonka
hóditása fájt. – Most már meg kell aztán csinálni jól az esetet…
A polgármester leintette.
– Egy óriási koszorut rendelünk Debrecenből – nagy gyüjtés –, a szombat
esti vonathoz az egész város kivonul monstre-menet –, fáklyásmenet!… (az
a kérdés, hány órakor jön a vonat!) és Segesvárra küldöttséget
menesztünk velük…
– Nagyszerü, nagyszerü! – mondta kétszer is Szekeres, aki soha életében
nem olvasta Petőfinek egyetlen versét sem a tulajdon kedvéért.
– Egy óriási lant nefelejcsekből, két pálmaág, alul pedig rózsacsokor –
mondta Bardóczné.
– Majd megcsinálják azt Debrecenbe – szólt Dóczi néni –, kedves.
– És mi lesz a bállal! – kiáltott fel a háziasszony – én nem engedem el
a táncot! Samu – követelte az urától, akihez most szólott először egész
délután –, szóljon már a bálról!
– No természetesen – szólt a Sammunak nevezett férj a nagy bajusza alól.
– Hát egy kis virágtaposót – inditványozta Szekeres –, azt lehet, a
fiataloknak.
– Mit? – kérdezte Bardóczné csodálkozva, de senki se felelt neki.
– Azt, azt, virágtaposót – tapsolt a háziasszony gyerekes ujjongással.
– Hol vannak a gyerekek, szólni kell a gyerekeknek is – tette hozzá
lármásan s magával cipelte a polgármesternét is a kertbe.
Persze a fiatalok párokba oszolva voltak; Juliska Ablonitzkyvel édes
almát vert a görbe almafáról, amelyet a tavasszal a szél félig
lehasitott; kivágni sajnálták, mert korai és igen jó apró édes alma volt
rajta.
Palya a kis szőkének fogta a kezét és azt mondta, hogy ő nem szeretne
elutazni se Afrikába, se Kinába, de még Pestre sem, sőt Debrecenbe se. Ő
csak itthon szeret lenni, kijárni a mezőre, bevetni a földet; csikót
szeret nevelni, és most venni fog egy költetőgépet, mert a Tarattyuba
igen szép eredményeket értek el vele Csombordiék. A kis Ilonka kezét
pedig azért fogta meg, mert a leányka panaszkodott, hogy megszúrta az
ujját. Tövist keresett benne nagy buzgósággal, de nem talált s azóta
elfelejtette elereszteni.
Dóczi Irén Sanyival pajtáskodott és a keritésnél a málnabokrokon
keresgettek érett szemeket. Sanyi roppant őszinte volt Irén előtt, mint
mindenki s teljes gaudiummal mesélte, hogy jártak a szolnoki műkedvelők
Kunhegyesen.
– Tetszik tudni, Irén kisasszony, a mitológia tanusága szerint Jázon
elindult a cimboráival, Herkules komával, Odisszeusz sógorral, meg
Kásztor és Polluksszal, hogy elhozza Kolkiszból az aranykos gyapját,
osztán olyan disznó pekkje vót, hogy nemcsakhogy a gyapjut másnak hozta,
de még a Medea nevezetü kisasszony is a nyakába maradt.
Irénke nevetett.
– Mikor történt az, Sanyi?
– Az, kérem? Éppen ezelőtt 3662 esztendővel. Aki nem hiszi, kételkedjék
benne.
Irént egy csöppet sem zavarta a másik két pár. Örült, hogy megszabadult
a maga Jázonjaitól, hát vidáman szemelte a málnát…
– Hát kérem, elindult az uj Jázon Szolnokról az aranygyapju 3662-ik
évében. Még pediglen hat darab szolnoki fiákkeren és befiákkerozták
magukat Kunhegyesre. Másnap aztán nagy plakátok hirdették, hogy adatik
ma este a Polgári Kaszinó nagytermében a „Sárdi ház“ népszinmű. Azonban
ebben a teremben nem lehetett adni a sárdi házat, mert a terem nem
adódott oda. Szóval az előadás másodnapra halasztódott.
