– Nahát most aztán csakugyan teljes és hiánytalan lesz a menazséria, –
kuncogott a háziasszony a polgármesterné fülébe s elébedöcögött a
vendégének: – Jónapot, isten hozta! No nézd csak, hogy nem feledkezett
meg rólunk, hát ez igazán nagyon szép magától.
Kicsit azt várta, hogy most beüt az istennyila. Ezt ugyan sikerült
megcsinálni. Hát persze, az eredeti terv tegnap még az volt, hogy
Dócziékat a vőlegény-jelölttel együtt kell meghivni, de a történtek után
persze a másik vőlegényjelöltet kellett meginvitálni… Ki gondolta azt,
hogy ez a majom nem vonja le a konzekvenciákat a mai heccből s eljön. Óh
a buta, a buta!
De azért ő volt az egyetlen, aki külsőleg legalább nem jött zavarba.
Ablonitzky maga legszivesebben, ha lehetett volna, kámforrá válik.
Lángvörös lett, könnyen szintváltó, vékonybőrü arca s amint sorra kezet
fogott a társasággal, felváltva halálsápadt vagy feketevörös
vértolulásos lett.
Dóczi Irénnel úgy fogott kezet, mint a halálos ellenségével, akitől
olyan megbántást kapott, hogy azt egy életen át sem lehet elfelejteni…
Szégyelte t. i. magát előtte a kimagyarázhatatlan rágalom miatt.
– Jól érzi magát, kisasszony? – kérdezte elfogultan.
Irén felpillantott rá, kicsit elmosolyodott.
– Jól.
Erre Ablonitzky nem tudott mit mondani.
Ezer szerencse, hogy Juliska, a házikisasszony közéjük tolakodott.
– Tudja már, hogy jövő vasárnap Petőfi-ünnepélyünk lesz?
Ablonitzky a közvetlen hangtól úgy felüdült s olyan hálás lett, mint a
hőségtől lehervadt fű a könnyü nyári esőben.
– Igázán? Hogy? Miért? – mondta mulatságos felvidéki hangján.
Ezen Juliska kacagta el magát.
– Hát most halt meg.
– Kicsoda?
– Petőfi. Már muszály megmagyarázni, mert látom, maga nem fogja fel
ésszel!
Hangosan nevetett s apró fehér fogai, amelyek mint a rizskása,
csillogtak piros inye között, életvidoran szikráztak.
– Irénke, fiam? – szólt Dócziné s Irén az anyjához sietett.
A hirtelen elszelesedett kis Juliska, akiből ugyanaz a túlömlő vidámság
bugyogott, ami az alföldi magyar lányoknak olyan pompás tulajdonsága,
nekiállott, hogy Ablonitzkyt felvilágositsa afelől, hogy ki a Petőfi, ki
a polgármester, mi az a vonat „keleti experess“ ami megáll Kunterebesen
és mindezt annyi zürzavarral és hühóval, hogy Ablonitzky soha életében
ilyen kellemesen elragadtatva nem volt lánycsacsogástól, mint most. A
Juliska beszéde pláne tele volt olyan eredeti és nyersen zamatos
szókkal, amik neki most külön gyönyört okoztak, mert végkép levették
róla mindenféle kényelmetlen feszességnek az érzését.
– Hát ne nézzen olyan komoly pofával – kacagott a végin a szemébe a
lányka –, mert mindenki előtt elárulja, hogy olyan hülyeségeket mondok,
hogy lesajnál érte.
– Én?
– Vigyázat!
– Hát még nem vigyáztam, most kezdem a vigyázást – s a szemébe
kacsintott a kislánynak.
– Nekem zenélhet – szólt Juliska hangos kacajjal. A férfi szemében
megérezte azt a zavart, amit ő okozott a szivében, vagy a fejében s ez
egyszerre borzasztóan jól esett neki. Még elevenebb és izzóbb lett, de
valami titokzatosság volt a szavai és nevetése mögött. Néha
körülpillantott, nem vette észre, hogy a mostohája elzavarta a diákját s
nem tudta, hol van oly soká. Kicsit drukkolt, hogy az jelenetet provokál
(tiz perc előtt csókolóztak a kertben), de nem mintha lelkiismereti
furdalást érzett volna, csak még nem volt hozzászokva az ilyen
klasszikus csaláshoz.
– Majd a méreg megevett – mondta vidám lármával –, a lovamat nem lehet
kinevelni, ha meglát, kirúg és rögtön a nyakamba borul.
Ablonitzky úgy hallgatta ezt a csacsogást, mintha cukrot szopogatna.
