Szekeresék nagyon csodálkoztak, mikor Sámueléktől átjött a lány, hogy
uzsonnára okvetlen tessenek tiszteletüket tenni.
Némi tünődés után meg is igérték.
– De a fiatal ur is!
– Én? – mondta Palya bámulva.
– Hanem bizonyosan!
Palya is megigérte.
Mikor öt óra után kissé vasárnapiasan s kissé nehézkesen beállitottak az
orvosékhoz, ők maguk is helytelennek érezték a vizitet éppen ezen a
napon.
– Nézd csak Dócziék itt vannak – szólt megütődve Szekeresné a tornácon.
– Miből gondolod?
– Hisz itt a szürke kalap.
Ezen mindhárman elmosolyodtak, mert az öreg János bácsit szürke
szamárnak hivták közönségesen, mert nyáron szürke posztókalapot viselt!
Ezzel nagyon kirikitott a többi civis úr közül, akik persze soha más
kalapot nem tettek fel, csak feketét… De persze, az erdélyi asszony!
Nagy hálálkodással ömlöttek egymás nyakába.
– Nahát ez igazán! Nahát ez roppant kedves! – mondta Sámuelné s úgy
kacagott, hogy a rózsás fiatal arcán apró kettős gödröcskék támadtak,
úgy nevetett, mint egy tizenhároméves kislány s ahányszor Palyára
nézett, mindig ujra el-elkacagta magát.
– No nézd a züllésnek indult hajdan erős magyart –, mondta apró, fehér
fogait csillogtatva.
Palya igen határozottan zavarba jött.
– Irén, Iréne császárnő – nevetett a fiatalasszony, aki még mindig
iskolai poémaságokkal volt tele –, itt van a pezsgős hős. A befagyott
pezsgő…
És hangosan kacagott s egyuttal el is akarta fojtani a kacagását; annál
kedvesebb volt, igazán egész lányos. (Harmadik felesége a nagybajuszu és
szótlan orvosnak.)
Irénke egy csöppet se jött zavarba. Kezet nyujtott Palyának. Sámuelné
úgy intézte, hogy abban a pillanatban ránehézkedett Irénkére, úgy hogy
ez szinte belelendült a Palya karjaiba, amire a fiatalasszony gyerekesen
jót nevetett.
– Mondjon valami bókot hamar – vetette oda Palyának s úgy nézett rá,
mintha ő volna szerelmes belé.
De Palya egyáltalán nem volt olyan talpraesett ember, hogy bókot tudjon
mondani. Csak állott egyenesen a hosszu egyenes lábszárain s zavartan
mosolygott.
Ez mind pár pillanat alatt folyt le, mig Szekeresné és Dócziné nagy
természetességgel, de kissé tulságos lármával örültek egymásnak.
– Milyen volt az aratás, kedves Szekeres – kérdezte Dócziné vékony és
szives hangon.
– Hát nem lett volna rossz, ha ára lenne! – mondta komolyan Szekeres,
aki igazán egyszerü és komoly kun ember volt.
– Ó istenem! ez a kereskedelem! – szólt Dócziné. – Most a gabonaárakat a
lehetőségig lenyomják, hogy a malmok, kereskedők lehető olcsó áron
szedjék össze a termést. Ha aztán a termés eladásra szánt része elfogy,
kezdődik a börzejáték, a nyerészkedés. Felcsigázzák az összevásárolt
gabona árát.
– No hát most nem lehet – szólt Dóczi bácsi, akit, isten tudja miért,
kissé mindig feszélyezett, hogy a felesége okosabb a többi helybeli
asszonynál; igazán úgy volt ezzel, hogy szégyelte, mint valami nem
érdemelt természeti hibát –, nem lehet most spekulálni: mikor ilyen jaó
termés van.
De Dóczi néni a világért nem birta volna elviselni, hogy valaki nála
okosabb legyen s pláne az ura.
– Nem kell ám hinni – mondta élesen –, hogy hazánk más vidékén s
külországokban is olyan jó a termés, mint az áldott kunsági talajon. A
mesterséges ársülyesztés, áremelés és a külföldi kedvezőtlen termés
miatt később nem lesz olcsó a gabona, csak most, mig a gazda kezéből
kell kiszipolyozni.
Az orvos, akinek olyan bajusza volt, mint a varjuszárny, hangosan
helyeselt. A felesége (harmadik feleség! az első meghalt, a második
elvált) unva a dolgot, az Irénke válla fölött áthajlott Palyához és azt
sugta:
– Álmos?… De… de!… Jó volna egy kicsit aludni…
S az Irénke komoly frizurájába bujtatta piros és kedves kis arcát s
fojtva nevetett, közben ábrándos kék szemével fellesett Palyára.
