Mikor a forró napsütésben elunta az ábrándozást, megfordult és csendes
lépésekkel, minden pillanatban meg-megállva, indult vissza a városba.
Szórakozott szemmel nézett néhány kis mezitlábas kun gyereket, kik a
házuk előtt ácsorogtak, mint a nagyok és szinte öregesen tanakodtak.
– Háboru – mondta az egyik.
Megállott s rájuk figyelt.
– Bizonyisten – esküdözött itteni durva nyelven az iskolásfiu. – Az
ángolok, meg a búrok. Háborúznak.
A Kunság közepén a földgömb távoli harcának hangja. Valahogy mély és
szinte megdöbbentő hatást tett rá a bedobott szó, a gyerekszájról.
– Te mékkel vagy.
– Én?
– Az ángollal, vagy a búrral?
A gyerek, aki még az előbb hinni se akarta, hogy háboru van, most
elfeketedett képpel nézett maga elé. Az ujságiró elmosolyodva nézte a
kis legényt, aki összeráncolt homlokkal töprenkedett, kinek fogja
pártját.
– No, mékkel tartasz?
S a kis, konok kun felvillanó képpel mondta s fejével ütött a szóhoz:
– Én a magyarokkal tartok!…
Az ujságirónak kitágult a szeme. Nevetett. De mintha ebben a pillanatban
valami furcsa, erős, nyári világosság lobbant volna el efölött a
terebélyes konok magyar város fölött, ahol semmi más nagy és erős érzés
nincsen, csak a magyarság hatalmas faji igazsága és kevély és
rendithetetlen érzése.
Összehuzott szemmel pillantott körül a gazdag boldog városon s lassan
továbbhaladva tünődött. Mintha a nemzet életének egy boldog korszakán
haladt volna e pillanatban át.
A boldogságnak olyan gyüjtőmedencéje kevés is lehet a földgolyóbison,
mint egy-egy magyar alföldi város, s kivált Kunterebes s legkivált
ilyenkor, vasárnapi ebéd idején.
A nap magasan állt, jó magasról jól belátott minden udvarba, de se az
utcán, se az udvaron emberi lelket ugyan nem látott. Asztal mellett
ültek, jó ebéd mellett vidultak, hizott a szivük a pompás falatoktól.
Dagadó buzakenyerek árnyékában, paprikáscsirkék s rántott bárányok
virultak az egészséges gyomrok számára, jó salátával, savanyitott
uborkával s jó tejfölös turós galuskák pompázó halmaiba vájtak az acél
villák… Elégült arcok, apró vigságok és nagy gondtalanság… Ha a
boldogság az emberiségnek főcélja, akkor ezekben a tágas és rakott
városokban, a töméntelen puszták közepén, az emberiség ideális fészkei
voltak.
Nem voltak itt nagyszerü uradalmak, sem pompás kastélyok, sem várak, sem
nagyméretü gyárak. Itt ezer meg ezer kisgazda lakott egymás mellett;
tágas udvarok és jó gazdasági épületek, elég sok lábasjószág és rakott
kamarák. A nagy falu, amely városnak neveztetik, apró házak rettentő
tömege volt, derék kert minden ház körül s így nyáridőn a legtöbb ház
üres. Szétszóródva a népe, a fekete föld áldott hátán, a rendkivül nagy
határ sok-sok ezernyi tanyájában. A város, az voltakép csak téli
szállása volt a hadnak, amely egész életidőn át harcolt a röggel: vidám
és egészséges harcot, amely drága életet termett az egész emberiség
javára.
Nem volt itt inség és nyomoruság s nem volt túlfeszitett munka. Nem
ismerték a gondokozta lélekmardosásokat, sem a kapzsiság gyötrő
lidércvágyait. Egyszerü életükkel jól megelégedő nép lakott itt, amelyet
nem bántott semmi áhitozás a más birtokára, akit nem fenyegetett veszély
anyagi létében erkölcsi fogyatkozások miatt. Békés és erős nép volt ez,
amelyet sokan irigyeltek, hogy ennyire igénytelenül s mégis ily emberi
módon tud megélni a maga szegénységében. Sokan sok rosszat is mondtak
róla. Olyanok, akik megcsalódva vették minduntalan észre, hogy ez a nép
nem hagyja magát kihasználni más önzése által, hogy ez tisztában van a
maga értékével, és anyagi függetlenségében nem emel kalapot s nem cserél
elvet üreserszényü urak szine előtt. Igy élt ez a nép a maga erején
századok óta.
Mióta csak felszabadult a török járom alól.
Akkor szokta meg, hogy nagyobb bátorság okáért egy-egy már akkor is
nevezetesebb helyre települt össze, ahonnan háboru idejének szintén
szétoszolhatott tágas mezőire. Akkor szokta meg, hogy valami inkább
morális, mint gazdasági tömörülésével védje magát külső gonosz hatalmak
bomlasztó támadásai ellen és fenn is tartotta magát becsülettel,
emberségesen.
Kormány nem istápolta soha, a kormány mindig nyilt ellensége volt.