Irénke hangosat nevetett, amitől Sanyi még nagyobb tüzet fogott
szellemességének rakétáihoz.
– Nagyobb hatás kedvéért az uj Jázon úr és truppériájának szebik neme
befiákkerozták Kunhegyes nevezetesebb utcáit, ami még nagyobb
álmélkodásba ejté vala a népet, annál is inkább, mivelhogy a kocsikázó
hölgyemények valamelyike elragadó dalolását is hallatá az utcán… Sőt,
hogy még nagyobb legyen a reklám és az álmélkodás fokozása. Jázon és
gondolom Thezeusz hős társa felülének egy-egy fiákkereslóra és
elkezdének lovagi hóditó körutat tenni.
Irénke majd leült a kacagástól. Nekitámaszkodott egy fának. Sanyi még
huncutabbul folytatta:
– De a két telivér, sőt gyökeres fiakkerparipa sehogy sem akarta azt az
irányt követni, amerre lovagjaik nógatták; hanem élemes szemeikkel
felfedezvén egy arra menő szénásszekeret, nosza oda rohanának és
beléfalának a szénába és élvezék vala e nem mindennapi gyönyörüséget
mindaddig, mig a kocsis meg nem sejtette a dolgot, aki is aztán, t. i. a
szénásszekér gazdája, úgy a szára közé vert a két hivatlan táltosnak,
hogy ezek eszeveszetten elfutamodának abban az irányban, amerre a két
lovag akarta őket éppen kormányozni, ámde olyan sebességgel, aminőt meg
emezek nem akartak.
S hozzá olyan grimaszokat vágott a rosszcsont, hogy Irénke már az
oldalát fogdosta.
– Az ám, de meglátta ezt a ló gazdája, a szolnoki fiákkeros, aki eddig
hidegvérrel nézte a két ló és a két levente ténykedését és elkezdett
kiabálni: … Jaj, a lovaim! jaj, a lovaim! (ahelyett, hogy a lovasokat
sajnálta volna), azok most meg se állanak Szolnokig!…
– Akasztófáravaló – törülte a szemét Irénke, kikacagva magát.
– S hogy mi lett? – folytatta a gonosz diák – a hü állatok visszatértek,
ámde lovagjaik nélkül. Hogy ezekkel mi lett, azt kisütni a mithológia
dolga, megtanulni pedig a jövendő generáció diákságáé. Én hálistennek,
leérettségizvén, ezt már sohasem fogom megtudni… Elég az hozzá, hogy a
népek álmélkodása ezáltal annyira tetőpontját érte, hogy estére
elfeledtek az előadásra elmenni.
Itt tartának a közhangulatban a három párok – hogy a Sanyi ragadós
viccelődését folytassam, mikor az asszonyok betoppantak közéjük a
kertbe.
Abban a pillanatban mind a három pár taktikát változtatott.
Ablonitzky eldobta az éretlen almát, amiért Juliska illendően kinevette,
Palya eleresztette az Ilonka kezét, amit ez nem kevésbé sajnált és Sanyi
nem mondta meg, hogy az esti bevétel 22 forint volt is így aranygyapju
nélkül hogyan vonultak át a sáron Kunhegyesről Szolnokra a hat fiakkeren
az argonauták, bár ezt Irénke még bizonyára szivesen hallotta volna.
– Bál lesz gyerekek, bál lesz! – kiáltotta a háziasszony, aki csak azért
nem szeretett a szabadba kilépni, mert magas, hajdan karcsu és roppant
szilfid termete, melyhez születtek a mozdulatai, az utóbbi években nemes
terjedelmet vett fel. Csak ülni szeretett már és ülve hajlongani; aki
alakját nem látta, az ilyenkor, tudta, még erősen illuzióban marad: egy
friss és édes és rózsás szines arcocskát látva maga előtt.
– Virágtaposó lesz gyerekek, virágtaposó! – tapsolt nekik gyerekesen és
kecsesen.