A társaság azon az okos és udvarias hangon beszélt, közérdekü témákról,
ahogy vidéki szalónokban szokás kezdeni a társalgást; uj vendégek
jöttek. A polgármesterék.
A polgármester fehérpettyes kék mellényt viselt s köpcös volt és épp
olyan önérzetes és vidám, mint délelőtt a közgyülésen. Messze viritott
róla a polgármestersége, akárhogy mozdult és akárhova lépett, nem tudott
nem-középpont lenni. A felesége viszont egy vékony sötét teremtés volt,
nagy fekete szemü, igen szerény modoru és rendkivül gőgös gondolkozásu
nő. De volt rajta valami finom s kissé előkelő báj, nagyon fiatal volt s
az első anyaság sutasága még kedvesebbé tette.
– No mi van, mi van! – mondta a háziasszony erős és szokása szerint
érzékiesen fojtott, szinte kacér nevetéssel – mi van a rózsával?!… Még
mindennap küldi a szál rózsát a szép gonosz? A tittokzattos szepp
asszony? Ki az a szép asszony?
– Itt a szép asszony! – mondta a polgármester vidám s széles gesztussal
a feleségét mintegy kilenditve a figyelem elé.
– Ó, biz én nem küldök rózsát – mondta a polgármesterné, kissé
agressziven.
– Te drága! – kacagott fel hangosan a háziasszony – te drága! – s
átölelte a hirtelen elpiruló asszonykát. – Nagyon drága vagy.
– No tessék! – kiáltott fel váratlanul nevetve az öreg Szekeres. – Le
van leplezve az öcsém.
A polgármester nem volt kellemesen hangolva ezzel a bizalmassággal
szemben, hát legalább titokzatosan mosolygott, aztán némely élces
megjegyzés után így szólt:
– Jövő vasárnap lesz a Petőfi eltünésének ötvenéves fordulója.
Ez a megjegyzés annyira váratlan volt, hogy a háziasszony nagy szemeket
meresztett s míg a többiek arra gondoltak, hogy megilletődött szót
kellene találni, ő már ki is bökte.
– Szegény, és még most se került elő.
Mindjárt belátta a megjegyzése furcsaságát s kuncogva nevetett.
– Jesszus, ötven éve!… Már egész öreg bácsika lehet…
– Bizony – szólt az illetékesség hangján Dóczi néni – lehetne: ha élne a
szabadság lánglelkü dalnoka. De nem él a magyar nép legszivhezszólóbb
költője! Akit népünk könyvnélkül szaval és énekel s aki, mondhatni,
véribe van mindenestül a magyarnak.
– Bált kell rendezni az emlékére – mondta hirtelen a háziasszonyka s
elnevette magát, aztán szomorkásan tette hozzá –, istenkém, hisz ő is
szeretett táncolni, ugye, Olgica, nohát nem szeretett?
Ezen ujra nevettek.
– Sőt – szólott bele Sanyi, az orvos fia, aki nagy kamasz volt s pár
perc óta az ajtó mellett ácsorgott.
– Na ugye szeretett – fordult a mostohafiához a háziasszony s vele is
úgy beszélt, mintha szerelem volna jelen –, és te is szeretsz, ugye
Sanyi!
– Hát!
– De milyen eredetien tudja magát kifejezni: _hát!_… Második Petőfi
Sándor! – csattant ki uj kacagással.
Ellenállhatatlan volt; mindenki vele nevetett. De ő hirtelen rájött,
hogy komoly dolgok is vannak a világon:
– A polgármester úr őfensége akart valamit mindani – mondta.
– Táviratoztam délelőtt Bartóknak, hogy részt akarunk venni az országos
ünneplésben.
– Éljen – kiáltotta a házigazda.
A többiek tiszteletteljesen vették tudtul.
– Tudniillik az ünneplőket, mint a pesti lapok irják, különvonat viszi
le Segesvárra, ahol a költő elesett. Táviratoztam, hogy megállitják-e a
vonatot s felveszik-e a koszorunkat?
– Éljen éljen, éljen! – tapsolt a háziasszony s a lányok követték a
példáját.
– Én is kötök egy koszorut – kiáltotta tulélénken a házikisasszony, aki
most toppant be, láthatatlan kötéllel maga után vonszolva a bátyja
korrepetitorát, a bumfordi nagy diákot, aki minden pillanatban fülig
szerelmesen faldosta őt a szemével s rettentő kinokat állott ki, hogy a
lányka másra is tud gondolni, nemcsak őrá.
– Oda nem viszik a te virágodat – szólt a nevetős mostoha –, oda pénz
kell barátom; ott művirágot akarnak!… A virág elhervad, de a papirvirág
örökké tart, mint a költő versei, hát csak fejd meg a bukszát.
Dócziné valahogy személyes sértésnek vette a virágokról s versekről való
profán élcelődést; úgyis már régen nem tudott szóhoz jutni, most
felemelte a két kezét, hogy figyelemre kényszeritse a társaságot.