Ellensége volt a nemes, az ős magyarsága miatt. Ellensége volt, mert ők
tartották fenn a nemzetiségek kavargásának ebben a káoszában azt az
őserőt, amelyre támaszkodott minden politika. És mégis a legmagyarabb s
legnemzetibb kormány is körmeszakadtáig ellensége volt ennek a népnek s
mig erdélyi végeken öt-hatszáz választónak már megadta a jogot, hogy
képviselőt küldjön az ország házába, itt mindenfelé 30–40.000 szavazó
magyar kell ahhoz, hogy egyetlen képviselőt választhasson oda, ahol
nemzeti léte fölött döntenek.
Nem volt hát a népnek soha más mentsége a közsors rothasztó, lesujtó,
megsemmisitő áramlataival szemben, csak az, hogy begubózott, magára
maradva, csak magában bizott és passziv reszisztenciával szegült ellene
minden új és ismeretlen törekvésnek, amelyről igen jól sejtette, hogy
úgyis csak az ő rovására jő.
De ezen a határon belől aztán angyali helyességgel éltek.
Jól ettek, jól ittak, idejében házasodtak, mindennap elvégezték annak a
napnak a munkáját s minden percben teljes figyelemmel élvezték ki annak
a percnek az örömét.
Dócziéknál az ebéd kicsit csendes volt.
Máskor sem szoktak sokat beszélni, az apa szótalan ember volt s Irénke
úgylátszik ráütött; a néni pedig ma szórakozott volt s nem sirdogált
annyit, mint máskor. Az ételről beszélgettek, a nyári libáról, amit
Irénke hizlalt, hogy ne kelljen azokról a nemszeretem dolgokról szólani…
Az eltünt kérőről s más nehéz gondolatokról.
– Nahát ez kisebb volt – szólt Irénke a libacombját a tányérjára véve –,
mint az a kéthetes volt.
– Bizony kisebb – szólt az anyja és gyászosan nézett a lányára –, bizony
kisebb! – és sóhajtott is hozzá.
– De mekkora mája lett.
– Annak még csak piros volt a mája, az még akkor kezdett fejlődni. Ez
óriási máj, óriási máj. A májat hidegen fogjuk megenni.
– Óriási máj, több mint félkiló lett. 55 deka az a máj. Óriási.
– A másiké 35 deka volt.
Az apa is megszólalt.
– Mégeccer annyi.
– No, nem egészen, kedves – szólt a néni édesen.
Az apa gondolkozva mondta:
– Én bizony legjobban mégis csak úgy szeretem, ha megsütitek a májat s
megesszük a ludaskásán.
– Az kár. Tisztára vétek.
– Persze – kacagott fel Irénke –, ki eszik akkor kását, ha máj van a
tetején. Akkor csak a májat eszi az ember.
– Nagyon finom melegen – szólt áhitattal a néni, egyre szemlélve a
külön, önálló tányéron az érintetlen, pirosrasült májat, amely a maga
zsirjában sülve ínycsiklandóan illatozott.
– Megesszük azt hidegen is – szólt János bácsi és csalamádénak nevezett
salátát szurt a villára jó bőven.
– Meg bizony, megeszi azt édes szivem maga. Kiviszi a tanyára, be jól
fog esni a lelkemnek!
– Olyan szép zuzácskája volt neki – szólt Irénke.
– Ó, fiatal liba volt még ez.
– Ennek is szépen volt zsirja – mondta Irénke.
– Igazán? – kérdezte János bácsi.
– Megmutassam? Meg is mutatom – mondta Irénke és kiszaladt.
Hogy egyedül maradtak a néni s a bácsi, kinos csend támadt. Most már
beszélni kellett volna. De a bácsinak sehogysem volt ize az egészhez, a
néni pedig nem akarta kérdezni, hogy a lányka minden percben
beléphetett.
Mégsem bir megállani annyit:
– No hát a bádogos…
A bácsi picit elmosolyodott.
– Isz az derék ember. Meg is mondtam: mindig befódta a feleségem lyukas
edényeit.
A néni szentes arccal nézett.
– Iszen nem volt rossz ember. Zsidótul elég annyi. Sok keresztyén ember
rosszabb nála bizony.
Irénke betoppant. Két fülénél fogva cipelt egy kisebb kék zsirosbödönt.
– Tessék csak nézni, milyen gyönyörü.
– Szép – pillantott bele az apa.
– Tessék csak megszagolni.
János bácsi beledugta az orrát a bödönbe s felszijta a kis büdös
zsirszagot.
– Jaó.
– Ugye milyen sok és csak egy liba és egy kacsa.
– Lehetetlen – kiáltott fel János bácsi. – Mind a kettő benne van és
csak ennyi?
Irénke paffá lett.
– Mit gondolt apa?
– Én azt hittem, két libából tele van egy ilyen fazék.
De ha őszintén mondta volna, azt mondta volna, hogy egy libából; amennyi
beszéd volt róla.
– No persze – szólt Irénke megsértődve –, hisz egy libának legfeljebb
két liter zsirja van és ez hétliteres bödön.