A három fiatal pár nem tudott úgy örülni mint ő, amin szinte kétségbe is
esett.
Még Juliska szokott szelességével lármázott:
– Nem baj, ha káposztataposó lesz is, csak táncolni lehessen.
S ezzel Ablonitzkyt is felbátoritotta némi szabad nevetésre.
De Palya már szeretett volna messze lenni a maga párjával; csak nézett
komolyan, nedvesen zavaros szemmel. Rajta annyira erőt vett a szerelem,
hogy sirni tudott volna. Ez a sürüvérü fekete legény, aki soha még maga
életét nem élte, most egyszerre kifordult sarkaiból s visszafelé kezdett
lepörögni, mint az elpattant rugóju óra. Ahogy Dóczi Irénre nézett, aki
hüvösen és egyszerüen, tiszta pillantással állott a többiek közt, nem is
látta, vagy olyan messzeségben, hogy már nem is volt rá nézve élőlény.
Irén azonban megnézte őt.
Elkomolyodva nézte a fekete fiut, látta, hogy ügyetlen és zavart és
némán-vakon áll, feldulva és magából kizavarva. Már a templomban
megfigyelte, milyen komoran és felforrva néz maga elé, mintha nem látná,
mi történik s mi van előtte. Akkor még azt hitte, őneki szól ez a nézés,
csak az istentisztelet végén jött rá, hogy csak a saját gondolataival
kell eltelve lennie, mert őreá nem reflektált… Nem is zavarta meg őt.
Mintha csak biztos távolban látna nagy tüzet, némi kiváncsisággal és
némi borzongással figyelt rá.
Most és csodálatosképen éppen csak most, csak ebben a pillanatban jött
rá, hogy a legényt mi gyujtotta fel.
Kerekre nyilt nagy szemekkel nézett a kis Bardócz Ilonkára. S zavarba
jött és elszégyelte magát, szemérmében megsértve kapta el a szemét,
mikor annak a fiatal és ibolyakék szemében ugyanazt a nedves tüzet
találta.
Gyorsan elnézett a tágas zöld fűre, a kert hátulján álló nagy lombos
fákra, a természet nyugodt zavartalanságára, ahogy a hajón szédülő agy
fix pontot keres…
Az ő hideg és okos és rendes kis agyában még soha nem villant fel ez az
őrületes zavar, amely oly forróan süt ebből a párból.
El kellett mennie az emberek közül, vissza a málnabokrok közé, nekidülni
a simatörzsü fának, hogy magához térjen.
És akkor az iménti ijedtséget valami fájdalom váltotta fel, valami
irigység.
Irigyelte őket a boldogságukért és belátta, hogy ő erre nem volna képes.
– De hát hogy történik az ilyen? – kiáltott fel magában s hirtelen
odapillantott rájuk.
Azok még ugyanúgy állottak, mint az elébb, ügyetlenül és lázas zavarban,
mint akik vagy bűnt titkolnak, vagy titokban bűnöznek.
A másik kettőt kereste!… Azok is?
Mindenki? Azok is szerelemben vannak? Minden kettő tud, csak őneki
nincs?
De nem. Néhány pillanatnyi vizsgálás után látta, hogy ezeknek tiszta az
arca, a szeme, a mozdulata, vidámság csillog rajtuk, mint valami uj
ruha, de nyoma sincs annak a nehéz gyötrelemnek, ami a másik kettőt
gyötri. Ablonitzky valamin heccelődött Juliskával. Egyszerre dacosan
intett és sietve bement a házba.
Ahogy eltünt, mindjárt utána valami uj alak jelent meg. Igen kellemes
meglepetéssel ismerte meg, mert látásból már ismerte: az ujságirót, aki
most jött le a tornácról a kertbe.
– Nahát ilyet! – mondta tágranyilt szemmel. – Még ez is itt van!
S vidáman és barátságosan várta, hogy a fiatalember egyenesen hozzá
közeledjék.