Borzasztóan imponált neki minden szó, amit a kislány mondott; az ő
felvidéki, másszinü, véknyabb műveltségü lelkének, valóságos illatorkán
volt a kislány minden eredeti, zamatos szava és minden pozitivum, ami
benne csillogott. Az egész lénye, az egész élete, az egész alföldi
perspektiva, amely rajta keresztül megnyilt, mind valami elementáris
erővel hatott rá. Valahogy ugyanez hatott rá Dóczi Irénben is, de az
mégis sokkal komolyabb, ahogy szerette volna látni most: sokkal
szürkébb, vagy ahogy lelkében röstelkedve érezte: sokkal értékesebb
tipus.
– Tudja mi a monumentális Kunterebesen?
– Nos.
– Ha egy szintársulat „derült kedvben“ hagyja el Kunterebest.
– Jáj de jó.
– S tudja mi könnyü Kunterebesen?
– És pedig.
– Magas hivatalnokot látni.
– Mit?
Juliska elektrikusan kacagott fel:
– A toronyőrt, mikor trombitál… Az csak elég magas hivatalba van?
Fulladozva kacagott s legyezni kezdte magát.
– Milyen buta meleg van.
– Melege van?
– Dehogy: fázom.
Dócziné apró sötét szemeit rájukmeresztette. Ebben a pillanatban valami
váratlan és kellemetlen fonákságra jött rá. A lányának két hirhedt
udvarlója ész nélkül ugrott be két idegen lány hálójába s ő itt áll a
maga Irénjével a szárazon… A petrezselyemárulólány mamájának érezte
egyszerre magát… Palya sült-főtt szerelmesen ül a kis szőke vakarcs
mellett… Mi az ördög. Ezek úgy ülnek, mintha egymásba volnának őrülve…
Hát mi ez, hogy történt ez?… És a másik: nohát az meg agyonbeszélteti
magát ezzel a taknyossal… De hogy jár ennek a papulája… És az ő Irénkéje
itt ül és hallgatja az öregasszonyok beszédjét.
Olyan dühös lett, hogy nem birt ülni, figyelni; egyfelől Szekeresné ült
szótalan, mint egy kotlós, ölbetett kézzel, mint egy igazi civisasszony,
másik oldalán meg Bardóczné karatyolt; rettentő szapora beszédét úgy
hallgatta, olyan türelmetlenül, mint a zakatolást.
– Vettem, kérlek, egy bluzra valót Steinernénál, nagyon csinos
fulárselyem, 65 krajcár métere, mondhatom, jobban meg vagyok vele
elégedve, mint a Búcsiné, blúzával, amit Pestről hozatott. Á, ezek már
fel se akarják venni, ha a ruhát nem Pestről hozzák, legalább a
hozzávalót, én az uramnak is a legfinomabb angol szövetet megvettem,
három méter 10 centiméter (no, hadd lopjon le a szabó egy mellényre
valót), két forint 83 krajcár volt métere, de valódi gyapju, az öreg
Sztanek megvarrja tizenkét forintért, tizenkilenc forint hetven
krajcárért van neki egy egész öltönye. És senki se mondja rá, hogy az
nem huszonöt-, harmincforintos ruha. Mit csináljunk, bizony nem dobom ki
a pénzt, az én uram fizetése az nagyon ki van mérve és a kenyér drága.
A néni méregbe jött.
– Inkább nagyon olcsó, édes fiam. Ti fogyasztók csak úgy számitjátok, a
magatok szempontjából. De tudomásul kell venni, kedves, a mult évek szük
termését! Hány kisgazda van most, aki a piacra zsákol, nem várja, mert
nem várhatja meg, mig ára lesz valaminek. Sok gazda csak azért gazda,
mert földje van.
– Na, igen, de a gazdának legalább van miből élnie s nincsenek olyan
igényei.
– Ó, kedves, okszerüen kell munkálni a földet a mai világban s ahhoz sok
befektetés is kell. Aki ocsut vet, gazt arat. Olyan a főd, mint a
gyerek, folyton gondozni kell és költeni rá s a végin hogy örüljön a
derék gazda, aki egész életét a föld mívelésére szentelte, ha más tartja
a zsákot. Hej, hogy lesik az uzsorások, mint az éhes pióca, hogy a gazda
lemunkálja a termését, hogy ők aztán az utolsó szemig elrabolhassák,
amit a gondviselés adott. Nem lehet örvendetes így a gazdára, hogy most
nyolc forint 30-ával eladja a buzát! A fogyasztó persze ezt szeretné s
nem gondolja meg, hogy még azért, ha kigyót-békát kiált a gazdálkodókra,
azzal nincs segitve semmin.
– No, azért mégis, ha jó termés van, a gazda nagyon is fennhordja az
orrát!
– Bizony örvendetes körülmény, ha a gazdálkodók fáradozásait bő termés
jutalmazza! Mert jó aratás után nemcsak a gondoktól és sok zaklatástól
szabadul a gazda, ha van miből fizetésbeli kötelezettségeinek eleget
tenni, de bizony jut olyankor az iparosnak, kereskedőnek is, mert az
ipar, kereskedelem csak akkor szabadul a pangás nyüge alól, ha a
termésének árából költekező gazdálkodó bevásárlásokat, megrendeléseket
tehet.