Még egyszer gyönyörködve néz bele az ikrás zsirba s átcipeli a másik
szobába, ahol felteszi nyujtózva a sifon tetejére. Az apja látja a
mozdulását és azt gondolja: Bizony lány ez már és pedig eladó!…
– Óh kedves – szól a mama szeliden –, miket mond kedves. Ősszel lesznek
a nagy libatömések. Akkor igen, az én emdeni ludaim meghiznak kilenc hét
alatt 15–16 kilóra s egynek van 6–7 liter zsirja. Az igen. De ezek kis
libuskák voltak. (Irénke maga tömte!)
– Ja!… – mordult fel enyhébben az apa s mosolyogva nézett a belépő
lányka piros arcára. – Te magad tömted?
Irén nem szólt, csak elpirulva, büszkén nevette el magát.
– Apa meg se érzi az ízén.
Ezen János bácsi is mosolygott s a lánya erős kis barna ujjaira nézett,
ahogy kést, villát vett bele.
– Majd megérzi az urad.
– Ó, – kiáltott fel a lány fojtott nevetéssel s az anyja rémülten nézett
a János bácsi gonoszkodó arcára; nem volt ennél a háznál szokásban az
ilyen frivol tréfa.
– Hát délután mit csinálunk? – szólt János bácsi s a pohár borát kézbe
vette.
– Átmegyünk Sámuelék – mondta a néni, aki már ennyi kunságot megtanult,
hogy így mondta: Sámuelék.
– Ajjó lesz. Ott lesznek a polgármesterék is.
– Igazán – érdeklődött a néni –, no a kedves kis asszonyka. Ott lesz?
Honnan tudod?
– Szó vót rólla, Samu elhijta üket.
Irénke felállott és kiment a tésztáért.
– Hogy gondolkozik?… – intett utána János bácsi –, vajjon mit gondol
magába?
– Ó istenem – mondta a néni –, amilyen ártatlan jó lélek… Milyen gonosz
elnyomatásnak vagyunk mi nők, az áldozatai… Mindegy az, hogy mit gondol
a lány magába, csak az a fő, mit gondolnak maguk gonosz férfiak… De hát
ez már így van: sorsunk, hogy megnyugodjunk a zsarnokaink akaratában.
– Vajjon mék tetszik neki jobban?
– Neki az fog tetszeni, akit az édesapja és az édesanyja választanak
neki.
– No én bizony nem törődöm ilyesmivel.
– Maga, édes fiam, nem törődik bizony semmivel. Maga felől kedves… A
maga törődése felől már régen, isten tudja mi történhetett volna velünk…
De hát majd én fogok törődni a gyermekem sorsával. Ha már az édesapja
nem törődik, legalább az anyja gondoljon rá.
János bácsi hallgatott, a villával csöndesen dobolt a tányérán.
– Jó gazdasszony, azt meg kell adni. Gazdaember feleségének nagyon
beválik.
– Uri leány – szólt az anyja. – Mindegy az, akárki feleségének… Uri
asszony lesz! akárki veszi el.
– Nono.
– Igen.
– Az én feleségem is úriasszony, pedig én is gazda vagyok.
– Urasszony, mert nem tud egyéb lenni! mert ha tudott volna civisasszony
lenni, az ura felől az is lehetett volna.
– Nonono… ahogy neked jó…
– Nekem – mondta a néni s csüggedten nézett maga elé. – Mi lett belőlem…
Nem vádképen mondom, kedves fiam, de mi lett énbelőlem.
János bácsi a két könyökén terpeszkedett a tényéra fölött s nagy fekete
fejét maga elé tolta, most csöndesen ránézett a feleségére, aki sovány,
elaszott mellén összefonta vékony karjait s csüggedten mély
szomorusággal nézett maga elé. Eszébe jutott a kis fekete sovány lány,
aki olyan vékonyan és urasan táncolt a diákmajálison, kint az ákácerdőn…
Egyszercsak azt mondták, hogy ő megkérte a kezét… No hisz mindegy: erre
az egy életre már így is jó, de hát máskép is lehetett volna…
Kinyitotta a száját, hogy azt mondja: Szekeresék is ott lesznek délután.
De ujra elhallgatott. Már megszokta, hogy legokosabb hallgatni; az még
legkevesebb bajt okoz. De a szóról sohase lehet megtudni, milyen hatása
lesz.
Különben is bejött Irénke. Egy nagy tál turós-kapros bélest hozott,
olyan finomat, mint a hab s illatosat, mint a virág. Hát ez az egy igen.
A felesége tele van fene tudálékossággal és agyatekert dógokkal, de a
konyhája az olyan, hogy erdélyi asszonyra vall.
Evvel az eggyel mindig meg volt békülve, s a lányával is tisztában volt
ez egy tekintetben: főzni éppúgy fog, mint az anyja: őszintén meri
ajánlani… A többi meg nem fontos… Kunországba legalább nem.
Vajjon mit szólna hozzá, ha tudná, hogy délután ott lesz Szekeres Palya?
Hosszan nézett a lányka arcába, de semmit se tudott rajta felfedezni
azon kivül, hogy őszintén örül a sikerült bélesnek.