– A költő verse nem papirvirág, szivem; azon virágok, amelyek ötven éve
fürdetik a mi lelkünket virágillat özönében s minden honfinak és
honleánynak jut az édességből: semmiképen sem papirvirágok.
Ezzel vissza volt állitva ismét a helyzet komolysága. A háziasszony
áhitatos arcot vágott s rémitő szent kifejezése mögül minden pillanatban
várni lehetett egy kitörő kacajt.
– Kár, hogy megszünt a lapunk – mondta a polgármester, saját gondolatait
folytatva.
– Megszünt! Hogyan? – kiáltottak fel többen.
– Az ujságiró lemondott a szerkesztésről. Most volt nálam az öreg
Daróczi, hogy az ujságirónk elmegy.
– Nahát egy másikat kell keriteni – mondta Dóczi néni szeliden. – Van
talán a városban egy ambiciózus ifju ember, aki megteszi.
– Hogyne – szólt Sanyi, nagy szenzációt keltve a belekaffantásával. A
mostohája rögtön nevetni is kezdett.
– Itt van második Petőfi Sándor! – mondta felkacagva, – nem is tudjátok,
hogy cikket irt a kunhegyesi szinészetről és az ujságiró nem közölte.
Azóta élethalál bosszut követel.
– Legalább Pungur visszakapja a lapot – mondta a házigazda.
– Mindenesetre lesz jelöltem az állásra – mondta kitérően a
polgármester. – Különben is nem helyes, hogy a lap csak úgy magától
burjánzik: olyan ember kell oda, aki a városnak szolgálatot tud tenni a
lappal.
Ezt már egész komolyan mondta az orvoshoz fordulva. Dóczi bácsi és az
öreg Szekeres hallgatagon bólogattak. A néni és a fiatal háziasszony
hirtelen nagy figyelemmel néztek az ajtóra, új vendégek jöttek.
Bardóczné és a szőke lánya. Palya, aki egész idő alatt szótlanul ült
Dóczi Irén mellett, aki csak mosolygott a házikisasszony eleven és
tréfás suttogásán s éppúgy nem gondolt Palyával, mint az ővele. Palya a
szőke lányt meglátta s arca annyira lángbaborult, hogy ügyetlenül és
sietve felállott takarni a zavarát.
Bardóczné köpcös kis beszédes szőke asszony volt, szinte begurult s egy
perc mulva már ruháról és evésről volt szó. Még nemrégen csinos asszony
volt, de úgy elközönségesedett, hogy szinte félelmes volt, hogy a lánya
rendkivül hasonlit hozzá. Ugyanaz az arc és tekintet, csak a fiatalsága
puha, illatos és szinte remegő, mint a hajnalka, mikor az első
napsugáron kifeslik.
Palya, mikor megfogta a kezét, annyira reszketett, hogy még a kislány is
észrevette. Ijedten nézett fel, a magas fekete legényre s mikor
ártatlan, kék gyerekszemeivel belenézett annak a nedves, párás, izzó
szemébe, szinte megrettent, egy pillantásra lángot vetett, mint valami
könnyen gyuló holmi s már el is volt intézve a sorsa. Egy szót sem
tudtak egymáshoz szólani. Csak lobogva, szinte ropogva tüzelt a vérük s
akár közel voltak, akár távol, nem birtak tovább a pillanat egyetlen
ezredrészeig sem felszabadulni egymás tüzétől.
Egyszerüen úgy jártak, mint két szénakazal, amely egy tüztől lángot kap
s mig földig nem ég, minden oltási kisérlet csak szitaná a tüzet.
– Én elhivatom az ujságirót, legalább teljes lesz a menazséria – sugta a
háziasszony a polgármesterné fülébe.
Ez egy pillanatig megütődve állott, nem értette, hogy lehet még csak
kitalálni is egy ilyen ideát. Az ujságirót annyira mélyen maguk alatt
lévő lénynek érezte, hogy nem is tudta elképzelni, hogy ő azzal esetleg,
kényszerüségből szót is válthasson.
De az orvosné szokott szelességével már elcsipte a nevelőt, a fülébe
suttogott s az egy utolsó, kétségbeesett pillantást vetve a
házikisasszonyra, akit az ő távolléte alatt akár el is csábithatnak…
elsietett.
– De hát kedves, hát… lehet azt idehijni?
A háziasszonyka nem felelt, nem felelhetett; nem a kacagástól, amely úgy
tört ki belőle, mint egy huncut csitriből, aki valami csinyt követett
el, hanem az ijedtség miatt:
Ablonitzky lépett be, a szőke zománcgyáros, vadonatuj ruhában, vastag
szőke bajusza felsütve, pirosan és kövérkésen és ellenállhatatlanul.