– Hát ez igaz!
– Nem lehet azt leirni – folytatta a néni egyre panaszosabb és
nyöszörgőbb hangon, amiben mintha panasz és zokogás volna a sors
mostohasága ellen s közben a másik szobába átvonuló és vidáman kacagó
fiatalokra nézett –, mennyi előnye van, ha a gazdának módjában áll
sorsához képest költekezni… Kenyér, levegő, viz nélkül ember nem élhet…
Ha a gazda jól arat?… úgy a koronás főtől az utolsó gunyhóig mindenki
örülhet, mert van kenyere, amire szüksége van – s emeltebb hangon,
szigoruan folytatta. – Gondoljunk csak ama szük időkre, midőn a tehetős
ember tiz forintot adott egy mázsa gabonáért! Hány család szükölködött
akkor! Egy forint ára kenyér egy hétre sem volt elég egy családnak!… Ha
jó a termés, boldogul a gazda, jobban szerezhet a másfoglalkozásu és van
bő adófizetés és az állami tisztviselőnek sem kell félni, hogy egyszer
csak bankrót lesz az állampénztár s mehetnek a szép családjukkal.
Ez az utolsó megjegyzés Bardócznét végkép megsértette. A szive mélyén
igen boldog volt s igen megelégedett s különösen büszke a férje állami
hivatalára (a református gimnáziumnál, amely államsegélyt kap, az ő
férje, Bardócz Viktor, állami tanár volt, államilag kinevezett
fizika-tanár s amellett katolikus ember, akit az állam éppen félig
jogtalanul helyezett ide a református fészekbe) s amellett most a szive
erősen kezdett dagadozni, hogy anyai szemmel észrevette a kis lánya
furcsa hóditását… Azért is hallgatta annyi ideig a gazdálkodók
dicséretét, mert az esélyeket mérlegelte. Szekeres Palya bár elég
műveletlen ember volt, csak hat gimnáziumot végzett, de mégis
jelentékeny földbirtokos itt helyben… Hanem állami hivatalnok lenni… Hát
az aztán mégis csak valami más.
Csak végigvizslatta az öregasszonyt a szeme sarkából s azt mondta
magában: pukkadsz, rongyos!
– Magával fogom táncolni a szupécsárdást, János bácsi – mondta a
háziasszony Szekeresnek.
A gazda kicsit zavarba jött. Deres bajusza ezüstösen csillogott, ahogy
vállát felrántva szólt.
– Jaj, nekem nem lehet most mulatni.
– De Petőfi! János bácsi!
– Még ha az is.
– A hazafiság! Majd meglássa, hogy az ujság meg fogja támadni, ha a
függetlenségi matadorok távollétükkel tündökölnek.
– Eh, micsoda beszéd. Juliusba, augusztusba a gazda azt se tuggya, mibe
fogjon, micsinájjon…
Szekeresné éles szemmel figyelt oda s az urának segitségére jött.
– És miből fedezze a busás kiadásokat! – mondta, mert már félt, hogy
gyüjteni fognak a koszorura, meg isten tudja, mire.
– De a hazafiság! – kacagott a háziasszonyka, egyre a kedves szavát
hajtogatva.
Szekeresné hirtelen méreggel felpattant.
– Hazafiság ide, hazafiság oda: ma az a hazafiság, ötvenezer
katasztrális hold termését betakaritani! Mán pedig a munkás ember
legalább is száz percenttel többet ér a hazának, mint azok a farizeus
ujságfirkálók.
A néni egész ki volt kelve magából, az arca vörös volt, napégette, csak
körül a haja alatt s a füle körül, ahol a kendő árnyékban tartotta, volt
fehér.
– Tanácsot pedig nem kérünk se hazafiságba, se nemzeti ünneplésben az
ujságcsináló-féléktől. Na.
Erre nevetés lett, mert a néni közvéleményt fejezett ki.
A másik szobában azonban Sanyi Ablonitzky előtt így élcelt:
– Lesz itt hazafias ünnepély! Még a pantallóra is gatyát huzunk!
Titkosan kacsintott, de Ablonitzkynak most nem váltott az esze, annyira
megzavarta Juliska.
Most egy uj ember állott meg a tornácon.
Egy kövér, sétapálcás, szórakozott arcu, zsidó fiatalember! Többen
megismerték, hogy a polgármester titkára. A háziasszony, aki a
polgármesternével összeölelkezve, nevetősen hallgatta a Szekeresné
kifakadását, megbökte a szivarozó polgármestert.
– Hallja… no, ne aludjon… fenségedet keresik.
– Kicsoda?
Odapillantott, meglátta Surányit s azt mondta:
– Pardon.
Kiment a tornácra. Mindenki kiváncsian nézett utána és csend lett.